Éjfél lesz, és én még sem alhatom,

Mert gondomat el nem altathatom,

Mi fog történni vélem s a hazával?

E kettős kérdés tépi lelkemet.

Ah, nem érem be a magam bajával,

Még te is gyötresz, hazaszeretet!

Ez hát a költő sorsa, mindig ez,

Hogy örök vészű tengeren evez?

S mit ér, ha őt a haragos habokból

Mentő sajkával partra is tevék,

Ha itt az bántja, hogy mi lesz azokból,

Kik ott maradtak a hajóba’ még?

Apám, apám, mért is taníttatál,

Miért az eke mellett nem hagyál?

A könyvet szép, de csalfa tündér lakja;

Ha fölnyitod, megkapja szívedet,

És fölvisz a legragyogóbb csillagra,

De le nem hoz… a magasból levet.

Inkább a napba, mint a könyvbe nézz.

A napvilágtól szemed fénye vész.

Nem így a könyvvel; oly világ van ebben,

Mely erősíti még szemeidet,

S közel hoz mindent… s minden vajmi szebben

Tünik föl, hogyha távol nézheted.

Miért tanultam? mért nem maradék

Földmívelő, a minek szánt az ég?

Nem tölteném most kínos virasztással

A végtelenbe nyúló éjszakát;

Lelkem fölött az álom víg dallással

Madár módjára ringatná magát.

-284-

Volnék földmíves, vagy volnék juhász!

Ki messze, kint a pusztákon tanyáz,

S mig ellegelget kolompolva nyája,

Ő hűs bokorba vészi bé magát,

S nem hallja senki sem, ugy fujdogálja

Saját kedvéért a kis furulyát.

Vasárnap tisztát venni haza jár,

Hol a szerelmes lyányka várja már.

A lyányka jó, fris, szereti a dolgot,

S oly szép, mint a megszületett tavasz;

Csókot kap és ád a juhász, s ő boldog,

Hiszi tehát, hogy a világ is az.

(Pest.)