(Antigone oldalról, Ismene a palotából jő.)

ANTIGONE.

Ismene, drága testvér, tudsz-e oly csapást,

Mit Oedipus bünéért Zeus nem külde ránk,

Hogy életünkben érjen minden büntetés?

Nincs átok, szégyen, nincs bánat, nyomor, keserv,

Mit egyesülten szemlélnem ne kellene

A te s az én átoksujtotta sorsomon.

És mily parancs az, melyet szóbeszéd szerint,

Most hirdetett ki városunkban a király?

Nem mondanád? Vagy nem tudod, hogy ellenink

Mily uj szégyennel sujtják kedvesink fejét?

ISMENE.

Nem hallék, testvér, mit sem kedvesink felől,

Se’ jót, se’ rosszat, a mióta egy napon

Mindkét testvérünk egymás keblét döfve át,

Kettős halállal egymás éltét elvevé.

Az éjjel eltünt innen Argos serge is,

S azóta nem tudom, mi végzet vár reám,

Vidámabb lesz-e, vagy sötétebb a jövő?

ANTIGONE.

Előre tudtam, s ép azért hivattalak

E helyre, hogy a hirt tőlem halld egyedül.

ISMENE.

Mi az? Látom, sötét gond nyomja kebledet.

ANTIGONE.

Nem tagadá meg hajthatlan szivű Kreon

Egyik fivérünktől a tisztes temetést?

Eteoklest (mint a törvény s megszentelt szokás

Kivánja) eltemetteté, hogy tisztelet

Fogadja oda lenn az árnyvilágban őt;

De Polynikest, a boldogtalant,

Sem eltemetni, megsiratni sem szabad,

Temetlenül, siratlanul heverjen ott

A puszta földön, s teste a rárohanó

Madárseregnek nyujtson édes lakomát.

A jó Kreon parancsolá ezt így neked

S nekem, ah! ismételve mondom, nekem is.

Azonnal itt lesz, s újra nyilván hirdeti

Tilalmát, hogy mindenki tudja; mert komoly

És zordon a parancs, s ki ellene szegül,

A néptől megkövezve szenved az halált.

Mutasd meg most, merész-e lelked és nemes,

Vagy nagyszivű szüléknek gyáva lánya vagy?

ISMENE.

Ha igy van, oh boldogtalan! ugyan mit ér

Tőlem szegénytől, daczolás vagy engedés?

ANTIGONE.

Akarsz-e részes lenni tervemben? Beszélj.

ISMENE.

Mi vakmerő tervről beszélsz? Mi szándokod?

ANTIGONE.

A holtat enkezemmel eltemetni ma.

ISMENE.

Megtennéd azt, mi az egész népnek tilos?

ANTIGONE.

Testvérünkért – ha te nem is – én megteszem,

Ne mondjon engem hitszegőnek senki sem!

ISMENE.

Boldogtalan! Kreonnal mersz daczolni te?

ANTIGONE.

Szeretteimtől elszakitni nincs joga.

ISMENE.

Oh jaj! nem jut eszedbe, mint halt meg atyánk

Utálatúl az embereknek s dicstelen?

Bünéért önmagára mondva büntetést,

Önnön kezével ásta ő ki két szemét;

S ki egy személyben anyja volt és hitvese,

Fojtó hurokkal végezé ki önmagát;

A két fivér jött harmadiknak azután,

Egymásra törve véres harczmezőn, s közös

Halállal vesztve egymás éltét egy napon.

Mi érne minket, e törzs végső sarjait,

Ha a törvénynyel szembe szállnánk vakmerőn,

Lábbal tiporva a király parancsait?

Oh testvér, ne feledd, hogy gyönge nők vagyunk,

S hatalmas férfiakkal nem daczolhatunk;

Parancsol az erős, nekünk engedni kell,

Parancsa ránk a legborzasztóbb volna bár.

Bocsássanak meg drága holtjaink nekem,

Térden könyörgök érte! de daczolni a

Királyi szóval nem merek. Csak esztelen

Fog oly munkába, mit megtenni képtelen.

