V. Befejezés. Összefoglalás

Örömest emlékeztem itt meg mindazokról a bölcselőkről és költőkről, akik dicső elődeim voltak a tőlem vitatott igazság terén. Csakhogy a filozófus fegyverei nem tekintélyek, hanem elvek; azért vezettem én ügyemet csak ezekkel és remélem is, hogy oly evidenssé tettem, hogy most jogom van a non posse ad non esse következtetést levonni, minek folytán az öntudat vizsgálatánál, a kérdésnek közvetlen és tényleges, tehát a posteriori megokolt tagadása most közvetve és a priori is meg van okolva: amennyiben ami egyáltalán nem létezik, annak az öntudatban nem lehet nyoma, amiből be lehessen bizonyitani.

Ha az itt vitatott igazság azok közül való volna is, melyek a rövidlátó többség előitéleteinek, meg a gyöngéknek és tudatlanoknak ellenszenvesek lehetnek, ez mégsem tarthatott vissza engem, hogy kerülgetés és tartózkodás nélkül előálljak vele, tekintve, hogy én itt nem a népnek, hanem felvilágosult akadémikusoknak beszélek, akik nem előitéletekre, hanem az igazságra hallgatnak. Az igazság tisztességes kutatója, amig csak arról van szó, hogy egy igazságot megállapitson és hitelesitsen, mindig egyedül annak elveire, nem pedig következményeire lesz tekintettel, ezekre jut majd idő akkor is, ha maga az igazság készen van.

Nem törődve a következményekkel, egyedül az elveket vizsgálni és azt kérdezni elsősorban, vajjon egy elismert igazság egyéb meggyőződéseink rendszerével összhangban áll vagy nem: ez amit már Kant ajánl, akinek szavait szeretném itt ismételni:

„Ez megerősiti azt a már másoktól elismert és magasztalt szabályt, hogy bármely tudományos buvárlatnál, az összes lehető pontossággal és nyiltsággal, zavartalanul haladjunk a magunk útján, anélkül, hogy olyasmihez fordulnánk, ami a kutatást más térre vihetné, hanem ezt lehetőleg igazában és teljesen hajtsak végre. Ismételt megfigyelés meggyőzött engem arról, hogy ha ezt a munkát elvégeztem, ami annak fele utján, egyéb tanok szempontjából, olykor nagyon fontosnak látszott nekem, ha ezt a fontosságot egyelőre mellőztem s csak munkámra ügyeltem, amig be nem fejeztem, végtére, egészen váratlanul, megegyezett azzal, ami minden tekintet nélkül ama tanokra, minden részrehajlás és előszeretet nélkül, mintegy magától utalt forrására. Az írók sok tévedéstől, sok kárbaveszett, – mert szemfényvesztésen alapuló – fáradságtól kimélhetnék meg magokat, ha egyszer eltökélnék, hogy valamivel több nyiltsággal fogjanak munkához“. (A gyakorlati ész birálata. 190. l. a negyedik vagy 239. l. a Rosenkranz-féle kiadásban.)

Metafizikai ismereteink általában ég és föld távolságra vannak még attól, hogy olyan bizonyosságot nyerjünk, hogy egy okszerüen levezetett igazságot azért kelljen elvetnünk, mert következményei nem felelnek meg amazoknak. Hanem minden kivivott és megállapitott igazság egy-egy elhóditott rész az általános tudás problemáinak területéből és egy-egy szilárd pont, ahová megerősithetjük az emelőrudat, melynek más terheket kell mozgatnia, sőt ahonnan, kedvező esetben, fölemelkedhetünk egyszer az egésznek az eddiginél magasabb szempontból való áttekintéséhez.

Mert az igazságok láncolata a tudás minden terén oly nagy, hogy aki egyszer egész bizonyosan a birtokába jutott egynek, remélheti, hogy onnan az egészet meghódithatja. Mint egy-egy nehezebb algebrai példánál egyetlen pozitiv adott nagyságnak megbecsülhetetlen értéke van, mert lehetségessé teszi a megoldást, úgy a legnehezebb emberi feladatnál, a metafizikánál, a szigoru kényszerüségnek biztos, a priori és a posteriori levezetett ismerete, amelylyel adott jellemből és adott motivumokból a tettek folynak, ilyen megbecsülhetetlen adat, amelyből egyedül kiindulva eljuthatunk az összes feladatok megoldására.

