Nyomtatási kisérletek a Gutenberg előtti időkben.

A történelem tudós művelői, kik bámulatraméltó igyekezettel kutatnak a mult eseményei után, már rég felderítették, hogy az emberi ész szüleményeinek sokszorosítás útján való elterjesztésére és megőrzésére irányuló törekvés első nyomai a legrégibb ókorba vezethetők vissza. Már akkor ismerték a kimetszett lemezekkel és a bélyegzőkkel való nyomtatást. A kimetszett lemezeket az egyiptomiak használták először a templomok és síremlékek díszítésénél. A bélyegzőket ellenben a babiloniaiak, jegyeknek és feliratoknak téglákba való benyomására. Hasonló bélyegzőket, melyekbe a szavak fordítva voltak vésve, a rómaiak és görögök is használtak, rabszolgák, állatok és edények megjelölésére. Fölötte csodálatos tehát, hogy mindazonáltal egy lépéssel sem jutottak közelebb a nyomtatáshoz, holott a megfordított írással való lenyomatást Ageszilaosz spártai király is alkalmazta és ez az eljárás már mindenütt ismertté lett. Plutarchosz jegyezte fel, hogy az említett király egy ütközetet megelőzőleg, hogy harcosaiba bátorságot öntsön, a következő cselhez fordult: mielőtt az isteneknek hozandó áldozathoz indult volna, tenyerére a «győzelem» szót festette megfordítva s azután a feláldozott állatnak máját egy ideig, mintegy mély gondolatokba merülve kezében tartotta, de hirtelen nagy lelkesedéssel ébredést szinlelt és felmutatta katonáinak a májra lenyomódott «győzelem» szót, mint az istenek kinyilatkoztatását.

A rómaiak azonkívül elefántcsontból faragtak betűket és azokat adták gyermekeiknek játékszerül, hogy megtanuljanak -6- olvasni. Ezt a módszert különben a IV. század végén már szent Jeromos is megpendítette, mikor egy római hölgyhöz, Letahoz intézett levelében, ennek leánya tanítására vonatkozólag ezeket írta: «Adjunk a gyermek kezébe puszpángfából vagy elefántcsontból faragott betűket játékszerül, hogy maga a játék is tanítássá váljék. Nagyon célszerű a betűket gyakrabban összekeverni, így a helyzetcsere folytán a gyermek azokat nemcsak nevök, de alakjuk után is tanulja megismerni.» Hasonló eszmét pendített meg a hires szónok, Cicero is, ki «De natura deorum» (Az istenek természete) című művében Balbusz sztoikussal a következőket mondatta el Vellejusz epikureusnak: «Fel nem foghatom, hogy az, ki azt véli, hogy szilárd és megoszthatlan testek bizonyos mennyisége képes volna véletlen együvéjutás által egy rendszeres szép világgá alakulni, ne higyje, hogy ha a 21 betű töméntelen mennyiségét, akár aranyból vagy bármely más anyagból legyenek ezek, összekeverve a föld kerekségén elterjesztenénk, ezekből Enniusz évkönyvei azonnal olvashatóan összeszedhetők lennének. Részemről kételkedem abban, hogy a véletlen ezt csak egyetlen versben előidézni tudná.»

Mindebből az látszik, hogy már a régi rómaiak is tudták, hogy a mozgatható betűkkel szavakat lehet összerakni, de arra a gondolatra mégsem jutottak, hogy azokkal könyveket nyomtatni is lehetne.

A történelem tanusága szerint 1041–1048 között a kínaiak próbáltak először mozgatható betűkkel könyveket nyomtatni, de ennek semmi gyakorlati következménye nem volt. A feltaláló egy Piching nevű kovács volt, ki puha agyagból domborúan alkalmazott mozgatható, tetszés szerint összerakható és szétszedhető szóképeket formált, melyeket tűzön megkeményített, festékkel bekent és a reá helyezett papirt kefével lenyomta. Piching halálával a nyomtatásnak ezt az eljárását nem folytatták.

A XIV. és XV. században a nyugaton általában a bélyegzőkkel és a lemezekkel való sokszorosítási eljárást alkalmazták. Ezzel leginkább a levélfestők és kártyakészítők foglalkoztak, kik nemcsak képeket, de kisebb terjedelmű könyveket is nyomtak. Nyomólemezekül eleinte fémtáblákat, későbben fatáblákat használtak. A nyomtatás pedig úgy történt, hogy a megnedvesített papirt a könnyű földfestékkel bekent fatáblára helyezték, -7- dörzsölővel lesimították, miáltal az alakok és a betűk körvonalai mélyen a papirba nyomódtak. Ezzel az eljárással természetesen csak egyoldalú nyomás volt eszközölhető, a papir másik fele rendszerint üresen maradt. A fatábla-nyomatok három csoportba oszthatók: a) tisztán képek, b) képek magyarázó szöveggel és c) kizárólag szöveg. Minden ilyen egyes lapra nyomtatott kép vagy szöveg «breve»-nek neveztetett. A legismertebb könyv, mely abban az időben ilyen eljárással készült, az úgynevezett «Kis Donatusz», Eliusz Donatusz régi római nyelvtudós nagyobb latin nyelvtanának kivonata.

A táblákba való metszésnek vesződséges volta és a nyomtatáshoz használt eszközök kezdetlegessége ugyan nem volt alkalmas nagyobb terjedelmű könyvek előállítására, de azért a kolostorokban űzött kéziratmásolással szemben mégis nagy lépés volt a haladás útján és mindenesetre előkészítője az önálló, szétszedhető és ismét összerakható betűk alkalmazására irányuló törekvésnek.