ANTIGONE.

Nem kérlek többé, sőt ha kedved jönne is,

Örömmel többé nem venném segélyedet.

Maradj magadra hát. Én sirt ások neki;

S ha meghalok, dicsőség lesz rám e halál.

Jó tettemért szerettim oldalán fogok

Pihenni szeretően. A holtak kegye

Tovább tart, mint az élőké; mert ott örök

Lakásom lesz velük. Te folytasd éltedet,

S gúnyold az istenek örök törvényeit.

ISMENE.

Nem gúnyolom; de arra nincs elég erőm,

Hogy vakmerően daczra hivjam a királyt.

ANTIGONE.

Csak hozd föl ezt mentségedül! Én indulok,

A drága testvér sirját elkészíteni.

ISMENE.

Oh jaj! szegény, mint reszket éretted szivem.

ANTIGONE.

Engem ne félts; gondolj magad sorsára csak.

ISMENE.

Ne szólj e szándokodról senkinek; sötét

Titokba burkold terved. Én is hallgatok.

ANTIGONE.

Oh nem, beszélj csak bátran! Hallgatásodat

Rosszabb neven veszem, mint áruló szavad.

ISMENE.

Oly sok csapás után mily izzó még szived!

ANTIGONE.

Az istenek tetszése most velem leend.

ISMENE.

Igen, ha mire törsz, megbirná azt erőd.

ANTIGONE.

Ha nem lesz rá erőm, úgy felhagyok vele.

ISMENE.

Ha nincs reá erőd, úgy ne is fogj bele.

ANTIGONE.

Ne szólj tovább igy, mert gyülölni kezdelek,

S a holt testvér gyülölni fog, mint ellenét.

Hadd érjen esztelen fejemmel engemet

A balsors átka! Hagyj tennem! Bár meghalok,

De vigaszom lesz: ily ügyért szép a halál.

ISMENE.

Menj hát utadra! Tetted esztelen ugyan,

De látom, hű szerelmed az, mi tettre hív.

(Antigone oldalt, Ismene a palotába el. Megvirrad. A kar föllép.)

KAR.

Első versszak.

Fényes nap, ragyogó világ!

Melynél szebb nem hinte sugárt

Theba hét kapujára még,

Mosolygsz végre az ég boltján,

Hajnalfényt keltve ránk,

S közelegsz megtörve a Dirke tükrén.1)

És őt, a fehér paizsos2)

Ellent, ki jöve Argosból,

Siető menekülésre üzéd

Gyorsitott zabolával.

Ádáz Polynikes hivta fel őt,

S betörő hadait földünkre hozá;

Vijjogva, miként keselyű, hasitotta

A levegőt.

Ragyogón fedi szárnya, bércz havaként;

Sok a fegyvere és

Sörény boritotta sisakja.

Első ellenversszak.

Fenn röpködve az ormokon,

Gyilkos dárdák ezreivel,

Körben leste a hét kaput:

S futott még mielőtt vérünk’

Lakomára vehetné mohón,

És lángba boritná tornyunk’

A hephæstosi fáklyával.

Bősz Ares tombolva rohan

A szaladó sarkán, a kemény

Harczban győze a sárkány.3)

Mert az önhittet gyülöli Zeus,

S a büszke dicsekvőt bünteti ő,

Letekint s látja az árként rohanó

Sereget gőgös fény s pompa között:

Villáma lesujtja, ki bősz rohamán

A várfokig ért

Harsány diadalmi dalával.

Második versszak.

Porba bukott a gonosz, ki szilaj dühében

Fergetegül jöve ránk, lobogó üszökkel,

S körül fogva a várfalakat

Romlást lihegett.

De a sors leveré!

A csata más részire más végzetet osztott a nagy Ares

A hadi isten.

A hetes kapunál, hol a hét vezető

Hét ostromoló vezért fogadott,

Zeus fegyvereket nyere áldozatul.