Azért kell mindennek, aminek nincs szilárd, tudományos hitelesitése, kitérnie egy ilyen jól megokolt igazság elől, ha útjában áll, nem pedig megforditva; és semmiesetre sem szabad alkalmazkodásra és korlátozásra ráállnia, hogy be nem bizonyitott s tán téves állitásokkal összhangba jöjjön.

Még csak egy általános észrevételt legyen szabad itt kockáztatni. Eredményeinkre visszapillantva, arra a megfontolásra juthatunk, hogy ama két probléma dolgában, melyeket már az iménti fejezetben úgy tüntettünk fel, mint az ujkori filozófia két legmélyebb problémáját, amelyről azonban a régieknek nem volt világos tudomásuk – az akaratszabadságnak s az ideális és reális viszonyának problemáját értem itt – az egészséges, de durva értelem nemcsak illetéktelen, hanem még határozottan természetes hajlama van a tévedésre, amelytől visszatartani sokkal messzebbmenő filozófia szükséges. Ugyanis egészen természetes, hogy a megismerésnél nagyon is sokat ad az objectumra, azért kellett Locke-nak és Kant-nak megmutatni, hogy mennyire a subjectumból ered az. Viszont ami az akarást illeti, ott megforditva arra hajlandó, hogy nagyon keveset adjon az objectamra és nagyon sokat a subjectumra, amennyiben amazt teljesen emebből származtatja, anélkül, hogy kellőképen számbavenné az objectumban rejlő tényezőt: a motivumot, amely voltaképen a cselekvésnek egész individuális mivoltát megszabja, mig a subjectumból csupán általános és lényeges, tudniillik morális alapjellege indul ki. Hogy természetesen az észszel visszásnak látszik ez a spekulativ kutatás, azon nem szabad csodálkoznunk, mert az ész eredetileg tisztán praktikus, de semmiesetre sem spekulativ célokra van rendelve.

Ha már most, eddigi fejtegetéseink folyamán, az emberi cselekvéstől minden szabadságot teljesen megtagadtuk s azt ismertük el róla, hogy általában a legszigorubb kényszerüségnek van alávetve, éppen ennek révén jutottunk el arra a pontra, ahol megérthetjük az igazi morális szabadságot, ami már magasabbrendü.

Van ugyanis az öntudatnak még egy ténye, amelyet eddig teljesen mellőztem, azért, hogy ne zavarjam vizsgálódásom menetét. Ez pedig az, hogy teljesen tisztán és biztosan érezzük a felelősséget azért, amit teszünk, a beszámithatóságot cselekedeteinkért, ami azon a megrendithetetlen bizonyosságon alapszik, hogy a mi tetteinket mi magunk tesszük meg. E tudat folytán nem jut soha eszébe senkinek – még annak sem, aki teljesen meg van győződve arról az eddig fejtegetett kényszerüségről, amelylyel cselekvéseink bekövetkeznek – hogy magát egy hiba miatt e kényszerüséggel mentegesse és a bűnt magáról a motivumokra háritsa, mert hiszen ezek föllépésénél a tett elmaradhatatlan volt.

Mert maga is nagyon jól belátja, hogy van ennek a kényszerüségnek egy szubjektiv föltétele és hogy itt objective – azaz a fennálló körülmények között, tehát ama motivumok hatása alatt, amelyek őt korlátolták – nagyon is lehetséges volt egészen másként, sőt az övével éppen ellenkezőleg cselekednie és cselekedhetett volna, ha ő egy másvalaki lett volna. Csakis ezen fordul meg a dolog. Őneki, mert ő ez és ez, nem pedig más, mert ilyen és ilyen a jelleme, természetesen más cselekvésmód nem volt lehetséges; de magában véve, tehát objective, lehetséges volt.

Azért a felelősség, melynek tudatában van, legközelebb és nyilván csak a tettre, alapjában pedig az ő jellemére vonatkozik: ezért érzi magát ő felelősnek. És ezért teszik őt mások is felelőssé, mikor itéletök mindjárt otthagyja a tettet, hogy a cselekvő tulajdonságait domboritsa ki: „ez egy rossz ember, egy gazfickó“, vagy „ez egy pimasz“, vagy „ez egy nyomorult, csalfa, aljas lélek“, igy hangzik itéletök és a jellemére mennek vissza gáncsaik.

