Messze, messze, messze,

Honnan a madár jő

Tavasz kezdetével,

Messze, messze, messze,

Hova a madár megy

Hűvös, ködös őszszel,

Messze tengerparton

Áll a szent sír, a zöld

Tenger sárga partján;

Vadbokor fölötte,

Rá sötét fátyolként

Árnyékot boritván.

E vadbokron kívül

Nem gyászolja senki

A dicső halottat,

Ki a zajos élet

Lejártával itt most

Század óta hallgat.

Végső volt honában,

Ki a szabadságért

Hősi kardot ránta.

Hogy lett volna híve

A sors, ha hazája

Sem volt hű iránta?

Számüzé magát, hogy

Gyáva nemzetét ne

Lássa; mert ha látná:

Megátkozná, míg a

Messzeségből néma

Fájdalommal néz rá.

Itten nézte a hős

A szülőföldéről

Ballagó felhőket,

Melyeken az estfény

(Vagy talán honának

Szégyenpírja?) égett.

Itten űlt a parton,

S hallgatá a csendes

Tenger mormogását,

S gondolá, hogy hallja

Fölriadt népének

Távoli zugását.

S várta, várta, várta,

Mikor jön már a hír,

Hogy szabad hazája?

S addig várt, addig várt,

Míg a halál jött e

Hír helyett hozzája.

S otthonn már nevét is

Alig ismerik; csak

Egy emlékszik rája,

Egyedűl csak egy… a

Költő, a szabadság

Ez örök-lámpája.

(Pest.)