Megunták végre a földöncsuszást,

Egymás után mind talpon termenek,

A sóhajokból égiháború

Lett, s láncz helyett most kardok csörgenek,

S halvány narancs helyett a déli fák

Piros vérrózsákkal lesznek tele –

A te dicső szent katonáid ők,

Segítsd őket, szabadság istene!

Nos, elbizott hatalmas zsarnokok,

Orczáitokrul a vér hova lett?

Orczátok olyan kisértetfejér,

Mikéntha látnátok kisértetet;

Azt láttatok, valóban megjelent

Előttetek Brutusnak szelleme –

A te dicső szent katonáid ők,

Segítsd őket, szabadság istene!

Alutt Brutus, de már fölébrede,

S a táborokban lelkesítve jár,

Mondván: »ez a föld, honnan elfutott

Tarquin s a melyre halva hullt Caesár;

Előttünk meghajolt ez óriás,

S ti a törpéknek meghajoltok-e?« –

A te dicső szent katonáid ők,

Segítsd őket, szabadság istene!

-368-

Eljő, eljő az a nagy szép idő,

A mely felé reményim szállanak,

Mint őszszel a derűltebb ég alá

Hosszú sorban a vándormadarak;

A zsarnokság ki fog pusztulni, és

Megint virító lesz a föld szine –

A te dicső szent katonáid ők,

Segítsd őket, szabadság istene!

(Pest.)