Csak az egy atya, egy anya két fia volt,

Ki a harcz közepett halált ada s vett;

Gerelyét közösen egymásba döfé

S elesett a közös diadalban.

Második ellenversszak.

Ám jön a nagynevü győzelem istennője,4)

És kegyes arcza köszönti szekérdús Thebát.

Üzzük messzire elménkből

A csaták moraját;

Fel! az éjjelen át,

Ünnepi karban, fel a vár templomihoz;

Járjon előttünk a dobogó Bakchos.5)

De immár itt közeleg Kreon,

Theba hazánk új fejedelme

Az isteni végzet örök parancsa szerint.

Mi terv lehet szive mélyiben,

Hogy aggjainak tisztes csapatát

Ide rendelé parancsszóval,

Kiküldött hirnöke által?

(Kreon föllép kiséretével.)

KREON.

Az istenek sok pusztitó vihar után

Ismét békében őrzik városunk falát;

Azért hivattalak a többiek közül,

Mint legméltóbbakat, mert tudtam, férfiak!

Hogy Laïoshoz mindenha hívek voltatok;

S midőn e várost Oedipus kormányozá,

És elhunytával a királyfiúk iránt

Mindig rendithetetlen volt hűségetek.

Hogy most a két királyi testvér egy napon

Gyilkolva s gyilkoltatva elhúllt s kölcsönös

Testvérgyilkosság véres áldozatja lett:

Reám szállt a királyi trón és hatalom,

A nemzetségi származás sora szerint.

Ám jól tudom, itélni addig nem lehet

Más szívét és eszét, mig törvénytisztelet

És tettek nem mutatják igaz érdemét.

Ki egy egész ország felett uralkodik,

És nem törekszik mindig a legjobb után,

Sőt félelemből zárva tartja ajkait:

Hitványnak mondom azt most is, mint azelőtt.

S ki bárminő barátját jobban szereti

Honánál, nyomorult embernek tartom azt.

A mindent látó Zeusra mondom, nem fogok

Hallgatni, ha népemre boldogság helyett

Veszélyt látok bárhonnan is közelgeni;

S ki a hazának ellensége, az nekem

Sem lesz barátom; mert tudom jól, hogy a hon

Legbiztosabb hajó a vészben, és ha ezt

Megóvjuk, úgy barátunk mindig lesz elég.

Törvényeimben ez lesz az irányadó!

Azért most hallgassátok az itéletet,

Mit Oedipusnak két fiára hirdeték:

Eteoklest, ki hazánkat védte hősileg,

S dicsően elesett; sir hantja födje be,

S kisérje őt az áldozat minden neme,

Mit érdemelnek legkitünőbb férfiak;

De Polynikest, ki honára támadott,

Hogy a hazát és a hazának istenit

Tüzzel pusztitsa ki, s hogy öntestvérinek

Vérével lakjék jól; ki rabigát hozott,

Hogy szolgaságba hajtsa a hon népeit:

– Igy hirdetém ki a városban – senki se

Temesse őt el, senki se sirassa meg,

Temetlenül heverjen teste, és legyen

Ebek zsákmánya, orvmadarak étele.

Ezt rendelem. Kezemből a gonosz soha

Ne nyerjen oly jutalmat, mit jó érdemel.

De ki honához hű marad, kegyelmem azt

– Éljen vagy haljon – egyformán árasztja el.

KAR.

Ez hát határzatod, Menœkeus fia,

A honnak elleni s barátai iránt?

Hatalmad van reá, a törvényt te hozod,

Tarthatsz itéletet élőkön s holtakon.

KREON.

Ügyeljetek, hogy megtartsák parancsomat.

KAR.

Ifjabb vállakra tedd e terhet, oh király!

KREON.

A holt mellett kirendelt őrök állanak.

KAR.

Mért bízod hát e dolgot másokra is?

KREON.

Hogy a parancs ellen ne keljen senki se.

KAR.

Nem őrült senki, hogy keresse a halált.