A tett meg a motivum csak mint a cselekvő jelleméből vont bizonyitékok jönnek emellett tekintetbe, de mint annak biztos szimptomái s melyek nyomán az visszavonhatlanul, egyszer s mindenkorra meg van állapitva. Azért jól mondja idevágólag Aristoteles: „Ünnepeljük meg azokat, akik nyomorogtak: mert a tettek a szokás jelei, aminthogy megdicsérnők azt is, aki nem nyomorgott, ha ilyennek vélnők“. (Rhetorica, I, 9.)

Tehát nem az esetleges tettre, hanem a cselekvő maradandó tulajdonságaira: azaz jellemére, amelyből azok erednek, vonatkozik a gyűlölet, az ellenszenv és a megvetés. Ezérthogy minden nyelvben a morális gonoszság jelzői, a gúnynevek, melyek azt megjelölik, inkább az emberek, mint a tettek predikátumai. A jellemhez illeszkednek, mert ennek kell a bűnt viselnie, amelyre az a tett alkalmából egyszerüen rábizonyul.

Ahol a bűn gyökerezik, ott kell a felelősségnek is gyökereznie; és minthogy ez az egyedüli adat, mely feljogosit, hogy morális szabadságra következtessünk, ugyanott kell a szabadságnak is gyökereznie: az ember jellemében, annyival is inkább, mert eléggé meggyőződtünk arról, hogy az nem található fel közvetlenül az egyes tettekben, amelyek a jellem fölvétele mellett szigoru kényszerüséggel következnek be. A jellem pedig – mint a harmadik fejezetben kimutattam – velünk született és változhatatlan.

A szabadságot tehát ebben az értelemben (az egyedüliben, amelyhez vannak adataink) akarjuk most valamivel közelebbről szemügyre venni, hogy miután az öntudat egyik tényéből feltártuk és helyét megtaláltuk, szintén lehetőleg filozófiailag értelmezzük.

A harmadik fejezetben fordult elő, hogy egy ember minden cselekvése két tényezőnek a produktuma: az ő jellemének, melyhez a motivum járul. Ez világért sem azt jelenti, hogy az egy középső valami, mintegy kompromisszum a motivum és a jellem között, hanem kielégiti mind a kettőt, amennyiben, egész lehetősége szerint, mind a kettőn alapszik egyszerre: azon tudniillik, hogy a működő motivum erre a jellemre találjon és ez a jellem ilyen motivumtól legyen korlátolható.

A jellem a tapasztalatilag megismert, állandó és változhatatlan tulajdonsága egy egyéni akaratnak. Minthogy pedig ez a jellem ép oly szükséges tényezője minden cselekvésnek, mint a motivum, innen érthető az az érzés, hogy tetteink mimagunkból indulnak ki, vagy az az „én akarok“, ami összes cselekvéseinket kiséri s aminek világánál kinek-kinek a sajátjaiként kell elismernie azokat, a melyekért tehát magát moraliter felelősnek érzi.

Ez pedig ismét éppen az az öntudat iménti vizsgálatánál talált: „Azt akarom és csak azt akarom mindig, amit akarok“, ami a józan észt vezeti, mikor makacsul állitja minden cselekedet absolut szabadságát (liberum arbitrium indifferentiae). Csakhogy ez nem megy tovább a cselekvés második tényezőjének tudatánál, ami annak létrehozására magában teljesen képtelen volna, mintahogy a motivum fellépésénél viszont képtelen azt elnyomni. Hanem csak amennyiben ily módon hozzák tevékenységbe, adja tudtul saját mivoltát a megismerő tehetségnek, amely lényegében kifelé s nem befelé irányulva, még a saját akaratának mivoltát is tapasztalatilag csak a cselekedeteiből ismeri meg.

