XII. Szerelmi vallomás.

Dobayné a sok férfikar érintésétől fölizgatva, ugy nézett ki, mint egy buja rózsabokor, a mely telisdedteli rakva kinyilt virágokkal. Szélesen ülte meg székét, karjait és lábait elhagyva és felső ajka fölhuzódott, hogy fehér fogai csak ugy villogtak a nedves, piros hus hátterében. (Ah! – gondolá, – ha most menyasszony lehetne ujra! És ma ez az estély volna esküvője! Ha őt várná a fehér csipkés nászágy!) Összeborzongott és Csicsinszkynek egy kérdésére elfelejtett felelni.

Inci a négyes után várt egy percig. Remélte, hogy Kalvyl közeledni fog hozzája. De Kalvyl csak ült magában, szótlanul és szomoruan. Lopva nézett szerelme után, hogy az maga se vehesse észre. Elhatározta hát a leányka, hogy – dacolva minden formasággal – melléje ül.

Sipiczky – mintha eltalálta volna gondolatát – hirtelen elfoglalja a Kalvyl mellett éppen megüresedett széket és kérve tekint a leányra.

Az áttör a táncolók során, egy pár szót szól Sipiczkyhez s elfoglalja a fölajánlott helyet.

Kalvyl zavarba jött.

De zavarban volt a leány is. Tulbecsülte erejét. A helyett, hogy beszélt volna, az járt az eszében, hogy ő most egy illetlenséget lesz elkövetendő, a melylyel nagyot vét a nőiség ellen. Azért csak ott maradt Kalvyl mellett és kosarat adott a táncolóknak:

– Fáradt vagyok. Köszönöm szépen.

Végre is Kalvyl szólalt meg először. A szivéből beszélt, hát ostobán kezdte.

– Miért is táncol egyáltalán ma, a mikor beteg?

Inci még zavartabb lett, de nem merte letagadni, hogy beteg.

– Kell – az estélyen. És maga nem táncol, Kalvyl báró?

– Én? Soha! Velem senki se szeret táncolni.

– Oh, de igen; én örömmel táncolnék magával.

Kalvyl fölkelt és meghajolt Inci előtt. A leány fölugrik s átadja magát táncosának. De ugy! Egész testével, egész szüzies lényével odatapadt keblére. Az gyöngéden ölelte át karcsu derekát, belemélyeszté sötét, értelmes tekintetét a leány láztól nedves szemeibe – és vitte, himbálta, mint zefir a szomorufűzágat. Minden mozdulatuk egy-egy harmónia, minden lépésük egy szerelmi dal.

– A Kalvyl táncol – és tud táncolni! – csudálkoztak az asszonyok. De már a másik pillanatban azon bámultak, hogy hogy táncol, milyen fölségesen a Kalvyl. Ha tudták volna ezek az asszonyok, hogy az ő tánca nem tánc volt, de szerelmi vallomás Terpsichore nyelvén!

És hosszu volt az a szerelmi vallomás! Már négyszer keringőzték körül a termet, de sem az ifjunak, sem a leánynak nem jutott eszébe, hogy feltünést kelthet ez a hosszu keringő.

A mama rajtuk legeltette buja tekintetét. Szinte elfelejtette leányát figyelmeztetni. Ő most más régiókban dőzsölt: Bacchusékkal itta a nektárt…

És tovább keringőztek a szerelmesek – a mig csak állotta lélegzetük. Kezük öntudatlanul görcsösen kulcsolódott össze. S a midőn végre megállt az ifju, a leánynak hajkoszoruzott büszke fejecskéje – ha csak egy pillanatra is – mintha ráhanyatlott volna az ifju vállára. És mintha összeforrtak volna kezeik: nem birtak megválni egymástól. Ugy ültek le és csak akkor eresztették el egészen egymás kezét.

Urak és asszonyok összemosolyogtak. (Ezek szeretik egymást! Beh kár, hogy szegény a piktor, – hogy egy pár nem lehet belőlük!)

Kalvyl kipirult. Elsimultak homlokán redői. Inci meg ugy ült mellette, – féloldalt fordulva feléje, – mintha azt mondaná: „Vigy magaddal, hiszen látod, hogy a tied vagyok. Mindenhová követlek, mert szeretlek.“

És az ifju most már tudta és érezte is, hogy viszontszereti őt az ő bálványa. Azért nem is tudott beszélni, csak az arca ragyogott, meg a szeme.

Incinek ellenben beszélnie kellett. Elsőbben meg akarta gyónni, hogy menyasszony. De nem merte. Félt, hogy nevetségessé válik az ifju szemében. (Hátha majd azt mondja, akár keserüségében is, szárazon, komoly arccal, hogy: „Sok szerencsét kivánok“ s ezzel vége, mindennek vége! Inkább csak meghivja. De hogyan kezdje és milyen szavakkal?)

A szive ugy dobogott, hogy szinte fájt s az agyát is nyomta valami. (– Végre is meg kell lennie, – határozta el magát.) Nem bánta már, akármit mond és akárhogyan mondja.

– Kalvyl, eljön hozzánk Lasnakra?

– El, nagysád, ha kegyesek lesznek meghivni.