KREON.

Halál leend jutalma, ám az emberek

Kincsvágyból gyakran szembe szállnak ezzel is.

(Az őr élénken jő.)

ŐR.

Épen nem mondhatom, hogy gyors lábakkal és

Lélekszakadva jöttem volna, oh király!

Mert sok nehéz gond lassitotta léptemet,

S jöttömben gyakran vissza-vissza fordulék,

Aggódva inte lelkem s mondá: «Oh botor!

Miért sietsz oda, hol veszted vár reád?

S ha itt maradsz, szegény! S Kreon megtudja majd

Más ajkiról? Mint kerülöd ki a halált?»

Ily aggodalmak közt csak lassan jöheték,

Hosszúvá lesz ily módon bármi kurta út.

De végre rászántam magam s hozzád jövék,

Tudtodra adni a hirt, bármily rossz legyen;

Mert biztat a remény, hogy többet nem fogok

Szenvedni, mint a mennyit rám mért végzetem.

KREON.

Mi az, mi ily nagy félelemmel tölte el?

ŐR.

Előbb hadd szóljak enmagamról; én a bűnt

El nem követtem, a tettest sem láttam én,

S igy büntetést sem érdemelnék jog szerint.

KREON.

Üres szavakkal jól tudod burkolni az

Igazságot. De látom, hogy rossz hirt hozál.

ŐR.

Valóban, szívem rettegéssel van tele.

KREON.

Beszélj hát végre, s menj utadra azután.

ŐR.

Kimondom hát. Valaki eltemette a

Halottat, testét száraz porral fedte be,

S megszentelé szokásos áldozattal is.

KREON.

Mit mondasz! Hol a vakmerő, ki ezt tevé?

ŐR.

Azt nem tudom. Se’ ásónyom, se’ bárdcsapás

Nem volt ott látható, szilárdan állt a föld,

Kerékvágás sem látszott arra, semmi nyom

Sem árulá el a merész gonosztevőt.

Mihelyt jelenté ezt az őrök elseje,

Nagy rémület fogott mindannyiunkat el.

Eltűnt a holt, bár nem volt eltemetve; csak

Porral behintve, hogy ne érje átok őt.6)

Ebek, vadállatok nyomát sem láthatók,

Melyek tán, arra járva, szétmarczangolák.

Szidalmazás hallatszék most mindenfelől.

Egy őr vádolta másikát, s kevésbe mult,

Hogy nem kelénk ökölre; mérgünk nagy vala,

Mert mindnyájunk fejét terhelte ez a bűn,

Bár részét benne eltagadta mindenik.

Készek valánk keresztül menni a tüzön,

Izzó követ markolni,7) s esküt tenni a

Nagy istenekre, hogy nem mi követtük el

A bűnt, sem a tettest nem ismerjük, ki volt.

Látván, hogy minden vizsgálódás hasztalan,

Megszólalt egyikünk, s szavára borzalom

Szegzé fejünket földnek; mert sem ellene

Vitázni, sem tanácsot adni nem tudánk.

Ez volt, mit monda: az ügyet be kell neked

Jelentenünk, s el nem titkolni semmit is.

Szavát fogadtuk, s sorsot vetve, engem ért

– Boldogtalant – e szörnyü megtiszteltetés.

Kedv nélkül jöttem s nem találom kedvedet;

Rossz hírhozót jó szivvel nem lát senki sem.

KAR.

Rég sejti fontolgatva lelkem, oh király!

Hogy mindez a nagy istenek munkája volt.

KREON.

Hallgass, nehogy haragra lobbantson szavad,

És vénségedre esztelennek tartsalak.

Mint mondhatod, hogy ezt az égiek tevék,

S azon holttestre gondot ők viseltenek?

Hogyan! Talán azt pártolnák az istenek,

Ki tüzzel-vassal ronta országunkra, hogy

Feldulja a templomokat s oltárokat,

És szetszakítsa az ország törvényeit?

