Személyek
ODYSSEUS.
NEOPTOLEMOS.
KAR.
PHILOKTETES.
KALMÁR.
HERAKLES.
(Kopár sziklás partvidék Lemnos szigetén. Magas szikla aljában Philoktetes barlangjának bejárata. Odysseus és Neoptolemos egy szolga kiséretében föllépnek.)
ODYSSEUS.
Im a tengerlocsolta Lemnos laktalan,
Ember nem járta szirtpartjára érkezénk,
Hol egykor, oh Neoptolemos, a hellenek
Legjobb hősének, Achillesnek gyermeke –
Kitettem volt Poeas fiát, a melisit,1)
Igy rendelvén ezt a sereg vezérei,
Mert a maró seb lábán gennyedésbe ment;
S a tábort úgy betölté vad, baljóslatú
Nyögése, ordítása, hogy nem lehetett
Többé nyugodtan áldoznunk a füstölő
Oltárokon. De mért is erről szólani?
Hosszú beszédre most valóban nincs idő,
Mert megláthatna s elronthatná tervemet.
Melylyel reménylem, nemsokára megfogom.
Most a te dolgod, hogy segítségemre légy,
És meglásd, hol van a kettős nyilásu szirt,
Mely télen át a napsugárnak kétszeres
Utat nyit, s melybe nyáron kétfelől viszen
A hűvös szellő édes enyhe álmakat.
Kissé lejebb balkézre hűs forrásvizet
Fogsz észre venni, hogyha még ki nem apadt.
Lépj csendesen előbbre és jelentsd nekem,
Mindaz, mit mondtam, itt van-e, vagy más helyen?
Hogy elmondjam s te meghalld majd a többit is,
Mit tenni kell még, és munkánk közös legyen.
NEOPTOLEMOS.
Nincs messze, a mit mondál, Odysseus király;
A barlangot, melyről szólsz, látom, úgy hiszem.
ODYSSEUS.
Ott fenn látod vagy itt lenn? Nem veszem ki, hol?
NEOPTOLEMOS.
Itt fenn; de léptek hangját nem hallom sehol.
ODYSSEUS.
Nézd, nem pihen-e álomban fekvő helyén?
NEOPTOLEMOS.
Üres tanyát látok csak, melyben senki sincs.
ODYSSEUS.
Nincs benne házi eszköz, mely lakká teszi?
NEOPTOLEMOS.
Falevelek vannak megvetve ágy gyanánt.
ODYSSEUS.
Nincs semmi más? A többi része mind üres?
NEOPTOLEMOS.
Van még itt egy fából készült serleg, durva kéz
Munkája; itt egyszersmind némi tüzi szer.
ODYSSEUS.
Mindez valóban az ő házi eszköze.
NEOPTOLEMOS.
Oh jaj! még mást is látok; gennytől áztatott
Szennyes rongyok száradnak itt a levegőn.
ODYSSEUS.
Itt e helyen lakik hát, tisztán látható,
S nem is lesz távol; hogy mehetne messzire,
Ki régi sebtől szenved lábán szüntelen?
Vagy élelmet keresni távozott csupán,
Vagy enyhítő füvet tud valamely helyen.
Állítsd e szolgát lesbe, őrködjék, nehogy
Reám üssön; mert szivesebben fogna meg
Engem magam, mint Argos összes népeit.
(A szolga el.)
NEOPTOLEMOS.
Eltávozott a szolga, őrzi az utat;
Szólj hát tovább, ha van még több kivánatod.
ODYSSEUS.
Achilles gyermeke, abban, miért jövél,
Nem lesz elég a testi bátorság csupán;
Segítned kell, ha újat mondok, mit soha
Nem hallottál még, mert segéd gyanánt vagy itt.
NEOPTOLEMOS.
Mi az, mit kivánsz?
ODYSSEUS.
Hogy Philoktetes szivét
Csalárd szavak hálózatával tőrbe ejtsd.
Ha kérdi tőled, honnan jöttél és ki vagy?
Mondd: Achilles fia; ebben szólj igazat;
Aztán mondd, hogy hazádba tartasz, elhagyád
Haraggal telve, hellenek hajóhadát,
A kik hazulról kérésekkel csaltak el,
Mert egyedül így döntheték meg Iliont,
És mégsem méltatának arra, hogy neked
Adják Achilles fegyverét jogod szerint,
Hanem Odysseusnak; s ekkor mondj reám
Tetszés szerint rossznál rosszabb szidalmakat.
Épen nem bántasz engem ezzel; ám ha nem
Beszélsz így, gyászba döntöd Argos népeit.
Mert ha kezünkbe nem jut ez ember nyila,
El nem pusztítod Dardanos honát soha.
S miért nem én, hanem csak te szólhatsz vele
Gyanútlanúl és biztosan, im halld okát:
Te nem jövél a harczba esküvés szerint,2)
Nem szükségből,3) nem az első hadjáraton;4)
Míg én mindebből semmit sem tagadhatok.
Azért ha íjával kezében észrevesz,
Végem van s téged is elvesztelek velem.
Ebben lesz épen cselre szükségünk, miként
Rabold el tőle győzhetetlen fegyverét.
Tudom, fiam, hogy a természet nem ilyen
Ravasz beszédre s cselfogásra alkotott;
De édes ám a győzelmet kiküzdeni.
Merj hát! Máskor majd ismét igazak leszünk.
Most egy kis napnyi rosszaságra adod magad
Kezembe, aztán mondjanak mindenkoron
Legjámborabbnak minden emberek között.
NEOPTOLEMOS.
A mit fáj meghallgatnom, Laërtes fia,
Gyűlölt előttem akkor is, ha tenni kell.
Mert nem születtem cselfogásra sem magam,
Sem az, mint mondják, a ki éltemet adá.
E férfiút erővel elragadni kész
Vagyok, de nem csel által; hisz csak nem fog egy
Ép lábbal győztes lenni annyiunk felett.
Segítségedre küldtek bár és áruló
Nem vágyom lenni; ámde inkább akarok
Jót téve bukni, mintsem győzni becstelen.
ODYSSEUS.
Ifjú koromban, hős atyának gyermeke,
Magamnak is lassú volt nyelvem, gyors kezem.
De most tudom tapasztalásból, hogy a nyelv
Vezet mindent az emberek közt s nem a tett.
NEOPTOLEMOS.
Mi mást parancsolsz, mint hazugságot csupán?
ODYSSEUS.
Azt, hogy Philoktetest csel által fogjad el.
NEOPTOLEMOS.
De mért csel által, ha jó szóval is lehet?
ODYSSEUS.
Jó szóra nem hajt; és erőszak nem segít.
NEOPTOLEMOS.
S mi az, mi erejét oly biztossá teszi?
ODYSSEUS.
Halálos íja, mely czélt nem téveszt soha.
NEOPTOLEMOS.
Igy hozzá bátran közelítni sem lehet?
ODYSSEUS.
Nem, csak mint mondám, csellel foghatod meg őt.
NEOPTOLEMOS.
S azt véled, a hazugság nem szégyenletes?
ODYSSEUS.
Nem, ha magunkat megmenthetjük általa.
NEOPTOLEMOS.
Minő arczczal mondhatnék ily beszédeket?
ODYSSEUS.
Nem illik ott habozni, hol hasznot remélsz.
NEOPTOLEMOS.
Mily hasznom lesz belőle, ha Trójába jő?
ODYSSEUS.
Csak e nyilak veszik be Trója falait.
NEOPTOLEMOS.
Nem én hódítom hát meg, mint biztattatok?
ODYSSEUS.
Te sem a nyilak nélkül, ők sem nélküled.
NEOPTOLEMOS.
Ha így van, meg kell hát kerítnem azokat.
ODYSSEUS.
És kétszeres jutalmat nyersz, ha megteszed.
NEOPTOLEMOS.
Minőt? Ezt tudva, vonakodni nem fogok.
ODYSSEUS.
Okosnak és bátornak fognak mondani.
NEOPTOLEMOS.
Legyen hát; nem szégyenkezem már, megteszem.
ODYSSEUS.
Emlékezel mindenre, mit tanácsolék?
NEOPTOLEMOS.
Biztos lehetsz, ha szavamat adám reá.
ODYSSEUS.
Maradj tehát itt s várj reá, míg megjövend,
Én távozom, nehogy meglássa színemet.
A kémet ismét a hajóhoz rendelem,
S ha látom később, hogy hosszú időt veszítsz,
E helyre küldöm újra majd e férfiút,
Álöltözetbe rejtve, mint kalmár hajóst,
Hogy ismeretlenül végezze dolgait.
És ennek csürt-csavart beszédéből fiam,
Ragadd ki majd azt, a miből hasznot merítsz.
Megyek most a hajóra s mindezt rád bizom.
Vezessen minket Hermes, a csel istene,
S győző Athena, ki velem van szüntelen!
(El. A kar fellép.)
KAR.
Első versszak.
Mi az, mi az, mit mondjak, mit ne mondjak a
Gyanakvónak ez idegen hazában?
Mondd, király!
Felül múl minden tudományt,
Minden más értelmet azé, kinek Zeus
A kormánybotot adta át.
Reád jutott örökül, fiam,
Őseid összes hatalma, beszélj hát,
Miben lehet segítnem?
NEOPTOLEMOS.
Ha végig akarsz tekinteni most
A helyen, hol e férfi tanyázik,
Nézz oda bátran. De ha megjő
A rettenetes, közelembe siess,
Légy szüntelen oldalomon,
Hogy minden perczbe’ segíthess.
KAR.
Első ellenversszak.
Király, parancsod szívem régi gondja már:
Szemem szüntelenül reád vigyáz csak.
Ámde mondd,
Mi rejtek ad neki lakást,
S most hol járnak léptei; mert bizonynyal
Helyén van, tudakolnom ezt,
Nehogy orozva rohanjon rám:
Merre megy útja, hol a pihenése,
Kivül van-e vagy ott benn?
NEOPTOLEMOS.
Im lakhelye, melynek két ajtaja nyílik,
E szikla tövén.
KAR.
S hova ment a boldogtalan ember?
NEOPTOLEMOS.
Bizonynyal ez útat szántja nehéz
Lépteivel, s élelemért jár a közelben.
Mert ez az élete, mondja a hír:
Fáradtan fáradalom közt
Szárnyas nyillal a vadra vadászva;
És nem akadt még
Bajának orvosa eddig.
KAR.
Második versszak.
Ah! mint szánja szivem szegényt,
Ki oly elhagyatottan él,
És nem őrzi baráti szem
Gondos hű szeretettel;
Testét gyötri a fájdalom,
És nem hagyja pihenni soha
A szükség. Hogy, ah! hogy tudja szegény türni az életet?
Oh emberi küzdés!
Oh boldogtalan emberek,
Kiknek sorsa kiváló!
Második ellenversszak.