– És ha szüleim nem hivják meg, csak én, akkor is eljön?

Kalvyl kérdőleg nézett a leányra. Az már olyan sápadt volt, mint a halott.

– Az nehéz, – dadogta a festő.

– Ugy hát nem akar, Kalvyl?

– De akarok, Ilona kisasszony; csak tolakodni nem szeretnék.

– Oh, a maga büszkesége mindenekfölött, azt föl nem áldozza semminek, ugy-e?! – kiált föl Inci és majd hogy sirva nem fakadt.

Hirtelen lendülettel válaszolt az ifju:

– A földig hajtom le homlokomat, ha…

Nem mert többet mondani. Nagyon gyáva az igazi szerelem.

– Akkor alázza meg magát egyszer életében az én kedvemért is, Kalvyl báró, – hangzott föl a leány ajkáról most már elszánt határozottsággal a kérelem. – Jőjjön el, kérem, Sipiczkyvel együtt. Ő se lesz meghiva.

– És miért akarja ezt, Ilona?

– Azt kivánja, – szólt a leány, sötét szemeit reámeresztve, – hogy megmondjam?

– Kérem.

– Ha kivánja, megmondom. Csak arra kérem, Kalvyl, hogy félre ne értsen. (– Különben igaz, – villant meg a leány agyában, – hiszen a félreértés ugyis eloszlik majd magától is és pedig nemsokára.)

A halálra gondolt Inci és szomoruan mosolygott. S ez a gondolat döntött. (Most már nem tartja vissza semmi. Bevallja szerelmét…)

– Ilona, szóljon kérem, miért hí? – ismétli kérdését Kalvyl.

– Mert szeretem, – felelt a leány, büszkén fölvetve kis fejét. – Mert azt akarom, hogy mielőtt elmennék, elbucsuznék innen, – folytatta átszellemült arccal, – egy kis ideig még boldog legyek.

– Inci! Egyetlen szerelmem! Édes gyönyörüségem! Mindenem! – kiáltott föl Kalvyl és csaknem összeroskadt váratlan boldogsága sulya alatt.

– Félre nem értett, János? – kérdezte Inci, a helyzethez nem illő sötét komolysággal. – Nem utál meg?… Ám maga akarta.

Kalvyl nem tudta, hova legyen. Ebben az izzó, frivol légkörben, száz szem láttára szeretett volna szerelme lábai elé borulni, hogy megcsókolja azokat a fehér kis cipőket s a ruhája szegélyét: azt szerette volna. De csak annyit mondott, szót se talált többet: – „Nagyon szeretem“.

A leány csak mosolygott. Ugy érezte magát, mint a ki nem a földön jár. Fölkelt és megkérte Kalvylt, hogy vezesse őt az öltözőbe: „Odáig lehet“.

Az ifju engedelmeskedett.

Az öltöző melletti buffetben éppen senki se volt.

Inci megállott ott, mint a kinek valami nagy, fönséges gondolata támadt. Kivonta karját a Jánoséból s egyenesen a szeme közé nézett. Hangja se reszketett, a mikor ezeket a szavakat ejtette el ajkáról:

– Csókoljon meg, János… az ajkamat!

Az ifju reszketve tett egy lépést a leány felé, két kezére fogta kis fejét s az ajkára lehelt egy szüzies, tiszta csókot.

És a leány erre két lépést hátrálva, szivére tette jobbját, szemeit ég felé emelte, ugy esküdött:

– Isten! Mindenható atyám! Esküszöm szent nevedre, hogy soha más férfi csókja nem fogja illetni ajkamat!

Kalvyl ész nélkül rohant a leány felé, most már tárt karokkal, hogy keblére zárja.

De a szegény Inci elháritotta őt.

– A magáé nem lehetek soha, – mondta s egy könycsepp gördült le arcán.

Mint lebüvölten állt ott az ifju. Olyan megfejthetetlen, olyan titokzatos volt előtte minden, mintha nem is a földön, a mesék országában lenne.

A leány folytatta:

– Eljön? Majd meglátja, hogy szeretem én magát! De hamar jőjjön, hogy késő ne legyen. Mert tudja, én beteg leszek, János, nagyon beteg – és meg fogok halni. Hát siessen… Ott legyen akkor… Igérje meg!… Nem hiszi, hogy kacér vagyok? Majd meglátja, hogy mennyire nem vagyok kacér… Eljön?

– El! – kiált föl az ifju s elképedve folytatja: – Inci, Inci! Miket beszél! Ne marcangolja szivemet… Én nem értem. Adja magyarázatát.

– Majd megért, János! Szeretem, nagyon szeretem, – mondta s azzal az öltözőbe fordult a leány.

János térdre vetette magát az öltöző ajtaja előtt és mint egy őrült, tördelte kezeit. Arra se gondolt, hogy meglepik, hogy nevetségessé teszi magát, – semmire se gondolt; nem tudta, hogy mit csinál…

A mint igy térdel, ziháló mellel, fuldokló hangon érthetetlen szavakat rebegve, valaki csak nekimegy hátulról és meglehetős kiméletlenséggel huzza föl a gallérjánál fogva.

Sipiczky volt.