A mióta én megházasodtam,

Valóságos fejdelem vagyok,

Trónusom a karszék, és pipámnak

Hosszu szára a királyi bot.

Ekkép űlök szörnyü méltósággal,

S elfogadom kegyelmesen itt

– A kik jőnek audientiára –

Országomnak jobbágy népeit.

Ott egy lyányka rózsaszín ruhában…

Mert lyány vagy s még szép is a felett,

Legelőször is veled beszélek,

Jer, hugám, az elsőség tied.

Kis hamis lyány! mért kerültél eddig?

Csak nevedről ismerhettelek,

Azt tudám csak, hogy Örömnek hínak,

Kergetélek, s el nem értelek.

Ámde végre birtokomba estél,

Meghódítám tündér szárnyadat,

Kertészem vagy, te növelsz naponként

Homlokomra fris virágokat.

-338-

Szép virágok színre és illatra,

Milyeket csak tündérkéz növel,

És közöttök a tövis csiklandja

Csak fejemet s nem karczolja fel. –

Lépj elő, te hosszu száraz ember,

Mély szemű és sápadt arczu Gond.

Vagy maradj csak, ajkad mindig olyan

Prózai históriákat mond;

Balgatag, ki ily dicső napokban

Kenyeret és ruhát emleget,

Hordd el magad! bár rövid az élet,

Beszélgethetünk még eleget. –

S te is itt vagy, te is megjelentél?

Dúlt arczoddal, sötét Fájdalom?

Nem remeg kend, örök ellenségem,

Hogy ezennel fölakasztatom?

Mély sebeket hasítál szivembe,

Melyek néha most is vérzenek;

Mit csináljak most veled?… ne búsulj,

Kegyelmesen megkegyelmezek.

Egymás ellen hosszu harczot vívtunk,

A diadal hozzám esküvék;

Nagylelkű leszek, mert a győzőnek

Dicsősége a nagylelküség – –

Mily zaj ez kinn?… Pegazusom tombol,

Tán megrúgta valamely szamár,

Vagy tán azért nyugtalankodik, mert

Engem olyan rég nem láta már.

Várj, lovacskám, majd tiporhatod még

A felhőket jó gazdád alatt,

Várj egy kissé, hagyd élvezni mostan

Fejedelmi nyugodalmamat.

(Koltó.)