Im ez, kit születésre, ős
Fajra senki se’ múl felül,
Szükség, nélkülözés között
Fekszik most egyedül itt,
Hol csak tarka s bozontos vad
Tanyáz; gyötrik a testi kór
S éhség kínjai, míg lelke nehéz gondok alatt eped
S bús panaszát csupán
A visszhang fecsegő szava
Viszonozza szünetlen.
NEOPTOLEMOS.
Nincs semmi ezekben bámulatos;
Mert ha agyamban is értelem él,
Tudom, isteni kéz küldte reá
E sorsot, a bősz Chryso haragja;5)
S a nyomor, mely most gyötri segítség
Nélkül, az ég akaratja szerint van,
Nehogy az isteni győzhetetlen ijat6)
Előbb feszítse Trója falának, a míg
El nem jött az idő, melyben a jóslat
Rendelte bukását e nyilak által.
KAR.
Harmadik versszak.
Csendesen, fiam!
NEOPTOLEMOS.
Mi az?
KAR.
Zaj közelg felénk…
Mintha emberi kín sóhaja volna…
Innen jött-e vagy onnan?
Hozzám, hozzám hatol
Ez ösvény felől a nehézkes
Fáradt léptek dobogása,
Távolból hangzik a kínos
Sóhaj; messzire elhat a nyögés.
KAR.
Harmadik ellenversszak.
Gyermekem, ügyelj!
NEOPTOLEMOS.
Mire?
KAR.
A mit tenni kell;
Mert nincs messze e helytől, ide ért már,
Nem zengve dalt nádfuvolán,
Mint mezők pásztora;
Ordítása messzire hangzik,
Mert sebét tán megütötte,
Vagy mert e zordon öbölben
Hajót lát; iszonyú e kiáltás.
(Philoktetes föllép.)
PHILOKTETES.
Oh jaj, idegenek!
Kik vagytok, kik e földön partra szálltatok,
Hol nincs jó révpart, hol nem laknak emberek?
Minő hazából, mily nemzetségből valók
Vagytok ti? A ruhátok, látom, hellasi
Formára készült, mely nekem legkedvesebb,
De úgy szeretném hangotok meghallani;
Ne féljetek hát tőlem vad külsőm miatt,
Inkább szánjátok bennem a boldogtalant,
Az elhagyottat, a szegény örömtelent,
És szóljatok, ha mint barátok jöttetek.
Feleljetek hát; ép oly joggal várhatom
Ezt tőletek, mint én felelni kész vagyok.
NEOPTOLEMOS.
Oh idegen, tudd meg hát mindenek előtt,
Mit tudni óhajtottál: hellenek vagyunk.
PHILOKTETES.
Oh kedves hangok! Mily gyönyör, hosszú idő
Multával ismét e beszédet hallani!
Mi szükség hajtott e vidékre, gyermekem?
Minő szándék, minő kedves szél vezetett?
Oh mondj el mindent, hadd tudjam kiléteted!
NEOPTOLEMOS.
Hazám hullám övezte Skyros szigete;7)
Honom felé hajózom, s Achilles fia,
Neoptolemos vagyok. Elmondtam, mit tudok.
PHILOKTETES.
Oh te a legkedvesb atyának gyermeke,
Kit kedves föld szült s agg Lykomedes nevelt!
Mily út hozott e földre? Honnan érkezél?
NEOPTOLEMOS.
Hajóm most Ilionból visz hazám felé.
PHILOKTETES.
Mit mondasz? Hisz te nem valál akkor velünk,
Midőn először Ilionba indulánk.
NEOPTOLEMOS.
S te részt vevél ez útnak fáradalmiban?
PHILOKTETES.
Oh gyermekem, hát nem tudod, kivel beszélsz?
NEOPTOLEMOS.
Hogy ismerném azt, a kit nem láttam soha?
PHILOKTETES.
Nevem se’ hallád s szenvedéseim hírét,
Melyek megtörték, tönkre tették éltemet?
NEOPTOLEMOS.
Minderről, mit kérdeztél, semmit sem tudok,
PHILOKTETES.
Oh én szegény, isten gyűlölte nyomorult,
Kinek balsorsát még a hír sem vitte el
Hazám földére, sem Hellasban bárhová!
Hanem kik e szigetre dobtak gonoszul,
Hallgatnak és nevetnek; s kórom azalatt
Szünetlenül növekszik s egyre gyarapul.
Oh én fiam, Achilles méltó gyermeke,
Azt látod bennem, a kiről hallád talán,
Hogy birtokul nyeré Herakles fegyverét,
Poeas fiát, Philoktetest, kit egykoron
E két vezér és a kephallen fejdelem,8)
Kitettek e vadonban szégyenteljesen,
Mert a kegyetlen kór emészté testemet
A gyilkos kigyó marta kínos seb miatt,
E kórral tettek itt ki engem, oh fiam,
S magamra hagytak, a midőn a chrysai
Sziget felől hajóik erre tértenek.
Örömmel látva, hogy a hosszas hányatás
Után az álom elnyomott egy szirt alatt,
Itt hagytak, elfutottak, némi rongyokat
Dobván elémbe, mint koldusnak, és silány
Élelmet – adja vissza ezt az ég nekik!
Fiam, mit gondolsz, milyen volt az ébredés
Ez álomból, midőn mind eltávoztanak?
Mint könyeztem, mint nyögtem balsorsom felett?
Látván, hogy mind eltüntek a hajók, melyek
Idáig hoztak, s ember nem volt e helyen,
A ki segítsen, a ki szenvedésemet
Enyhítse, és bármerre fordítám szemem,
Nem láttam semmit, mint gyötrelmet és nyomort,
Ám ennek nagy bővében voltam, oh fiam!
De napra nap mult, gyorsan eltelt az idő,
S magamnak kellett e silány fedél alatt
Szolgálatomra lennem; gyomromat ugyan
Ellátta íjam, szárnyas vadgalambokat
Ejtvén el; ám ha egyet eltalált a nyíl,
Magamnak kellett érte másznom, sebhedett
Lábam vonszolva kínnal, fáradságosan.
S ha enyhítő italra vágytam, vagy ha fát
Akartam vágni télen át, midőn a föld
Jégtől volt megdermedve: gyötrelmek között
Kellett érette vánszorognom; s ha tüzem
Hiányzott, a kövekből fáradságosan
Ütöttem ki a szikrát, mely mindig megóv.
Mert hogyha tűz ég benne, e lakás nekem
Mindent megad, kivéve gyógyulásomat.
S most tudd meg azt is, milyen e sziget, fiam!
Nincs oly hajós, ki jó szántából jő felé;
Mert nincs révpartja, nincs helye, hol szivesen
Fogadják, hol haszonnal kalmárkodhatik.
Okos embernek útja erre nincs soha.
De kedve ellen köt ki tán itt valaki?
Mert ezt is meghozhatja a hosszú idő.
Igen, fiam, jöttek már, és szóval nagyon
Sajnálkozának rajtam, adtak is talán
Részvétből egy kis élelmet s ruházatot;
De azt, ha szólok róla, senki sem teszi,
Hogy elvigyen hazámba; tíz év óta kell
Viselnem így már gyötrő kórom kínjait,
És elpusztulnom éhség és nyomor miatt.
Im ezt tevék az Atridák s Odysseus
Velem, fiam, hogy az olympi istenek
Fizessenek hasonló kínokkal nekik!
KAR.
Én is sajnállak téged, oh Poeas fia,
Miként azok, kik partra szálltak itt előbb.
NEOPTOLEMOS.
Szavad mellett bizonyságot teszek magam;
Tudom, valót beszéltél; mert tapasztalám,
Az Atridák s Odysseus mily rossz emberek.
PHILOKTETES.
Megbántottak hát téged is ez átkozott
Atridák, hogy haragra gyúltál ellenök?
NEOPTOLEMOS.
Bár válthatná be egykor boszúmat karom,
S ismerné meg Mykene, Sparta egyaránt,
Hogy Skyros bátor férfiak szülő hona.
PHILOKTETES.
Jól van, fiam! De honnan jött e nagy harag,
Mely ellenökben ily heves boszúra készt?
NEOPTOLEMOS.
Elmondom, bárha nehezen, Poeas fia,
Mily bántalmakkal halmozának engem el.
Midőn Achillest elragadta a halál –
PHILOKTETES.
Oh jaj! Ne szólj tovább egy szót se, míg előbb
Nem hallom: meghalt igazán Peleus fia?
NEOPTOLEMOS.
Meghalt, nem emberkéztől, isten ölte meg;
A földre dönté, mint mondják, Phœbos nyila.
PHILOKTETES.
Dicső volt hát a győztes, vesztes egyaránt.
De nem tudom most, oh fiam, bántalmadat
Kérdezzem-e vagy őt sirassam legelőbb?
NEOPTOLEMOS.
Azt vélem, oh boldogtalan, elég neked
Saját bajod, nem kell siratnod másokat.
PHILOKTETES.
Jól mondod; szólj hát újra dolgaid felől,
Mily megbántással hoztak rád gyalázatot?
NEOPTOLEMOS.
Érettem jött atyámnak nevelője9) és
Az isteni Odysseus tarkaszín hajón,
Mondván, akár igaz volt, vagy akár hamis,
Hogy senki más nem fogja meghódítani
Atyámnak elhunytával Tróját kivülem.
Ilyen beszéddel csakhamar rábirtanak,
Oh idegen, s hajóra is szálltam velök,
Óhajtván látni a halottat, mielőtt
Sirjába tennék; mert nem láttam őt soha;
Aztán e vágyhoz járult még a szép remény,
Hogy én fogom bevenni Trója ormait.
A második nap látta már útban hajóm’,
Midőn jó széllel a gyász Sigeionhoz ért;10)
S alighogy partra szálltam, az egész sereg
Körülfogott, köszöntve s esküdözve, hogy
A holt Achillest látja újra élve most.
De ő holtan feküdt ott; s én, boldogtalan,
Könnyet hintvén rá, csakhamar fölkeresém
Az Atridákat, jog szerint barátimat,
Kérvén atyámnak fegyverét s egyéb javát.
De jaj! e szemtelen szóval feleltek ők:
Achilles sarja, minden más tied lehet
Atyád örökségéből, ám a fegyverek
Gazdája más ember lett, Laërtes fia.
És engem ennek hallatára nagy harag
Ragadt el, s fájdalommal telve felelék:
Arczátlanok, hogyan mertétek fegyverem
Megkérdezésem nélkül másnak adni át?
S Odysseus, ki közel volt, ekként válaszolt:
Igen, fiú, jogosan adták azt nekem;
Mert én mentém meg egykor őt és fegyverét.
