Fut Bécs felé Jellasics, a gyáva,

Seregének seregünk nyomába’,

Megrémülve fut a magyar hadtól;

Magyar hadban egy vén zászlótartó.

Ki az a vén zászlótartó ottan

Olyan tüzes lelki állapotban?

Szemem rajta kevélyen mereng el:

Az én apám az az öreg ember!

Az én apám e vén zászlótartó.

»Vészben a hon!« elhatott a nagy szó,

Elhatott kórágyához, fülébe,

S mankó helyett zászlót vett kezébe.

Vállait egy kínos élet gondja,

Betegség és ötvennyolcz év nyomja,

S ő feledve minden baját, búját,

Ifjak közé hadi bajtársúl állt.

S kit eddig az asztaltól az ágyba

Alig alig birt elvinni lába,

Ellenséget űz mostan serényen

Ifjusága régi erejében.

-411-

Mi vitte őt háború zajába?

Hiszen neki nincsen gazdagsága,

Mit féltene, mit védnie kéne,

Hogy ne jusson ellenség kezére.

Annyi földet sem mondhat övének,

Melyben egykor koporsója fér meg,

S még is, még is viszi lobogóját

Azok előtt, kik a hazát óják.

Ép azért ment, mert semmivel sem bír;

Küzd a gazdag, de nem a hazáér’,

Védi az a maga gazdaságát…

Csak a szegény szereti hazáját.

Édes apám, én voltam te néked

Ekkoráig a te büszkeséged;

Fordult a sors, megfordult végképen,

Te vagy mostan az én büszkeségem.

Érdemes vagy a cserkoszorúra!

Alig várom, hogy lássalak újra,

S megcsókoljam örömtől reszketve

Kezedet, mely a szent zászlót vitte.

És ha többé nem látnálak téged?

Látni fogom fényes dicsőséged;

Könnyem leszen sírodnak harmatja,

S híred a nap, mely azt fölszárítja!

(Erdőd.)