Indulsz, pályavégezett év,

Menj… de várj, ne menj magad,

Sötét van a más világba’,

Jó lesz egy kis égő lámpa:

Vidd magaddal dalomat.

Megpendítem, régi lantom,

Megpendítem húrjaid;

Már régóta vagy te nálam,

Sokat szóltál… megpróbálom,

Tudnál-e még valamit?

Ha valaha szépen szóltál,

Most legyen szép éneked;

Légy méltó neved hiréhez,

Tedd még ünnepibbekké ez

Ünnepélyes perczeket.

És ki tudja? tán utósó,

Legutósó lesz e dal;

Tán ha téged most leteszlek,

Többé majd föl sem vehetlek,

Hangod, életed kihal.

A hadistenhez szegődtem,

Annak népéhez megyek;

Esztendőre hallgat a dal,

Vagy ha írok, véres karddal

Írok költeményeket.

Zengj tehát, zengj, édes lantom,

Zengd ki, a mi benned van,

Szólj vadúl, és szólj szelíden,

Ragyogóan és sötéten,

Szomorúan és vigan.

Légy vihar, mely haragában

Ősi tölgyeket szakít,

Légy szellő, mely mosolyogva

Csendes álomba ringatja

A mezők fűszálait.

Légy tükör, melyből reám néz,

Egész, egész életem,

Melynek legszebb két virága

A mulandó ifjuság s a

Múlhatatlan szerelem.

Adj ki minden hangot, lantom,

A mi benned még maradt…

A nap is midőn lemégyen,

Pazarolva földön, égen

Szétszór minden sugarat.

S szólj erősen, lantom, hogyha

Már utósó e dalod;

Hirtelen ne haljon ő meg!

Zengjék vissza az időnek

Bérczei, a századok.

(Debreczen.)

-421-