S én feldühödve rossznál rosszabb átkokat
Szórtam reá s szidalmakkal halmoztam el,
Ha mégis elragadja tőlem fegyverem,
Idáig jutva, bárha nem gyors haragú,
Sértő szavamra ingerülten így felelt:
Nem voltál, hol mi voltunk, ott valál, a hol
Nem kelle; s mégis ily merész szájjal beszélsz;
Nem mégy Skyrosba hát e fegyverrel soha!
Ily sok gyalázat, ily nagy megbántás után
Hazám felé hajózom, míg a gonoszok
Szülötte, a gonosz Odysseus megrabolt.
S nem őt, inkább fölebbvalóit vádolom,
Mert minden ország s hadsereg vezérei
Szavát fogadja; és a bűnös emberek
Tanítóik szavára lesznek gonoszok.
Elmondtam. Ki az Atridákat gyűlöli,
Szeresse azt az ég úgy, mint én szeretem.
KAR.
Versszak.
Oh bérczes föld, ki mindent táplálsz, s ki Zeust is szüléd,11)
Ki az aranyhullámu Paktolost lakod,12)
Ott is hozzád esengtem, dicső anyám,
Midőn az Atridák megsérték ez ifjat,
Laërtes fiának adva atyja fegyvereit,
A legnagyobb dicsőség gyanánt –
Oh istennő, ki bikát pusztító
Oroszlánon ülsz!13)
PHILOKTETES.
A bánat biztos zálogával jöttetek,
Mint látom, e szigetre, oh idegenek!
Velem egy sorson vagytok, s tisztán látható,
Hogy az Atridák és Odysseus műve ez.
Mert jól tudom, hogy nyelve mindig készen áll
Minden gazságra, csalfaságra, és soha
Nem hozhat létre semmit, a mi jó s igaz.
De nem csodálom ezt úgy, mint hogy a nagyobb
Ajas nyugodtan nézte s elviselheté.
NEOPTOLEMOS.
Nem volt már életben, oh idegen! Hiszen
Ha ő él, engem sem raboltak volna meg.
PHILOKTETES.
Mit mondasz? Ezt is elragadta a halál?
NEOPTOLEMOS.
Tudd meg, hogy többé nem süt rá a napvilág.
PHILOKTETES.
Oh jaj szegény! De nem halt meg Tydeus fia,14)
Sem az, kit Sisyphostól pénzen vett vala
Laërtes.15) Inkább őket sujtaná a halál!
NEOPTOLEMOS.
Nem ám; tudd meg bizonynyal; sőt inkább nagyon
Virágoznak mindketten Argos serege közt.
PHILOKTETES.
S él-e derék barátom, az agg pylosi
Nestor, ki meggátolta bölcs tanácsai
Által gyakorta amazok rossz szándokát?
NEOPTOLEMOS.
Nagy gyászban van most, mert fiát Antilochost
Kebléről elszakítá a halál keze.
PHILOKTETES.
Oh jaj! két szörnyű veszteséget említél,
A melyet legkevésbbé vágytam hallani.
Jaj, jaj, hová tekintsek most, ha mindezek
Meghaltak, és Odysseus még mindig él,
Kinek inkább meg kellett volna halnia!
NEOPTOLEMOS.
Ügyes küzdő ez, ám sokszor megbomlanak,
Philoktetes, a legügyesebb tervek is.
PHILOKTETES.
Az istenekre, mondd meg, hol volt akkoron
Atyádnak legdrágább barátja, Patroklos?
NEOPTOLEMOS.
Meghalt ez is. Rövid szóból tanuld meg azt,
Hogy nem a rosszakat ragadja el a harcz
Legszivesebben, ámde a legjobbakat.
PHILOKTETES.
Valót beszélsz; s azért még egy ember felől
Kérdezlek, a ki bár méltatlan, de okos,
Ügyes nyelvű: minő sors érte életét?
NEOPTOLEMOS.
Ki más, ha nem Odysseus az, kit kérdezél?
PHILOKTETES.
Nem őt értettem; volt egy Thersites nevü
Ember, ki mindig kész volt többször szólni ott,
Hol senki sem akarta. Mit tudsz, él-e még?
NEOPTOLEMOS.
Nem láttam őt, de úgy tudom, még mindig él.
PHILOKTETES.
Ugy is kell; hisz még nem veszett el semmi rossz,
Jól gondoskodnak erről a nagy istenek;
Kik gyakran visszahozzák Hades karjai
Közül is mindazt, a mi csalfa és gonosz,
És mindig sirba döntik azt, ki jó s igaz.
Mit mondjak erről, mint dicsérjem ezt, holott
Az istenekben is gonoszságot lelek?
NEOPTOLEMOS.
Mi engem illet, oh Poeas nemes fia,
Őrizkedem ezentul, hogy jó messziről
Lássam csupán az Atridákat s Iliont;
Mert hol derék embernél többet ér a rossz,
Hol minden jó elpusztul és a gyáva győz,
Oly emberekkel nem szövetkezem soha;
Legyen ezentúl a sziklás Skyros nekem
Elég, találjam otthon boldogságomat.
De most megyek hajómra; s te Poeas fia,
Élj boldogul, légy boldog, és az istenek
Gyógyítsanak meg úgy, mint óhajtod magad.
Mi meg siessünk; és ha kedvező szelet
Küld ránk az isten, tüstént útra indulunk.
PHILOKTETES.
Már távoztok, fiam?
NEOPTOLEMOS.
Igen, az indulás
Perczét közelben kell várnunk, nem messziről.
PHILOKTETES.
Úgy hát atyád s anyád nevére, oh fiam,
És arra, mit hazádban legjobban szeretsz,
Esengve kérlek, oh ne hagyj ily egyedül
Magamra e nyomorban, mely mint láthatod,
S mint hallád, szörnyű kínnal gyötri éltemet;
Végy mint fölösleget hajódra. Jól tudom,
Hogy kellemetlen lesz hajódon ily teher;
De tűrd el. A nagy lelkek mindig gyűlölik
A rosszat, s azt tartják dicsőnek, a mi jó.
Ha itt hagysz, nem fog szép hírt hozni rád, fiam,
De ha megmentesz, nagy dicsőség lesz díjad,
Ha Oeta földét újra élve láthatom.
Fel! Fáradságod nem tart egy egész napig.
Merd hát! Vezess magaddal, dobj, hová akarsz,
Az orra, farra, vagy fenékre a hajón,
Hol legkevésbbé háborítom társidat.
Hallgass meg, az irgalmas Zeusra, oh fiam,
Fogadj el! Im lásd, térdeidhez borulok,
Bár béna, gyenge lábam. Oh ne hagyj el itt,
Embertől távol, e vadonban egyedül!
Oh ments meg innen, vigy hazádba engemet,
Vagy Eubœába, hol Chalkodon a király,16)
És innen nem lesz Oetáig hosszú az út,
Trachis hegyéig, gyors futású Sperchios
Partjáig; hadd öleljen újra ott atyám,
Kiért régóta gyötri aggódás szivem,
Hogy meghalt. Sokszor küldtem hozzá azokat,
Kik erre jártak esdekelve untalan,
Hogy mentésemre küldjön gályát önmaga,
De vagy meghalt már, vagy talán követjeim
Kevésre tartva, úgy látszik, kérésemet,
Saját honuk felé eveztek egyenest.
De most légy te vezérem, légy te hírnököm,
Oh szánakozzál rajtam, ments meg engemet;
Gondold meg, mily veszélyek várnak mindenütt
Az emberekre, jó s balsorsban egyaránt.
Tekintsen hát a vészre, a ki tőle ment,
S a boldog ember óvakodjék legkivált,
Hogy észrevétlen baj ne érje életét.
KAR.
Ellenversszak.
Szánd meg, király! Elmondta sok küzdelmét, kínjait:
Oh bár ne sujtaná e sors barátimat!
Ámde ha gyűlölöd az Atridákat,
Gonosz tettöket most e férfi javára
Fordítanám, a hová szive vágya vonja,
Honába visszavinném futó
Hajómon, kerülve így istenek
Súlyos boszúját.
NEOPTOLEMOS.
Vigyázz, nehogy most könnyen egyezzél bele,
S ha kórja láttán majd fölgerjed undorod,
Többé ne érezz akként, a mint most beszélsz.
KAR.
Épen nem; módot arra nem nyujtok soha,
Hogy ezt a szemrehányást joggal tedd nekem.
NEOPTOLEMOS.
Bizonynyal szégyen volna, ha ez idegen
Sorsán segítni nem vágynám úgy, mint magad.
Ha úgy tetszik, menjünk hát; készüljön hamar,
Mert a hajó nem utasítja vissza őt.
Csak engedjék az istenek, hogy biztosan
Elérjünk innen, a hová kivánkozunk.
PHILOKTETES.
Oh éltem legszebb napja! kedves férfiú,
Derék hajósok, bár lehetne tetteim
Által mutatnom, mily barátotok levék!
Menjünk fiam, köszöntsük végbúcsú gyanánt
E lakhatatlan lakhelyet, hogy lásd magad,
Miből éltem, mily hőslelkűnek születém,
Mert azt hiszem, más ember, mint én, e nyomor
Merő látását sem tudná kiállani,
De engem megtanított a szükség reá.
KAR.
Megálljatok! Két férfiú közelg felénk;
Egyik hajóslegényed, másik idegen,
Hallgassátok meg őket, aztán menjetek.
(A szolga jő kalmárnak öltözve, egy másik hajóssal.)
KALMÁR.
Ez utitárstól kérdém, Achilles fia,
A ki harmadmagával őrizé hajód,
Hogy mondaná meg, hol találhatok reád.
Mivel mindketten, nem szándékosan, hanem
Véletlen folytán egy révben találkozánk.
Kalmárhajómmal Ilion felől jövök,
S hazámba tartok, Peparethos bortadó
Földére,17) s hallván, hogy mind hozzád tartozók
Az emberek, kik itt a partra szálltanak,
Nem akarám tovább folytatni útamat,
Míg véled szólva méltó díjat nem nyerek.
Mert nem tudod bizonynyal, mily új terveket
Forralnak Argos seregében ellened,
S nem is maradtak már a tervnél egyedül,
Hanem halasztás nélkül tetté vált a szó.
NEOPTOLEMOS.
Hálás leszek hű gondodért, oh idegen,
A mily igaz, hogy nem vagyok gonosz szivű;
De fejtsd ki jobban, mit akartál mondani,
Hadd ismerjem meg Argos ujabb terveit.
KALMÁR.
Az agg Phœnix, és véle Theseus két fia,18)
Hajóra szállva téged üldözőbe vett.
NEOPTOLEMOS.
S erőszakkal vinnének vagy szóval megint?
KALMÁR.
Azt nem tudom; csak a hallottat mondom el.
NEOPTOLEMOS.
És ily nagy hévvel indulnának ellenem,
Az Atridák kedvéért Phœnix s társai?
KALMÁR.
Meg is tették már, tudd meg, nemcsak tervezik.
NEOPTOLEMOS.