Vagy tán gonoszra száll az istenek kegye?

Nem úgy! Van egynehány a polgárok között,

Ki rég titokban zúgolódik ellenem,

Fejet csóvál parancsimon, s kemény nyakát

Nem hajtja törvény s rend szerint igám alá.

Bizonynyal ők valának, kik az őröket

Bérrel megejtve e merényre csábiták.

Mert nincs, mi annyi bajt okozna emberek

Közt, mint a pénz. Országokat pusztít el ez,

Földönfutókká tészi a polgárokat,

Rosszat csinál a jóból, és az emberek

Igaz lelkét gonoszra tudja hajtani;

Nincs álnokság, csalárdság, gazság, a mire

Embert a pénz meg nem tanitna egyhamar.

De kit a bér a bűnös tettre csábitott,

Eléri végre azt a méltó büntetés.

(Az őrhöz.)

A mily igaz, hogy Zeust hódolva tisztelem,

Úgy teljesítem, melyet mondok, eskümet:

Ha azt, ki önkezével ásta meg a sirt,

Ide nem állitjátok szemeim elé,

Nem lesz elég haláltok, élve függjetek

Magas bitón s igy hirdessétek bűnötök:

Hogy a jövőben is tudjátok, mint lehet

Jó nyereségre tenni szert; s okuljatok,

Hogy nemcsak hasznot kell keresni mindenütt.

Szerencsét ritkán hoz rosszul szerzett vagyon,

Legtöbbször végveszélybe dönti emberét.

ŐR.

Engedsz még egy szót? Vagy jobb lesz, ha távozom?

KREON.

Nem látod, mennyi boszuságot ad szavad?

ŐR.

Szived’ kinozza-e beszédem vagy füled’?

KREON.

Mit fürkészed, hol székel bennem a harag?

ŐR.

A bűnös sérté szived’, én csak a füled’.

KREON.

Ah mily kiállhatatlan szószátyár levél!

ŐR

De az mégsem vagyok, ki a bűnt megtevé.

KREON.

Te vagy, s hozzá pénzért adád el lelkedet.

ŐR.

Jaj!

Baj, ha igaznak látszik, a mi nem igaz.

KREON.

Fecseghetsz látszatról, de ha elémbe nem

Hozod a bűnöst, akkor majd tapasztalod,

Hogy alacsony pénzvágyból átok sarja kél.

(El kiséretével.)

ŐR.

Oh vajha fölfedeznék! De akadjanak

Reá vagy nem, – hiszen szerencse dolga ez –

Ide bizonynyal többé vissza nem jövök.

Mert most is, hogy remény felett kilábolék,

Az isteneknek sok hálával tartozom.

(Elsiet.)

KAR.

Első versszak.

Sok nagyszerű van e földön,

Köztük az ember a legnagyobb.

Átkel a komor tengereken,

Haragos habok között

Előre törve merészen,

A déli szél alatt.

Az örök istenáldta Gæa

Ő neki termi gyümölcseit éven át,

Ménei vonnak ekével a föld szinén

Körül és körül barázdát.

Első ellenversszak.

A repülő vidám madárt,

A vad állatok ezreit,

És a vizek szülötteit

Ügyesen bekeríti

Háló fodraival az ember,

S eszével fogja meg.

Csalárd fogásival legyőzi

A sivatag vadjait;

S a sörény borította nyakú paripát,

Meg a szörnyű bérczi bikát

Igába hajtja.

Második versszak.

A beszédet, a gondolatot

Neki adta a sors egyedül,

Törvényeket ő hoz a földön;

Elűzi fejéről a zord fagyot és záport,

S Zeus mennyköveit.

Esze mindent kitud,

S készen éri mindig a jövő.

Egy van, mi leveri őt: a halál;

De gyógyító kezével a kórt elűzi.

Második ellenversszak.

Keze műveiben ügyes ő (hitet felül mulón) s csalárd,

Hajolva a rossz vagy a jó után,

Ki honát s az isten örök

Jogát híven tiszteli,

Áldva legyen – áldva legyen!