Ez a közelebbi s egyre bensőbbé váló ismeretség tulajdonképen az, amit lelkiismeretnek nevezünk, mely éppen ezért közvetlenül csak a cselekvés után igazodik; előzetesen inkább csak közvetve jő számba, megfontolásul és visszapillantásul hasonló esetekre, amelyekről már nyilatkozott, hogy aztán a jövőben is fölemelje biráló szavát.

Itt van helyén arról az iménti cikkben felhozott fejtegetésről emlékeznem, melyet Kant az empirikus és intelligibilis jellem viszonyáról s ezzel a szabadság és kényszer összeegyeztethető voltáról adott s mely a legszebb és legmélyebben kigondolt dolog, amit ez a nagy szellem, sőt általában amit ember valaha alkotott. Csak hivatkoznom kell rá, minthogy fölösleges kitérés volna itt ismételnem. De csak ebből lehet megérteni, már amennyire emberi erő képes, hogy fér össze mégis cselekedeteink szigoru kényszerüsége azzal a szabadsággal, amelyről a felelősség érzete tanuskodik és amely szerint a tettek a mi tetteink és nekünk erkölcsileg beszámitandók.

Az empirikus és intelligibilis jellemnek Kanttól letárgyalt viszonya teljességgel azon alapszik, ami az ő egész filozófiájának a magvát alkotja; tudniillik a tünemény és a „magában vett dolog“ közti különbségen. És ahogy nála a tapasztalati világnak tökéletes empirikus realitása összefér annak transcendentalis ideálitásával, ép ugy megfér a cselekvés szigorú empirikus kényszere annak transcendentalis szabadságával.

Az empirikus jellem ugyanis, akárcsak az egész ember, mint a tapasztalat tárgya: puszta tünemény, tehát a többi jelenség formáihoz – tér, idő, okság – van kötve és azok törvényeinek van alávetve. Viszont ennek az egész jelenségnek föltétele és alapja, mint „magában vett dolog“, mely ezektől a formáktól független s azért semmiféle időbeli különbségnek alávetve nincs, hanem állandó és változhatatlan; az ő intelligibilis jelleme, vagyis az ő akarata, magában véve, amelyhez ily minőségben mindenesetre absolut szabadság, t. i. az okság törvényétől, mint jelenségek puszta formájától való függetlenség is járul.

Ez a szabadság azonban transcendentális, azaz nem a tüneményben nyilvánul, hanem csak annyiban áll fönn, amennyiben mi a tüneményből és minden formájától elvonjuk, hogy eljussunk ahhoz, amelyet, minden időn kivül, mint az ember belső lényegét, önmagában kell gondolnunk.

Ennek a szabadságnak értelmében az ember minden tette az ő saját munkája, akármilyen kényszerüséggel folyjanak is azok az empirikus jellemből, ha az megtalálja motivumát: mert ez az empirikus jellem puszta tüneménye az intelligibilisnek, a mi időhöz, térhez és oksághoz kötött megismerő tehetségünkben, vagyis az a mód, ahogyan tulajdon énünknek belső (an sich) lényege jelentkezik.

Eszerint az akarat szabad ugyan, de csak magában véve és a tüneményen kivül: ebben viszont már határozott jellemmel jelen meg, amely szerint kell összes minden tetteinek igazolniok, s azért, ha a járulék motivumok közelebbről meghatározzák őket, szükségképen igy és nem másként kell történniök.

Ez az ut – mint könnyen látható – oda vezet, hogy a mi szabadságunknak müvét nem egyes cselekedeteinkben kell keresnünk, ahogy a közvélemény teszi, hanem magának az embernek egész létében és lényében (existentia et essentia), amit ugy kell gondolni, mint az ő szabad tettét, amely csak az idő-, tér- és oksághoz kötött megismerő tehetségnek jelen meg a cselekedeteknek bizonyos sokaságában és különféleségében, amelyeknek azonban, éppen a bennök nyilatkozó eredeti egység miatt, mind egészen ugyanazt a jelleget kell viselniök s azért ugy jelennek meg mint szigoruan kényszerü eredményei ama mindenkori motivumoknak, melyek őket fölkeltik s esetről-esetre meghatározzák.

Igy tehát a tapasztalati világra kivétel nélkül áll: operari sequitur esse. Minden dolog mivolta szerint müködik s az ő okszerü müködése hirdeti e mivoltát. Minden ember aszerint cselekszik, amilyen és az ekként kényszerü cselekvés, egyes esetben a motivumtól függ.