De mint van, hogy Odysseus nem vállalta el
E küldetést? Tán félelem tartóztatá?
KALMÁR.
Más embert ment keresni ő s Tydæus fia,
Epen, midőn hajómat útnak indítám.
NEOPTOLEMOS.
Ki az, kiért Odysseus útra kelt maga?
KALMÁR.
Ez ember – – ámde mondd előbb nekem, ki ez,
Ki itt jelen van? Halkan mondd, a mit akarsz.
NEOPTOLEMOS.
Ez a híres Philoktetes, oh idegen!
KALMÁR.
Ne kérdezz tőlem többet, ám minél előbb
Bocsásd szélnek vitorlád s hagyd el e helyet.
PHILOKTETES.
Mit mond ez ember, gyermekem? Mit alkuszik
Fölöttem oly titokban e kalmár veled?
NEOPTOLEMOS.
Még nem tudom, mi czélja; ám világosan
Kell most előtted és előttünk szólnia.
KALMÁR.
Achilles sarja, rám ne zúdítsd a sereg
Dühét, ha arról szólok, a miről tilos;
Szegény létemre sok hasznom van általok.
NEOPTOLEMOS.
Én gyűlölöm az Atridákat, s ez nekem
Legjobb barátom, mert azoknak ellene;
Nem kell tehát, ha jó barát gyanánt jövél,
Semmit sem eltitkolnod, a mit megtudál.
KALMÁR.
Vigyázz, mit tészsz, fiam!
NEOPTOLEMOS.
Már rég meggondolám.
KALMÁR.
Reád hárítok minden bűnt.
NEOPTOLEMOS.
Jó, csak beszélj.
KALMÁR.
Beszélek. Érte indult e két férfiú,
Tydeus fia s Odysseus, az erőszakos,
Esküt tevén, hogy visszahozzák biztosan,
Akár szép szó, akár kényszer lesz fegyverük.
Tisztán hallá mindenki a seregben ezt,
Odysseus ajkáról; mert őt biztosabb
Hit buzdítá e tettre, mint a másikat.
NEOPTOLEMOS.
S mi fordítá most oly hosszú idő után
Az Atridák gondját e férfiú felé,
Kit oly rég eltaszítának maguk közül?
Mily vágy vezette? Tán az istenek keze
S boszúja, mely a rossz tettet megbünteti?
KALMÁR.
Elmondom mindazt, mert bizonynyal nem tudod.
Volt egy nemes jós, Priamos király fia,
A kit nevére Helenosnak mondtanak;
Midőn egy ízben éjjel kinn járt egyedül,
Elfogta őt Odysseus, a gyalázatos,
Álnok gonosztevő, s bilincset vert reá,
S Argos sergébe vitte szép zsákmány gyanánt;
Sok mindent jósolt ekkor, s egyebek között,
Hogy addig nem veszik be Trója ormait,
Míg vissza nem vezérlik ezt a férfiút
Szép szóval a szigetről, melyen most lakik.
Mihelyt hallá Laërtes sarja ezt a jós
Ajkáról, tüstént megfogadta a sereg
Előtt, hogy visszahozza Poeas gyermekét,
Bizton remélvén, hogy szép szóval ráveszi;
S ha így nem jönne, kényszerítni fogja őt,
Fejével állva jót a biztos sikerért.
Mindent hallottál. Ám most azt tanácsolom,
Siess innen, te s más is, a kit érdekel.
PHILOKTETES.
Oh jaj nekem! Megesküdött hát a gonosz,
Hogy a sereghez szép szavakkal visszavisz?
Ép úgy rábirna, hogy mint apja egykoron,19)
Hadesből visszatérjek a halál után.
KALMÁR.
Ezt nem tudom. De most hajómra távozom;
Rátok meg adja legjobb áldását az ég! (El.)
PHILOKTETES.
Nem szörnyűség, oh gyermekem, ha azt hiszi
Laërtes sarja, hogy szép szóval rábeszél,
És elvihet hajóján a sereg közé?
Inkább követném gyűlölt ellenségemet,
A mérges kigyót, mely megrontá lábamat!
De ő kész minden szóra, mindent merni kész;
S most is tudom bizonynyal, hogy megjő ide.
Siessünk hát, oh gyermekem; válaszszon el
Odysseustól a tág tenger minél előbb.
El innen hát! A jókor használt gyorsaság
A munka multán álmat és nyugalmat ád.
NEOPTOLEMOS.
Mihelyt a szemközt fúvó szél lecsillapul,
Tüstént hajóra szállunk; most útunkban áll.
PHILOKTETES.
Ha vész elől futsz, mindig kedvező a szél.
NEOPTOLEMOS.
Tudom; de elleninket is feltartja most.20)
PHILOKTETES.
Nincs a kalózra kedvezőtlen szél soha,
Ha lopni vagy rabolni nyilik alkalom.
NEOPTOLEMOS.
Menjünk, ha tetszik; ám lakodból vedd előbb
Magadhoz, mit szükséged és vágyad kiván.
PHILOKTETES.
Van ott, mit el kell vinnem a kevés közül.
NEOPTOLEMOS.
S mi az, mit nem találhatnál fel a hajón?
PHILOKTETES.
Van egy füvem, melytől mindig lecsillapul
Sebem fájdalma és elalszik teljesen.
NEOPTOLEMOS.
Hozd hát magaddal. Mit kivánsz még egyebet?
PHILOKTETES.
Megnézem, nem szóródott el véletlenül
Egy-két nyilam? nehogy más kézbe jussanak.
NEOPTOLEMOS.
A híres íjat tartod hát kezed között?
PHILOKTETES.
Az és nem más, melyet most nálam lát szemed.
NEOPTOLEMOS.
Szabad közelről néznem és érintenem?
S imádva megcsókolnom szent isten gyanánt?
PHILOKTETES.
Igen, mind ebben, mind egyébben, oh fiam,
Mi én tőlem függ, tetszésed szerint tehetsz.
NEOPTOLEMOS.
Bizonynyal vágyom értte, ám e vágy olyan,
Hogy ha szabad, kivánom; ha nem, elhagyom.
PHILOKTETES.
Szentül beszélsz, szabad lesz hát neked, fiam,
Ki egyedül adád meg, újra látnom a
Nap fényét, újra látnom Oeta ormait,
Az ősz atyát s barátimat; ki ellenim
Fölé emelsz a porból, melybe sülyedék.
Ne félj, szabad lesz kézbe fognod íjamat,
Elvenned, visszaadnod; s dicsekedhetel,
Hogy egyedül te érintéd erényedért;
Mint én is egykor jó tett által nyertem el.
NEOPTOLEMOS.
Nem sajnálom, hogy láttalak s barátomul
Fogadtalak; mert a ki jót jóval fizet,
Akármi kincsnél többet ér az oly barát.
Menj hát be.
PHILOKTETES.
Jöjj te is velem; károm miatt
Szükségem van rád, hogy karoddal gyámolíts.
(Mindketten a barlangba mennek.)
KAR.
Első versszak.
Beszéd után tudom – nem látta enszemem –
Mint kötözé örökkön forgó kerékre
Kronos mindenható fia azt a vakmerőt, ki
Ágyához közelgett;21)
Ámde mást soha sem láttam, nem hallottam soha másról,
Kit oly rettenetes sors ére, mint ezt,
Bár senkinek se’ tett rosszat, se kárt,
Ám igazakhoz igaz volt,
S mégis elvesz ily méltatlanul. Ámulat fog el,
Kérdve, miként, miként tudá
Ily egyedül, s nem hallva mást,
Mint zuhogó habok szavát,
Tűrni e gyászos éltet?
Első ellenversszak.
Magányosan, nem birva megtört lábait,
Senkije sem volt, kinek elpanaszolja,
Sóhajtva, könnyezve a vérző maró seb
Gyötrő szenvedését;
Nem volt senkie, ki az életadó föld kebeléről
Gyógyító füveket szakítva írul,
Lecsillapítsa égető sebe
Vérözönét, ha előtört;
Mint a dajka-vesztett gyermek, ődöngött egyedül
Erre vagy arra kínosan,
Merre utat talált nehéz
Lépteinek, ha elpihent
Lelke maró gyötrelme.
Második versszak.
Nem táplálta a föld magva, gyümölcse őt,
Sem más, mit eledellé tesz az emberkéz,
Csak gyors íja adott röpke nyilával
Táplálékot az éhség ölte gyomornak.
Oh nyomorult ember!
Tíz év óta nem enyhítik a bor cseppjei szomját,
Ám hol az állott víz pocsolyába gyűlt,
Csak arra tekintett.
Második ellenversszak.
De most, hogy nemes ősök sarja talált rá,
Boldog s nagy lesz a sok nyomornak utána;
Tengerjáró hajón visszavezérli
Sok hold mulva atyjának ősi lakába,
Melisi nymphákhoz,
Sperchios viruló partjaira, hol az érczpaizsú hős
Isteni láng közt égbe emelkedett
Az oetai ormon.22) (Neoptolemos és Philoktetes jönnek a barlangból.)
NEOPTOLEMOS.
Jer, ha akarsz. Miért némulsz egyszerre el
Ok nélkül, honnan jött e dermedt ámulat?
PHILOKTETES.
Ah, ah, ah, ah!
NEOPTOLEMOS.
Mi baj van?
PHILOKTETES.
Semmi szörnyű; menj tovább, fiam.
NEOPTOLEMOS.
Talán a kór lepett meg és kinoz megint?
PHILOKTETES.
Épen nem. Azt hiszem, tüstént megenyhülök.
Jaj istenem!
NEOPTOLEMOS.
Miért kiáltsz istenhez ily fájdalmasan?
PHILOKTETES.
Irgalmat kérek tőle s enyhítő segélyt.
Ah, ah, ah, ah!
NEOPTOLEMOS.
Mi kín gyötör? Nem mondod? Mért e némaság?
Bizonynyal baj lepett meg, nyilván látható.
PHILOKTETES.
Fiam, elvesztem; nem titkolhatom tovább
Előled szenvedésemet – jaj! jaj nekem!
Elfog már, elfog! Én szegény, boldogtalan!
Fiam, elvesztem; pusztulok már; jaj nekem!
Oh jaj nekem, jaj, oh jaj, ah, ah, jaj nekem!
Az istenekre, oh fiam, ha itt közel
Kardod van, vágd le gyökeréig lábamat,
Oh vágd le gyorsan, és ne kiméld éltemet!
Fiam, vágj!
NEOPTOLEMOS.
Mi új kínok rohantak rád oly hirtelen,
Hogy ennyi jajveszéklés tör ki ajkadon?
PHILOKTETES.
Tudod fiam –
NEOPTOLEMOS.
Mit?
PHILOKTETES.
Oh fiam, tudod –
NEOPTOLEMOS.
Hogyan?
Mit sem tudok.
PHILOKTETES.
Mit? Nem tudod? Jaj, jaj nekem!