De legyen átok a gonoszon,

Ki daczra kel ellenök.

Tűzhelyemhez soha ő ne üljön

S része ne legyen kedvesim közt.

Az égre! Mi csodás tünemény!

Hihetek szememnek?

Igen, haszontalanul tagadom,

Ime Antigone jő.

Boldogtalan Oedipus árva gyermeke, ah! mit tevél?

Mit tevél?

Erre vezet az őr! Mi bűn lehet az, melyet elkövetél?

Megszegéd a királyi parancsot?

(Az őr vezeti Antigonét.)

ŐR.

Ez az, ki a bűnt elkövette; ott lelők,

A sirt kezével ásva.

De hol Kreon?

KAR.

A palotából épen jókor jő elő.

(Kreon föllép.)

KREON.

Mi történt? Mily jó hir köszönti jöttömet?

ŐR.

Király! halandó esküt ne tegyen soha,

Mert később látja, hogy hazug volt szándoka;

Im én is esküvém, hogy többé nem jövök

E helyre, futva szörnyü haragod elől;

De most remény felett oly nagy szerencse ért,

Melyhez hasonló földön nem található;

Hozom hát, esküm ellen, e szüzet, kit a

Sirnál lelénk; nem kelle sorsot vetni most,

Mert engem illet érte a dij, senki mást.

És most, király, hallgasd ki és itéld el őt

Tetszés szerint; én tisztán állok s ment vagyok

A büntetéstől, melyet a bünösre mérsz.

KREON.

Hol és miként ejtéd fogságba e leányt?

ŐR.

Ő ásta a sirt. Ez minden, mit mondhatok.

KREON.

Biztos vagy-e, hogy mind való az, mit beszélsz?

ŐR.

Saját szememmel láttam, mint temette el

A temetetlent. Tisztán szólok s érthetőn?

KREON.

Hogy vetted észre és hogy kaptad rajta őt?

ŐR.

Igy történt a dolog. Borzasztó haragod

Mindannyiunkat rémülettel tölte el;

S helyünkre érve szerte szórtuk a fövényt,

Mely a halottnak rothadó testét födé;

Szél ellenében a hegyen üténk tanyát,

Hogy orrunkat ne bántsa a holttest szaga,

S ha egyik-másik őr kissé ellankadott,

Szidalmazó szavakkal serkentők legott.

Igy tarta ez, mig a nap fényes kereke

Az égbolt kellő közepére érkezett,

S erősen égetett; forgószél támadott

Egyszerre most, mint égből küldetett csapás,

Szétszórva a völgy lombjait s a sik mezőt

Belepve; elborult a lég; s az istenek

Haragjától csak úgy káprázott a szemünk.

Hogy jó időre a vihar lecsillapult,

Szemünkbe tűnt e szűz, zokogva hangosan,

Mint gyászmadár, ha visszatérve üresen

Találja fészkét, elrabolva magzatit!

Ekként sóhajta ő is a dúlt sir felett,

Szörnyü átokkal sujtva a gonosztevőt,

Ki a halottól elrabolta hantjait.

Száraz port hinte aztán a holttest fölé.

Érczkorsajából háromszor megöntözé,8)

Megszentelvén a hármas áldozattal őt.

Mi látva ezt, rátörtünk s elfogtuk legott,

Bár cseppet sem volt megrémülve, mondhatom;

S midőn szemére hánytuk ezt s előbbeni

Tettét, merészen mindent önmagára vett,

Nagy örömömre s bánatomra egyaránt.

Mert bajtól szabadulni nagy öröm ugyan,

De fájdalmas, barátot vészbe dönteni;

Hanem hát én rám nézve, természet szerint,

Enboldogságom mindennél előbb való.

KREON.

Te, a ki földre szegzed vakmerő fejed,

Megvallod vagy tagadod bűnös tettedet?

ANTIGONE.

Megvallom bátran, mit tevék, s nem tagadom.