A szabadságnak, mely tehát az operari-ban nem található, az esse-ben kell rejleni. Minden idők óriási tévedése egy hysteron proteron volt, hogy a kényszerüséget az esse-hez és a szabadságot az operari-hoz számitották. Megforditva, az esse-ben van csak a szabadság: hanem belőle és a motivumokból szükségképen következik az operari; és abból, amit teszünk ismerjük meg, hogy mik vagyunk!

Ezen, nem pedig az állitólagos liberum arbitrium-on alapszik a felelősség tudata és az élet erkölcsi iránya. Minden azon fordul meg, hogy mi ez s ez az ember: amit tesz, abból folyik magától, mint szükségképeni következmény. Nem csal tehát az önhatalmuságnak s az eredetiségnek az a tagadhatatlan tudata, mely összes tetteinket, a motivumoktól függésük dacára, kiséri s mely azt mondja, hogy azok a mi tetteink. Ám valódi tartalma messzebb nyulik még a tetteknél s magasabb eredetü, mert a mi létünk és lényünk, amiből összes tetteink – a motivumok inditékára – szükségképen kiindulnak, ezzel voltaképen egy fogalom alá tartozik.

Ebben az értelemben az önhatalmuságnak és eredetiségnek, valamint a felelősségnek az a tudata, mely cselekvésünket kiséri, egy mutatóhoz hasonlitható, mely egy távolabbi tárgyra utal, mint amely ugyanabban az irányban közelebb fekszik s amelyre mutat látszólag.

Egy szóval: az ember mindig csak azt teszi, amit akar és mégis kényszerüen teszi. De ez onnan van, hogy ő már az, amit akar: mert abból, ami ő, szükségképen folyik minden, amit ő mindenkor cselekszik. Ha objective, tehát kivülről nézzük tetteit, apodiktikusan felismerjük, hogy azoknak, mint mindegyik természeti lény működésének, egész szigoruan az okság törvényének kell alávetve lenniök: viszont subjective kiki érzi, hogy ő egyre csak azt teszi, amit akar. De ez csupán azt mondja, hogy az ő működése az ő tulajdon lényének megnyilatkozása. Ugyanazt érezné tehát minden, még a legalsóbbrendü természeti lény is, ha érezni tudna.

Fejtegetésemmel tehát a szabadság nincs megtagadva, csak ki van küszöbölve, még pedig az egyes cselekedetek területéről, ahol is kimutathatólag nem lehet megtalálni – egy magasabb, bár ismeretünknek nem egy könnyen hozzáférhető régióba: a szabadság ugyanis transcendentális. És ebben az értelemben fogom én fel Malebranche mondását: a szabadság rejtély (la liberté est un mystère), amelynek égisze alatt jelen értekezés a kitüzött feladat megoldását megkisérelte.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

7	mondtunk semmmit	mondtunk semmit
25	filozófiai képzett ségü	filozófiai képzettségü
33	lehet betetőzni	lehet betetőzni.
49	egyre jokban	egyre jobban
61	megáll amagyarázat	megáll a magyarázat
71	Ugy látszik	„Ugy látszik
73	végkép tönkremenne, Akkor	végkép tönkremenne. Akkor
73	középut maradna. hogy	középut maradna, hogy
83	eljes hatalommal	teljes hatalommal
88	Vagy tudatlanságból	„Vagy tudatlanságból
88	ellenszegül a a testi	ellenszegül a testi
88	Argumentum-ban; az akarat	Argumentum-ban: „az akarat
92	ha megis rosszak	ha mégis rosszak
94	éz nem filozófiai	és nem filozófiai
96	és vala-több	és vala több
105	Akárhogy forgassuk	„Akárhogy forgassuk
105	akaratszabad ág fogalmát	akaratszabadság fogalmát
107	alapossággal. módszerességgel	alapossággal, módszerességgel
109	elvitázhatlánul az övé	elvitázhatlanul az övé
114	Szeget szeggel vigjátékbán	Szeget szeggel vigjátékban
121	vonatknzik: ezért	vonatkozik: ezért
121	ez egy pimasz“	„ez egy pimasz“