NEOPTOLEMOS.
Szörnyű teherként súlyosúl a kór reád.
PHILOKTETES.
Szörnyű, kimondhatatlan! Oh szánj meg, fiam!
NEOPTOLEMOS.
De mit tegyek hát?
PHILOKTETES.
Meg ne rémülj s el ne hagyj;
Időnként vissza-visszatér a kór, s emészt,
Míg nem lakott jól.
NEOPTOLEMOS.
Jaj, jaj, oh boldogtalan!
Boldogtalan valóban ennyi kín között!
Kivánod-e, hogy tartsalak s felfogjalak?
PHILOKTETES.
Nem ezt, nem; ámde vedd kezedbe íjamat,
Mint épen most kivántad, s míg lecsillapul
A kór emésztő lángja, mely most meglepett,
Tartsd és őrizd magadnál addig. Rendesen
Álom fog el, ha szenvedésem véget ér;
Előbb nem csillapul le; akkor hagyjatok
Nyugodtan szenderegni. És ha ezalatt
Megjönnek üldözőim, kérlek, íjamat
Nekik ne add, sem önként, sem kényszer miatt,
Sem csellel rászedetve, mert úgy megölöd
Magaddal azt, ki védelmedhez fordula.
NEOPTOLEMOS.
Bízzál vigyázatomban; más hozzá nem ér,
Mint én s te; add hát, és szerencse lesz velünk.
PHILOKTETES.
Im vedd; de engeszteld meg az irigy eget,
Ne hozzon ez rád annyi bajt és szenvedést,
Mint rám és arra, a kié előbb vala.23)
NEOPTOLEMOS.
Oh istenek, adjátok ezt meg: adjatok
Jó széllel kedvező utat, s vezessetek,
Hová az isten rendel s készül a hajó!
PHILOKTETES.
Imád nem teljesül be, félek gyermekem!
Mert mély sebemből újra ömlik a sötét
Véráradat, új gyötrelmek várnak reám.
Ah, ah, jaj!
Jaj lábam, lábam, mennyi kínt adsz még nekem!
Megindult,
Megindult már, közel van! Én boldogtalan!
Itt van, látjátok! Oh de el ne fussatok!
Oh jaj, jaj!
Oh gaz kephallen, bár hatolnák át meg át
E gyötrő kínok kebledet! Jaj, jaj nekem!
És újra jaj! S ti a sereg vezérei,
Agamemnon, oh Menelaos, vajha kóromat
Ti hordoznátok és oly hosszú ideig!
Jaj kínok!
Miért nem jösz már végre, oh halál, halál!
Hiszen mindennap hivlak! oh jövel, jövel!
Ragadj meg engem, oh fiam, nemes barát,
És égess porrá Lemnos lángoló tüzén,24)
A mint én egykor szintén porrá égetém
Zeus gyermekét e fegyverek jutalmaul,
A melyeket most őrizetbe vett kezed.
Mit szólsz, fiam?
Mi az? Mért hallgatsz? Hol vagy, hol vagy, oh fiam!
NEOPTOLEMOS.
Régóta szenved szivem kínjaid miatt.
PHILOKTETES.
Végy bátorságot, oh fiam; dühvel rohan
Reám a kín, de ismét gyorsan távozik.
Csak kérlek, oh ne hagyj itt engem egyedül!
NEOPTOLEMOS.
Bízzál, itt maradunk.
PHILOKTETES.
Maradsz?
NEOPTOLEMOS.
Igen, ne félj!
PHILOKTETES.
Nem kivánom, hogy eskű által kösd magad.
NEOPTOLEMOS.
Ugy sem szabad távoznom innen nélküled.
PHILOKTETES.
Add zálogul kezed rá.
NEOPTOLEMOS.
Itt van, maradok.
PHILOKTETES.
Most arra, arra –
NEOPTOLEMOS.
Mit szólsz? Merre?
PHILOKTETES.
Oda fel –
NEOPTOLEMOS.
Mit őrjöngsz újra? Mért tekintsz az égre fel?
PHILOKTETES.
Bocsáss, bocsáss!
NEOPTOLEMOS.
Hová?
PHILOKTETES.
Bocsáss el végre már!
NEOPTOLEMOS.
Nem hagylak el.
PHILOKTETES.
Megölsz, ha hozzám ér kezed.
NEOPTOLEMOS.
Elhagylak hát, ha jobban érted, mi segít.
PHILOKTETES (leroskad).
Oh föld, fogadj el haldokolva, mint vagyok;
Mert kínjaim közt többé fenn nem állhatok.
NEOPTOLEMOS.
Úgy látszik, nemsokára álom fogja el
A férfiút; mert hátra hajlik már feje;
Izzadság üt ki teste összes tagjain,
És lába végén felpattant sötét ere,
Melyből vér ömlik. Hagyjuk őt, barátim,
Nyugodtan, enyhe álom hadd szálljon reá.
(Philoktetes elszunnyad.)
ELSŐ FÉLKAR.
Versszak.
Szállj ide bánatot és bajokat feledő
Enyhe lehelletű álom!
Szállj ide boldogító isten!
Fogd le szemét, tartsd ott
A sötét fátyolt, mely rája borul.
Ide, ide, gyógyító!
Oh fiam, vigyázz, hova állsz,
Merre mégysz, mi lészen ezentúl
Tenni valónk? Látod már!
Mért halogatjuk a tettet?
Ki az alkalmat meg tudja ragadni,
Pillanat alatt övé a győzelem.
NEOPTOLEMOS.
Közdal.
Semmit sem hall már, az igaz; de tudom, hogy az íjat
Hasztalanul nyertük, ha e férfiú nem jön el innen.
Rá vár a koszorú, érette külde az isten;
Szégyen, nem sikerült tettel hazugul dicsekedni.
MÁSODIK FÉLKAR.
Ellenversszak.
Oh fiam, isten itéljen ezek fölött;
Ámde ha újra felelsz majd,
Halk, susogó hangon
Küldd szavadat hozzám;
Mert álomtalan a beteg álma,
Szeme, füle lát és hall.
Ám te, a mint lehet, oly
Titkosan add tudtomra, miként
Hajtod végre a tervet.
Jól tudod, kiről beszélek:
Ha vele egy akaraton vagy,
Látom előre a sok bajt és zavart.
KAR.
Végdal.
Jó szél fúj, fiam, jó szél!
Itt fekszik végtelenül, lehúnyt szemekkel,
Melyeket éji homály fed, –
Kegyes, elnyomó álom, –
Tagjainak nem ura, nincs keze, lába,
Úgy pihen itt, mint Hades ölén a halott.
Vigyázz, helyén legyen beszéded.
A mennyire érteni képes eszem:
Legjobb a veszélytelen munka.25)
NEOPTOLEMOS.
Hallgassatok, némuljon el e balgaság;
Mert mozdul már szeme s emelkedik feje.
PHILOKTETES.
Oh álmat váltó napfény, oh idegenek!
Ti, kik reményemen túl oltalmaztatok!
Mert el nem hittem volna azt, fiam, soha,
Hogy oly részvéttel nézzed szenvedésemet,
S oly türelemmel itt maradj segélyemül.
Az Atridák bizonynyal nem viselheték
Oly könnyen ezt, nem a derék vezéri pár!
De te, fiam, nemes szívű vagy és nemes
Törzsnek szülötte, és azért föl sem vevéd
Sebem rossz bűzét, kínos ordításomat.
És most, fiam, hogy szenvedésem elpihent,
S az enyhítő felejtés árnya száll reám,
Emelj föl engem karjaiddal, gyermekem,
S mihelyt megszünik e zsibbadó bágyadás,
Menjünk hajódra, ne halaszd el útadat.
NEOPTOLEMOS.
Oh mint örvendek, hogy reményemen felül
Életben látlak s nem gyötör több fájdalom;
Mert minden jel halálodat mutatta már,
Midőn e szörnyű kínok rád rohantanak.
Kelj fel tehát; s ha tán inkább kedvedre van,
Ezek vihetnek; ellenökre nem leszen
A fáradság, ha így tetszik nekem s neked.
PHILOKTETES.
Emelj te föl s állíts lábamra, oh fiam!
De ezeket ne bántsuk, hogy idő előtt
Ne érezzék a rossz bűzt; a hajón magán
Elég terhökre lesz jelenlétem nekik.
NEOPTOLEMOS (megragadja és fölemeli).
Legyen. Kelj fel hát és támaszkodjál reám.
PHILOKTETES.
Csak bátran! Hosszú megszokás taníta rá.
(Kiegyenesedik.)
NEOPTOLEMOS.
Jaj, jaj! Mihez fogjak most, mit tegyek tovább?26)
PHILOKTETES.
Mi baj, fiam? Hová tévednek szavaid?
NEOPTOLEMOS.
Ah nem tudom, mit mondjak, oly zavart vagyok!
PHILOKTETES.
Mért vagy zavart? ne mondj ilyesmit, oh fiam!
NEOPTOLEMOS.
De már idáig ért e kínos állapot.
PHILOKTETES.
Csak nem rémített vissza kórom undora,
Hogy el ne vígy magaddal úti társadul?
NEOPTOLEMOS.
Undor lesz arra minden, ki természetét
Meghazudtolja, azt tevém, mi nem helyes.
PHILOKTETES.
De a nemest segítve, tetted és szavad
Atyádra nem lesz meghazudtolás soha.
NEOPTOLEMOS.
Szégyen fog érni; rég gyötör e gondolat.
PHILOKTETES.
Nem tettedért; de félek, szavadért az ér.
NEOPTOLEMOS.
Oh mit tegyek, Zeus! Ismét oly gonosz legyek,
Ki a valót titkolja és gazul beszél?
PHILOKTETES.
E férfiú – ha meg nem csalt itéletem –
Hajóra száll és engem itt hagy hitlenül.
NEOPTOLEMOS.
Nem hagylak el; de az gyötör régóta már,
Hogy a hajón majd bánatodra viszlek el.
PHILOKTETES.
Mit mondasz ezzel, oh fiam? Nem értelek.
NEOPTOLEMOS.
Nem titkolom: Trójába, Argos népei
Közé, az Atridákhoz kell jönnöd velem.
PHILOKTETES.
Oh jaj! mit mondasz?
NEOPTOLEMOS.
Ne sóhajts, míg nem tudod –
PHILOKTETES.
Mit kell megtudnom? Mily szándékod van velem?
NEOPTOLEMOS.
Előbb bajodtól mentelek meg; azután
Megyek bevenni Trója ormait veled.
PHILOKTETES.
Valóban ez szándékod?
NEOPTOLEMOS.
Szükség kényszerít,
Ne lobbanj hát haragra, hallva ezt a szót.
PHILOKTETES.
Elvesztem, eladattam! Mit tevél velem,
Oh idegen? Add vissza tüstént íjamat!