KREON. (Az őrhöz.)

Mehetsz, a merre tetszik, útad tárva áll,

Szabad vagy és feloldva súlyos vád alól. (Az őr el.)

(Antigonehoz.)

Te meg beszélj, rövid szóval, ne hosszasan:

Ismerted a tilalmat, melyet hirdeték?

ANTIGONE.

Ismertem. Mért tagadjam? Nyilvános vala.

KREON.

S parancsomat mégis megszegted vakmerőn?

ANTIGONE.

Nem Zeus volt az, ki e parancsot hirdeté,

S Diké istennő, ki az árnyak közt honol,

Az embersziv számára ily törvényt nem ad.

Parancsodat nem tarthatám oly nagyra, én

Halandó, hogy miatta megtagadjam a

Nagy istenek örök, nem irt törvényeit.

Isten törvénye nem ma, tegnap óta áll,

Öröktől él s korát nem tudja senki sem;

Megtörni ezt a törvényt ember kedveért,

S az égiektől érdemelni büntetést –

Nem volt erőm. Hogy meg kell halnom, jól tudám,

Itéleted nélkül is. Hisz ha a halál

Korán elér, csak nyereségnek tartom azt.

Vagy nem szerencse arra nézve a halál,

Kit életében annyi szenvedés gyötör?

Nem fáj a sir nekem; de fájna az nagyon,

Ha sirjától megfosztva, temetetlenül

Látnám porladni testvéremnek csontjait,

Kit szült saját anyám. Ez fáj, nem a halál!

Ha dőreségnek mondod azt, a mit tevék,

Ki dőreségről vádolsz, dőre vagy magad.

KAR.

A lány daczában apja dacza újra él;

Veszély előtt sem hajlik meg makacs szive.

KREON.

Jegyezd meg, legkönnyebben dől meg a makacs,

Kemény szivű; miként a tűzedzette vas,

Erős bár és merev, gyakorta megreped,

S apró forgácsokká törik szét csakhamar.

Kicsiny zablával meg lehet fékezni a

Szilaj mének tüzét. A felfuvalkodás

Nem illik ahhoz, a ki más embert ural.

E lány eléggé megmutatta, mily makacs,

Midőn a törvényt vakmerően megszegé;

De új bűnnel tetézi most a régi bűnt.

Dicsekvő gúnynyal dobva azt szemünk közé.

Ő volna férfiú és gyáva asszony én,

Ha gőgjét győzni hagynám megtorlatlanul.

Nem; bárha testvéremnek lánya s volna bár

Vérségre hozzám bárminő közel rokon.

Ki nem kerüli a legsúlyosb büntetést,

Sem ő, sem húga! Mert húgát is vádolom,

Bünében egyenlően osztozik vele.

Hivjátok ki! Imént látám a házban őt,

Őrjöngve félelmében s öntudatlanul.

A lélek igy elárul gyakran sok gonoszt,

Ki a sötétben szőtte álnok terveit.

De én előttem gyűlöletnek tárgya az,

Ki tetten érve, még kendőzi bűneit.

ANTIGONE.

Többet kivánsz-e tőlem, mint halálomat?

KREON.

Nem többet. Elég lesz halálod is nekem.

ANTIGONE.

Mért késel hát? Szavadban eddig sem lelék

Kedvet, sem a jövőben nem lelek soha;

S szavamban ép’ úgy nem találsz kedvet te sem.

Pedig mi az, miért nagyobb magasztalást

Érdemlek, mint hogy testvéremnek sirt adék?

Ti is, kik itt jelen vagytok, helyeslitek,

De nyelvetek megbénitá a félelem.

Csak zsarnok birja a hatalmat és jogot,

Hogy szólhat és tehet szabad tetszés szerint.

KREON.

Csupán te látod ezt Kadmos polgári közt.

ANTIGONE.

Ők is látják; de szád izére szólanak.

KREON.

S te nem pirulsz, hogy roszabb vagy a többinél?

ANTIGONE.