NEOPTOLEMOS.
Nem adhatom, mert azt kivánja jog s haszon,
Hogy megfogadjam az uralkodók szavát.
PHILOKTETES.
Te pusztító tűz, oh te rémes szörnyeteg,
Te álnokság mintája, mit tevél velem,
Mint árultál el! Nem pirulsz, ha rám tekintsz,
Ki térdeidnél esdekeltem, oh gonosz?
Ez íjjal elraboltad tőlem éltemet!
Add vissza, kérlek, add, esengek, oh fiam!
Ne vedd el – ősi istenidre! – éltemet.
Oh jaj nekem, szegénynek, még hozzám se szól!
Nem adja vissza – mondja elfordult szeme.
Oh révpart! oh hegyormok! oh vadállatok,
Hű társaságom! oh ti lejtős szirtfalak!
Hozzátok – mert másokhoz úgy sem szólhatok –
Hozzátok hangzik ajkaimról a panasz,
Lássátok, mit tett vélem Achilles fia!
Trójába hurczol, esküdvén, hogy haza visz;
És jobbját nyujtva, elrabolta íjamat,
Az isteni Herakles szentelt fegyverét,
Hogy felmutassa Argos népei előtt!
Elfog s magával hurczol hős ember gyanánt,
S nem tudja, hogy halottat öl meg és hiú
Árnyképet. Ha erőm van, el nem fog soha;
Hisz így is csak ravaszság által győze le.
S most rászedetve, mit tegyek boldogtalan?
Add vissza! térj magadhoz, légy a ki valál!
Mit mondasz? Hallgatsz? Oh jaj, semmivé levék!
Oh két nyilású szikla, im fegyvertelen,
Táplálék nélkül térek hozzád vissza most,
És elhagyatva sorvad benned életem;
Nem ejtek el nyilammal több szárnyas madárt,
Sem hegymászó vadat, nem, enmagam leszek
Halottan étke annak, a mit én evém,
S mire vadásztam, rám fog az vadászni most;
Halálom lesz haláluk díja, e miatt,
Kiről azt hittem, a rosszat sem ismeri,
Veszsz el – de nem – tán újra fordul szándokod?
Ha nem – úgy halj meg nyomorultan, gonoszul.
KAR.
Mit cselekedjünk? Rajtad áll most, oh király,
Hogy elhajózzunk, vagy meghallgassuk szavát.
NEOPTOLEMOS.
Kimondhatatlan részvét hatja át szivem
Iránta, nem csupán most, régtől fogva már.
PHILOKTETES.
Az égre, szánj meg, oh fiam! Ne tedd magad
Az emberek csúfjává e csalás miatt.
NEOPTOLEMOS.
Jaj, mit tegyek, mit! Bár ne hagytam volna el
Soha Skyrost! Oly iszonyúan szenvedek.
PHILOKTETES.
Nem vagy te rossz, csak a rossz emberek szava.
Tanított bűnre; hagyd másokra ezt, kiket
Megillet; add át íjamat s hajózz tovább.
NEOPTOLEMOS.
Most mit tegyünk, barátim?
(Odysseus rejtekéből hirtelen előlép.)
ODYSSEUS.
Mit tészsz, oh gonosz!
Lépj vissza tüstént s add át e nyilat nekem!
PHILOKTETES.
Jaj, ki ez ember? Nem Odysseus hangja ez?
ODYSSEUS.
Odysseust látod, tudd bizonynyal, én vagyok.
PHILOKTETES.
Eladtak, elvesztem, jaj! Ő volt hát, a ki
Hálóba font és elrabolta fegyverem!
ODYSSEUS.
Én voltam, tudd meg, senki más; nem tagadom.
PHILOKTETES.
Add vissza, oh add vissza íjamat, fiam!
ODYSSEUS.
Nem, ha akarná, sem teendi ezt soha;
De te velök jösz, vagy erővel visznek el.
PHILOKTETES.
Oh rosszak rossza, oh te vakmerő gonosz!
Erővel visznek?
ODYSSEUS.
Ha önként nem jösz velünk.
PHILOKTETES.
Oh Lemnos földe, oh Hephæstos pusztító,
Tűzhányó bércze, el fogjátok tűrni azt,
Hogy elragadjon ez az ember tőletek?
ODYSSEUS.
Zeus, tudd meg, Zeus, e földnek legfelsőbb ura,
Zeus rendelé ezt; s én parancsait teszem.
PHILOKTETES.
Gonosz te, mily beszédet fogsz még költeni?
Az istent is hazuggá tennéd kedvedért.
ODYSSEUS.
Nem, csak igazmondóvá. Jönnöd kell velünk.
PHILOKTETES.
Nem! mondom!
ODYSSEUS.
S én azt mondom, hogy követni fogsz.
PHILOKTETES.
Oh jaj nekem, szegénynek! Hát rabszolgaként
Nemzett atyám, és nem szabadnak születém?
ODYSSEUS.
Nem; egyenlő vagy a legjobbakkal, s velök
Fogod Tróját bevenni s elpusztítani.
PHILOKTETES.
Nem, szenvedjek bár százszoros bajt, nem soha,
Míg megmarad számomra itt e meredek.
ODYSSEUS.
És mit fogsz tenni?
PHILOKTETES.
Tüstént szétzúzom fejem
E sziklán, a mélységbe dobva magamat.
ODYSSEUS.
Ragadjátok meg, hogy ne hajtsa végre ezt!
(A szolgák megragadják Philoktetest.)
PHILOKTETES.
Oh kéz, mit kell szenvedned! Drága íjadat
Elvesztéd és ez ember most hurokra fűz!
Oh te, ki jóra, szépre nem gondolsz soha,
Mily orvul támadál meg, mint szedél reá;
Ez ifjat véve pajzsul, kit nem ismerék,
S ki hozzám méltóbb volt, mint hozzád, s nem tudott
Semmit, csupán azt tette, mit parancsolál;
És már is szemmel láthatólag gyötri az,
Mit vétkezett s mi által én úgy szenvedek!
De rossz lelked, mely lesre mindig készen áll,
Jól megtanítá furfangos csalásra őt,
Kiben nem volt rá sem hajlam, sem akarat.
S most megkötözve elragadnál, nyomorult,
E partról, melyen egykoron hazátlanul,
Elhagyva, mint élő halottat eldobál.
Hah!
Veszsz el! Sokszor kivántam már én ezt neked;
De mit sem tesznek kedvemért az istenek;
Örömben élsz te, engem fájdalom gyötör,
Hogy életben maradtam ennyi baj között,
Nevetségül magadnak és az Atrida
Vezéri párnak, melynek most szolgál karod.
Pedig csel által s kényszerítve indulál27)
Velök az útra; és engem boldogtalant,
Ki önként jöttem hét hajón, eldobtanak,
Miként te mondod – ők rád róják ezt a bűnt. –
S most elvinnétek? Elhurczolnátok? Miért?
Ki semmi s rátok nézve rég halott vagyok?
Mért nem mondasz hát, oh te istentől gyűlölt,
Bénának, rossz szagúnak? Hát most már lehet
Áldoznotok, habár én köztetek vagyok?
Hisz ezt hozád fel ürügyül, hogy eltaszíts.
Veszsz el hát! El fogsz veszni, a ki ezt tevéd
Velem, ha van igazság, még az ég alatt!
S tudom, hogy van; hisz nem tettétek volna meg
Máskép ez útat a boldogtalan miatt,
Ha istenektől nem jő serkentő fulánk.
Oh honi földem s mindentlátó istenek,
Oh büntessétek, büntessétek végre már
Mindnyájokat, ha megnyerém szánalmatok!
Mert bár nyomorban élek, ám ha vesztöket
Látnám, azt hinném, elhagyott a szenvedés.
KAR.
Haraggal telt, s haraggal szólt e férfiú
Hozzád, Odysseus; nem hajtá meg őt a kór.
ODYSSEUS.
Sokat mondhatnék e szavakra válaszul,
Ha rajtam állna; most csak egy szavam lehet:
Hol ilyenekre van szükség, ilyen vagyok;
S a hol igaz és jó ember kivántatik,
Erényesebbet, mint én, nem találsz soha.
Természetem győzelmet kiván mindenütt,
Csak rajtad nem; neked örömmel engedek.
(A szolgákhoz.)
Oldjátok fel, többé hozzá ne nyúljatok;
Maradjon itt! Hisz úgy sincs szükségünk reád,
Ha fegyvered mienk lesz; mert ott van velünk
Teukros, ki jól ért hozzá, mint bánjék vele;
S hiszem, magam sem volnék rosszabb nyillövő,
Miként te, s ép úgy eltalálhatnám a czélt.
Mi szükség van rád? Élj Lemnosban boldogul!
Mi távozunk, s tán meglehet, hogy én nyerem
Ten íjad által a neked szánt hírnevet.
PHILOKTETES.
Jaj! mit tegyek, jaj! Fegyveremmel diszíted
Magad hát s úgy jelensz meg Argos népe közt?
ODYSSEUS.
Ne szólj már többet hozzám, úgyis távozom.
PHILOKTETES.
Oh Achilles szülötte! hát nem üdvözölsz
Többé hangoddal? Igy hagynád el e helyet!
ODYSSEUS (Neoptolemoshoz).
Siess, ne nézz rá, bárminő nagylelkű vagy,
Nehogy megrontsad szánalomból a sikert.
PHILOKTETES (a karhoz).
Ti is magamra hagytok, oh idegenek,
Nem szánakoztok szenvedéseim felett?
KAR.
Ez ifjú itt hajónk vezére, és a mit
Ő mond neked, mi is azt fogjuk mondani.
NEOPTOLEMOS.
Bizonynyal gyenge szivünek fog mondani
Odysseus; ám ha kivánná e férfiú,
Maradjatok, míg útra kész lesz a hajó,
S imánkat elvégeztük indulás előtt.
Addig tán jobbra fordul ennek szándoka
Irántunk. Most mi ketten hát eltávozunk,
Ti meg, ha majd szólítlak, tüstént jöjjetek.
(Neoptolemos, Odysseus el.)
PHILOKTETES.
Első versszak.
Oh forró s fagyos sziklaüreg!
Nem hagylak el hát soha sem
Téged, én nyomorult szegény!
Látni fogod halálomat is,
Igy rendelte a végzet,
Oh jaj, jaj, jaj!
Oh szomorú barlang,
Melyet betölte keservem!
Mi fog táplálni ezentúl?
Hol van számomra remény,
Hol van a kéz, mely az éhezőt enyhíti?
Fenn a magasban
Átsuhan a levegőn madarak raja,
De én nem gátolom meg.
KAR.
Magad, magad, akartad ezt így,
Boldogtalan! És nem más keze
Dönte nagyobb hatalommal e sorsba;
Rajtad állt a meggondolás,
Ám te nagyobbra becsülted a rossz sorsot a jónál.
PHILOKTETES.
Első ellenversszak.
Oh én nyomorult, nyomorult!
Megtörve a szörnyű kíntól,
Nem látva emberi arczot,
Elhagyatva kell ezután
Elvesznem nyomorultan!
Jaj, jaj, jaj, jaj!
Nem szerez élelmet
Többé az erős kéz
Szárnyas fegyvere által;
Mert elámíta az áruló,
Csalfa szavával eláltatá lelkemet.
Vajha e kínok
Gyötrenék a gonoszt oly hosszú időn át,
A mint engem gyötörnek!
KAR.
Az ég, az ég hozá reád ezt,
S nem emberi csalfaság, kezem
Által. Azért e baljóslatú átkot
Másra szórd és nem reánk,
Mert remegek, nehogy elveszítsd jó indulatunkat.
PHILOKTETES.
Második versszak.
Oh jaj, jaj! ott ül most valahol
A part fehér fövenyén,
S kaczagva rázza kezében
Életadó nyilamat,
Melyhez senki se nyúlt még.
Oh hű fegyver, a hű
Kézből elragadott íj!
Nemde, ha érzelem él idegedben,
Szánva tekintesz Herakles
Szegény frigyesére,
A ki lövésre nem feszít soha többé?
Urat váltasz, a cselszövő
Keze fog forgatni ezentúl,
Tanúja lészsz gaztetteinek,
S szemléled a gyűlöletest,
Számtalan új bajt fűzve a bűnhöz,
A melyet ellenem elkövetett.
KAR.
A férfiú mondja a jót igaznak,
Ám ha kimondta, szidalmat
Ne tegyen hozzá a boszús nyelv.
Mert sokaknak akaratját
Teljesíté egyedül ő,
Segélyt hozván az egész seregnek.
PHILOKTETES.
Második ellenversszak.
Oh repülő madarak, s ti
Csillogó szemű vadjai
Erdős hegyeimnek,
Nem fogtok futni ezentúl
Előlem; nincs a hatalmas
Nyíl többé kezeimben;
Oh nyomorult vagyok immár!
Nem védi senki e tájat,
Nincs több félni valótok;
Jertek előre hát,
Üssetek kedvtelve dús lakomát
Véres tagjaimon!
Hiszen úgy sincs messze halálom.
Mi táplálhatná életemet?
Ki él meg a levegőből,
Ha soha sem kap semmit a földtől,
A mi erőt és életet ád?
KAR.
Az égre, közelegj hozzánk bizalommal,
Kik jót akarva közelgénk,
Tudd meg, e kíntól
Megmenekülsz, ha akarsz.
Mert iszonyú, táplálni a kórt,
Ezernyi kínját nem tudva viselni.
PHILOKTETES.
Megint, megint eszembe juttatád a régi bajt,
Oh útasok legjobbja, te!
Miért ölsz meg, miért gyötörsz?
KAR.
Mit értesz ezzel?
PHILOKTETES.
Mért akarsz a gyűlöletes
Trója felé vinni magaddal?
KAR.
Tudom, ez volna a legjobb.
PHILOKTETES.
El, el innen! Hagyj magamra!
KAR.
Örömest, örömest teszem ezt a parancsot azonnal.
El innen, el innen,
A hajóra, helyünkre!
PHILOKTETES.
Zeusra, ki átkomat hallja, ne menj el, esengek!
KAR.
Csillapulj!
PHILOKTETES.
Emberek!
Az égre, maradjatok!
KAR.
Miért kiáltasz?
PHILOKTETES.
Oh jaj! oh jaj! Oh sors! oh sors!
Oda életem! Ah!
Lábam, lábam, oh mit tegyek,
Hová legyek veled ezentúl?
Jertek, oh emberek, vissza e helyre!
KAR.
Mért? Hogy újra útnak ereszsz,
A mint előbb kijelentéd?
PHILOKTETES.
Ne ródd bűnömül,
Ha viharos kínjaim között
Botor szót monda ki ajkam.
KAR.
Jőjj, a miként mondám, boldogtalan ember!
PHILOKTETES.
Nem, soha sem, soha sem, vedd ezt bizonyosnak,
Bárha tüzes villámaival
Hamvasztana el a boszus isten!
Veszszen el Ilion és a ki vívja!
Mind, a kik eldobtak, sebemet megutálva, magoktól!
Még csak ez egyet kérem, oh idegenek!
KAR.
Szólj, mi e kérés?
PHILOKTETES.
Ha van valahol kard,
Vagy bárd, avagy íj, hozzátok ide.
KAR.
És mit akarsz vele tenni?
PHILOKTETES.
Tagjaimat s fejemet levágni kezemmel,
Halált, halált akarok most!
KAR.
Miért?
PHILOKTETES.
Atyámat keresem.
KAR.
És hol?
PHILOKTETES.
Hadesben;
Mert nem látja már a napot,
Oh városom, drága hazám,
Oh ha viszont látnálak, én szegény!
Ki elhagyva szent habjaidat,28)
A gyűlölt Danaok frigyese
Levék; s ime most megsemmisültem.
(El a barlangba.)
KAR.
Rég útra keltem volna már hajóm felé,
És ott is volnék, ha nem látná most szemem
Odysseust erre jönni, s Achilles nemes
Szülöttét, a ki gyors léptekkel közeleg.
(Neoptolemos és Odysseus fellépnek.)
ODYSSEUS.
Nem mondanád, mért fordultál meg útadon,
S miért jösz oly sietve vissza most ide?
NEOPTOLEMOS.
Hogy az előbbi bünömet jóvá tegyem.
ODYSSEUS.
Csodálatos szót mondasz. És mi volt e bűn?
NEOPTOLEMOS.
Hogy rád és az egész seregre hallgaték –
ODYSSEUS.
S mi dolgot tettél, a mi nem hozzád való?
NEOPTOLEMOS.
Rút csalfasággal rászedém e férfiút.
ODYSSEUS.
Kit? Oh jaj! csak nem forralsz új tervet megint?
NEOPTOLEMOS.
Nem, semmi újat! Ámde Poeas gyermekét –
ODYSSEUS.
Mi szándokod van? Elfogott a rettegés.
NEOPTOLEMOS.
Fölkeresem, s az elrabolt nyilat megint –
ODYSSEUS.
Oh Zeus, mit mondasz! Tán csak vissza nem adod?
NEOPTOLEMOS.
Alávalóan, jogtalan ragadtam el.
ODYSSEUS.
Az istenekre, csúfságból beszélsz-e így?
NEOPTOLEMOS.
Igen, ha csúfság a valót kimondani.
ODYSSEUS.
Mit hallok, oh Achilles sarja! Mit beszélsz?
NEOPTOLEMOS.
Kétszer, háromszor ismételjem ugyanazt?
ODYSSEUS.
Bár egyszer sem hallottam volna ezt a szót!
NEOPTOLEMOS.
Értsd meg hát tisztán, mindent elmondtam neked.
ODYSSEUS.
Van még, van még, ki meggátolja tettedet.
NEOPTOLEMOS.
Mit szólsz? Ki az, ki ebben gátot vet nekem?
ODYSSEUS.
Achaea összes népe, és köztük magam.
NEOPTOLEMOS.
Okos létedre nem mondtál most okosat.
ODYSSEUS.
S te nem beszélsz és nem cselekszel okosan.
NEOPTOLEMOS.
Okosságnál igazságosság többet ér.
ODYSSEUS.
De mily igazság, visszaadni azt, a mit
Tanácsom által nyertél?
NEOPTOLEMOS.
Csak jóvá teszem,
A mit előbb alávalóan vétkezém.
ODYSSEUS.
S nem félsz Argos sergétől, ha ezt megteszed?
NEOPTOLEMOS.
A jog mellettem van, hiában fenyegetsz.
S erőszakkal sem gátolod meg szándokom.
ODYSSEUS.
Nem Trója ellen küzdünk hát, de ellened.
NEOPTOLEMOS.
Hadd jőjjön, a minek kell!
ODYSSEUS.
Látod, hogy kezem
A kardhoz nyult már?
NEOPTOLEMOS.
Láthatsz tüstént engem is,
Hogy azt teszem, s habozni épen nem fogok.
ODYSSEUS.
Legyen hát, távozom most és tudtul adom
Ezt a seregnek, tőle végy majd büntetést. (El.)
NEOPTOLEMOS.
Bölcsen tevél. Ha mindig így gondolkozol,
Távol tartasz magadtól minden bánatot.
S most halld szavam, Philoktetes, Poeas fia!
E sziklabarlang árnyékából lépj elő!
(Philoktetes előlép.)
PHILOKTETES.
Mi zaj hangzik fel újra e barlang előtt?
Miért hivtok ki, mit akartok, emberek?
(Észreveszi Neoptolemost.)
Jaj! Rossz van készülőben! Miért jövél megint?
Hogy régi szenvedésem újakkal tetézd?
NEOPTOLEMOS.
Bizzál, és engedd elbeszélnem, mért jövék.
PHILOKTETES.
Félek; mert azelőtt is szép volt a szavad,
S mivel szavadnak hittem, nagy bajomra lett.
NEOPTOLEMOS.
Hát nem lehet, hogy változik az érzelem?
PHILOKTETES.
Midőn elloptad íjam, akkor is ilyen
Valál: igaz beszédű és álnok szivű.
NEOPTOLEMOS.
De most ne félj; csak azt kivánom hallani,
Miként fordult szándékod: itt maradsz-e vagy
Velünk hajózol?
PHILOKTETES.
Hallgass, ne beszélj tovább!
Akármit mondasz, hasztalan minden szavad,
NEOPTOLEMOS.
Ez szándokod hát?
PHILOKTETES.
Inkább, mintsem mondhatom.
NEOPTOLEMOS.
Jobban szerettem volna, hogy szavamra hajts;
De ha beszédem nincs kedvedre, felhagyok
Vele azonnal.
PHILOKTETES.
Hasztalan is szólanál.
Mert nem nyered meg jó szándékomat soha,
Te, a ki csalfán elraboltad éltemet,
És azután bölcs oktatással jösz elém,
Te, a legjobb atyának legrosszabb fia!
Átok reátok, Atridák! Átok reád
És Laërtes fiára!
NEOPTOLEMOS.
Hagyd az átkokat!
Ime, fogadd el kezeimből íjadat.
PHILOKTETES.
Mit mondasz? Újra csalfaság játszik velem?
NEOPTOLEMOS.
A felséges Zeus szent nevére esküszöm!
PHILOKTETES.
Oh, drága hangok – ha való, a mit beszélsz.
NEOPTOLEMOS.
Tüstént tett fogja bizonyítni; nyujtsd ki hát
Jobb kezedet s légy újra fegyvered ura.
(Odysseus hirtelen előlép.)
ODYSSEUS.
S én megtiltom – tanúim rá az istenek –
Az Atridák és a sereg nevében ezt!
PHILOKTETES (átveszi az íjat).
Fiam, ki szól itt? Nem Odysseus hangja ez,
A melyet hallok?
ODYSSEUS.
Tudd meg bizton, én vagyok,
S erőszakkal Trójába viszlek, bár velem
Vagy ellenem fog tenni Achilles fia.
PHILOKTETES (íját felhúzza).
De nem jó kedvvel, ha e nyil bizton talál.
NEOPTOLEMOS (megragadja karját).
Hah, nem, soha! Az égre! Hagyd el íjadat!
PHILOKTETES.
Az égre, hagyd el karomat, kedves fiam!
NEOPTOLEMOS.
El nem bocsátom!
(Odysseus elfut.)
PHILOKTETES.
Oh, jaj! mért nem engedéd,
Hogy meggyilkoljam gyűlölt ellenségemet?
NEOPTOLEMOS.
Szégyen lett volna mindkettőnkre nézve az.
PHILOKTETES.
Tudd meg hát legalább, hogy a vezérek, e
Hazug hírmondók, szóval hősök egyedül,
De gyávák ott, hol dárda ellen dárda küzd.
NEOPTOLEMOS.
Legyen! Megvan már íjad, s így nincs semmi ok
Haragra vagy panaszra többé ellenem.
PHILOKTETES.
Úgy van. Nemes törzsödhöz méltóan tevél,
Fiam; nem Sisyphostól nyerted éltedet,
Hanem Achillestől, kit életében és
Halálában mindig legjobbnak mondtanak.
NEOPTOLEMOS.
Örömmel hallom e dicséretet atyám
S magam felől; de hallgass most rám, s tudd mi az,
Mit tőled kérek. Embernek viselni kell
A sorsot, melyet istenek küldtek reá;
De a ki önmagának készít szenvedést,
Miként te, az nem érdemel bocsánatot,
És nem lesz méltó szánalomra soha sem.
Te el vagy keseredve és nem hallgatod
A jó tanácsot, ellenségnek tartod azt,
Ki jó szándékkal jóra intve jő feléd.
S én mégis mondom – Zeus legyen reá tanúm –
S te hallgass rám, vésd jól szivedbe szavamat:
Az istenek küldötték ezt a kórt reád,
Mert vakmerőn közelgél a kigyó felé,
Mely Chryse nyilt szentélyét rejtve őrizé;29)
S tudd meg, hogy kórod meg nem szűnik soha sem,
Míg ez a nap keletről jő fel s nyugaton
Pihen le, ha csak önszántodból útra nem
Indulsz és nem jelensz meg Trója sikjain,
Hol fölleled Asklepiosnak fiait,
Kik meggyógyítják kórodat, hogy azután
Velem s nyiladdal elpusztítsad Pergamost.
Elmondom azt is, mint tudám meg ezeket:
Foglyunkká tettük Ilionból Helenost,
A legjobb jóst, ki tisztán megjövendölé,
Hogy így fog jönni; s azt is hozzátette még,
Hogy a jelen nyár látni fogja biztosan
Egész Trójának elbukását; s önmagát
Halálra szánta, ha csalárd volt jóslata.
S most tudva mindezt, jer jó szántodból velünk.
Hisz oly szép lenne, az egész hellen sereg
Legelső hőseként, először gyógyulást
Találni, s aztán Trója sokszor siratott
Várát fényes dicsőséggel megdönteni.
PHILOKTETES.
Oh, gyűlölt élet, mért tartasz még ide fenn,
Mért nem bocsátsz Hades honába engemet?
Jaj, mit tegyek? Hogy tudjak ellenállani
Ez embernek, ki oly jó indulattal int?
Engedjek hát? De hogy fogok majd, én szegény,
A napvilágra lépni? Kit köszöntsek ott?
Oh szem, mely láttad minden szenvedésemet!
Mint tudnád elviselni, hogy az Atridák
Között láss újra, kik megronták éltemet?
Hogy ott lásd mellettem Laërtes gaz fiát?
Nem elmult szenvedéseim emléke bánt,
Nem az gyötör, hanem jövendő kínjaim
Félelme; mert ha egyszer rosszat szült a szív,
Úgy mindig új meg új bűnöknek anyja lesz.
Csodálkozással tölt el a te dolgod is.
Nem kellene Trójába menned, s engemet
Azokhoz vinned, a kik meggyaláztanak,
Ellopva tőled hős atyádnak fegyverét:
S te értök harczolsz, s engem is rá kényszerítsz?
Ne tedd ezt, oh fiam, hanem mint esküvél,
Vezess hazámba, és te Skyrosban maradj!
Hadd veszszenek el gonoszul e gonoszok!
Kettős hálát nyersz tőlem így jutalmadul,30)
Kettős hálát atyámtól; és a rosszakat
Nem oltalmazván, nem fogsz rossznak látszani!
NEOPTOLEMOS.
Helyes beszéd, de mégis azt óhajtanám,
Hogy hallgatnál az istenekre és reám,
S távoznál innen jó barátod oldalán.
PHILOKTETES.
Tán Trója mezejére, és Atreus gyűlölt
Fiához? Oda vinném sebhedt lábamat?
NEOPTOLEMOS.
Azokhoz, a kik meggyógyítják gennyedő
Lábad sebét, s megenyhítik fájdalmadat.
PHILOKTETES.
Oh, mily szörnyű tanácsot adsz! Mit is beszélsz!
NEOPTOLEMOS.
A mit rám és rád nézve legjobbnak hiszek.
PHILOKTETES.
S így szólva nem szégyenled istentől magad?
NEOPTOLEMOS.
Mért szégyenkezni a miatt, mi hasznot ad?
PHILOKTETES.
Az Atridáknak ád ez hasznot vagy nekem?
NEOPTOLEMOS.
Mint jó barátod szólok és jót akarok.
PHILOKTETES.
Te, a ki ellenimnek adnál engem át?
NEOPTOLEMOS.
Oh, kedvesem, ne légy a balsorsban daczos!
PHILOKTETES.
Ismerlek; el akarsz e szóval veszteni.
NEOPTOLEMOS.
Bizonynyal nem; de nem akarsz megérteni.
PHILOKTETES.
Az Atridák eldobtak, ennyit jól tudok.
NEOPTOLEMOS.
A kik eldobtak, ime most megmentenek.
PHILOKTETES.
De Tróját jó szántomból nem látom soha.
NEOPTOLEMOS.
Mi van még hátra, mit tegyek, ha semmi szó,
És semmi kérés nem képes megdönteni?
Legkönnyebb lesz, ha semmit sem szólok tovább,
S te élsz, mint eddig éltél, menthetetlenül.
PHILOKTETES.
Hadd szenvedjem hát a reám mért szenvedést!
De azt, mit jobb kezeddel szentül fogadál, –
Hogy elviszesz hazámba, – teljesítsd, fiam!
Ne halogasd hát és ne szólj többé nekem
Trójáról; mert eléggé gyötrött már e név.
NEOPTOLEMOS.
Induljunk, ha tetszik.
PHILOKTETES.
Mily nemes szót mondál, oh fiam!
NEOPTOLEMOS.
Lépj előre bátran, bizton.
PHILOKTETES.
Mint erőm megengedi.
NEOPTOLEMOS.
Mint kerüljem Argos vádját?
PHILOKTETES.
Hagyd az aggodalmakat.
NEOPTOLEMOS.
S ha országom elpusztítják?
PHILOKTETES.
Akkor én is ott leszek.
NEOPTOLEMOS.
Mit fogsz tenni védelmemre?
PHILOKTETES.
Itt van Herakles nyila –
NEOPTOLEMOS.
S ezzel?
PHILOKTETES.
Távol tartom őket.
NEOPTOLEMOS.
Végy itt búcsút és kövess.
(Herakles megjelenik egy felhőben.)
HERAKLES.
Nem addig, a míg nem hallod a szót,
Poeas fia, ajkaimon!
Mert tudd meg, Herakles hangja beszél,
Herakles alakját látod előtted.
Érted vagyok itt, elhagyva miattad
A mennyei trónt,
Hogy kijelentsem Zeus akaratját,
S meggátoljam az útat, melybe fogál.
Ügyelj hát szavaimra!
Először ennen sorsom említem neked,
Mily fárasztó küzdelmek és munkák után
Nyerék örök dicsőséget, mint láthatod.
Eléd is, tudd meg, ily czélt tűzött végzeted,
Hogy fáradj, szenvedj és dicsőséget szerezz.
Menj hát e férfiúval Trója városa
Elé, s azonnal megszűnik gyászos bajod;
Aztán a hadseregnek legjobb hőseként
Kioltod nyilvesszőmmel Páris életét,
Ki mind e bajnak egykoron forrása volt;
Megdöntöd Tróját, és a zsákmány legjavát
Küldöd hazádba, palotádnak ékeül,
Atyádnak, ősz Poeasnak, Oeta mezején.
S a zsákmányt, mely a hadseregtől jut reád,
Vidd el máglyámra, nyilaim emlékeül.
Hallgass te is szavamra, Achilles fia!
Mert nem hódíthatod meg Trója ormait
E férfi nélkül, a mint ő sem nélküled.
Őrizzétek hát egymást, mint együtt nevelt
Oroszlánpár! S elküldöm majd Asklepiost
Trójába, a ki meggyógyítja kórodat.
A sors akarja, hogy másodszor döntse meg
E várost íjam. Ám ha majd pusztítani
Fogjátok földét, tiszteljétek azt, mi szent.
Mert minden mást csekélyebbnek tart Zeus atyám;
De a kegyesség síron túl is megmarad,
S éljünk vagy haljunk, nem enyészik el soha.
PHILOKTETES.
Oh, isteni hang, rég vágytam utánad.
Míg megjelenél!
Követem parancsaidat.
NEOPTOLEMOS.
Én is megfogadom szavadat.
HERAKLES.
Ne késsetek hát cselekedni;
Int már az idő,
És útra készen vár a hajó.
(Eltünik.)
PHILOKTETES.
Fel hát! Utólszor üdvözlöm e földet.
Köszöntelek, óvó sziklafedél,
Nymphák a habokban, a réten,
Hullámok haragos moraja,
Oh déli vihar, mely fejemet
Gyakorta megöntéd barlangom ölén,
Oh Hermes ormai, melyek
Sokszor visszaverétek a kín
Bús sóhajait, panaszát!
Most oh phœbosi forrás, enyhe ital,
Elhagylak, elhagylak örökre –
Nem hittük ezt mi úgy-e soha?
Isten veled, Lemnos, habverte sziget,
Küldj oda vész kerülte úton,
Hova Mœra vezet, a hatalmas,
S barátaim akaratja, s az isten
Mindenható parancsa!
KAR.
Fel hát! szálljunk mind a hajóra,
S kérjük a tenger nymphái kegyét,
Védjék útunkat a vésztől!
