VII.

Anatole megdöbbent, midőn Hélènet megpillantá. E virágzó arcz sápadt volt, mint a viasz, szép lelkes szemei a könnyektől ki valának veresedve, tekintetök elvesztette üde lángját, vonásai el valának torzulva; Hélène úgy nézett ki, mintha hosszú, veszélyes betegségből kelt volna fel, melyben fájdalmas küzdelmet kellett kiállnia a kór szenvedéseivel.

A szegény leány egész éjjel nem hunyta volt be szemét. Lelke egy borzasztó küzdelemnek esett martalékul, egyszerre a legerőszakosabb érzelmek elkeseredett harcza dulta fel e kedélyt, mely eddig csendes életörömnél s ártatlan boldogságnál egyebet nem ismert.

Anatole elnyomta megdöbbenését s gyöngéden megfogta kedvese kezét, érzelmes hangon kérdé:

– Nos, Hélène?

A leány teste minden ízében remegett, arczát halotti halványság lepte el s elfojtott, alig hallható hangon rebegé:

– Igen! -87-

Anatole a diadal örömével tárta ki karjait, hogy keblére ölelje kedvesét, de a leány elfordult tőle s székébe omolva szívszaggató könnyekben tört ki.

Anatole visszadöbbent e látvány elől.

Tegnap, midőn váratlanul megtámadta, s akarata ellenére kényszeríteni akarta, természetesnek találta, hogy ez fájt neki, s hogy könnyekre fakadt. Ma, midőn késznek nyilatkozott teljesíteni kivánatát – ma meglepte Anatolet azon fájdalom, mely Hélène minden vonásából, minden hangjából hozzá szólt.

Első pillanatban nem értette meg Hélène szenvedését.

A szó, melyet a szerencsétlen gyermek kiejtett, szerelme legyőzhetlen hatalmát hirdeté; de sápadt arcza s megtört tekintete kiáltó szemrehányást fejeztek ki, és zokogásának szakadozott hangjai mintha lelkének gyilkosát vádolták volna.

Anatole látta, hogy Hélène szereti őt ellenállhatlan szenvedélylyel, látta, hogy kész feláldozni szerelmeért ártatlanságát, de hogy kétségbeesik az áldozat nagysága felett.

Az erény halálos kínjai valának ezek, mely elszánta magát az öngyilkolásra.

Most már megérté Anatole kedvese fájdalmát. Lelkében egyszerre megszólalt egy jobb hang, s természetének eredeti nemessége kétségbeesett harczba keveredett azon erkölcsi cynismussal, azon frivol életnézetekkel, melyeket szentségtelen kezek csempésztek beléje.

A küzdelem rövid volt, de szenvedélyes és elhatározó. -88-

Néhány pillanat mulva Anatole térden állva kért bocsánatot kedvesétől, s midőn szavát visszaadta neki, Hélène újjászületve a boldogságtól borult keblére s zokogott, – de e zokogás nem többé a kétségbeesés vergődése, hanem egy terhétől megszabadult lélek megkönnyebbülése volt.

E jelenet forduló pontot képezett Anatole életében.

E pillanattól fogva megváltoztatá Hélène iránti magaviseletét. A leány önkénytelenül tartózkodóbb lett iránta e végzetes percz óta, s ő szintén visszavonult az illem korlátai közé. A bizalmasságnak azon veszélyes neme, mely a szegény leányt az örvény szélére sodorta, többé vissza nem tért. Anatole s Hélène, mintha összebeszéltek volna, egyszerre megváltoztak. Anatole, midőn bucsúzott, csak kedvese homlokát érinté ajkával, s Hélène többé a világért sem tudott volna arczába nézni, midőn őt ilyenkor gyöngéden megölelte.

A leány lelkéből azon tisztátalan gondolatok, melyekkel kedvese néhány hónapon át mulattatá, eltüntek, mint egy gonosz álom; s ifjú lelkének ártatlansága visszanyerte uralmát, megaczélozva azon öntudatosság által, mely a veszély ismeretéből ered.

Midőn ez estve Anatole Hélèneéktől eljött, s az utczán alkalmat nyert gondolatait összeszedni, átgondolta magaviseletét néhány hónap óta, mely a mai jelenetre vezetett, és megborzadt önmagától. A szégyen pírja futotta el arczát, midőn arra gondolt, mint hazudott szerelmet e leánynak, mint növelte csalfa szavaival azon érzelmet, melyet viszonozni -89- nem bírt; s midőn visszaidézte lelkébe azon rendszeresen raffinirozott modort, melyben az ártatlan gyermek lelkét demoralizálni igyekezett, hogy testét megejtse, visszariadt az erkölcsi cynismus azon kietlen nagysága elől, mely saját tetteiben nyilatkozott. Mindeddig könnyelműségből, mely nem jellemének tulajdona, de szerencsétlen lélekállapotának következménye volt, sohsem elmélkedett Hélène iránti viszonyáról, s midőn most a leélt néhány hónapon végiggondolt, legyőzhetlen undort érzett önmaga iránt.

Térden állva kért bocsánatot.

De épen ez bizonyítá, hogy a válság szerencsés véget ért.

Midőn ez estve megvallá nekem a legutóbb történteket, melyeket addig, míg fel nem adta szándékát, discrétióból elhallgatott előttem, megrettentem azon aljasság felett, mely viseletét jellemzé, s melyre őt képtelennek tartám. Nem is kisértém meg haragomat fékezni, s méltatlankodásomban oly dolgokat mondtam neki, melyek, azt hivém, örökre véget vetendenek barátságunknak. De Anatole, nagy meglepetésemre, nyugalommal, majdnem elégedetten hallgatá szidásomat, melyre barátságunk által feljogosítva érzém magamat.

– Igazad van! – kiálta fel aztán keserűen, – szidj, gyalázz, nincs az a káromló szó, melyet meg nem érdemelnék, – hisz én oly nyomorult vagyok!

Először életemben, könnyeket láttam peregni szeméből. Inkább ösztönöm, mint itélő tehetségem sugta, hogy hallgassak el szemrehányásaimmal, melyeknek -90- el kelle enyészniök Anatole önvádolásának keserűsége előtt.

Anatole csak egy eszközt látott, melylyel Hélène ellen elkövetett hibáját jóvá teheti, ha kezét nyujtja annak, ki szívét bírni vélte. Én lehetetlennek tartám a házasságot egy húsz éves vagyontalan tanuló s egy fiatal vagyontalan leány közt, főkép, midőn az egyik fél nem viszonozza a másiknak szerelmét, s csak megérdemelt vezeklésnek tekinti azt, miben a másik boldogságát reméli feltalálni. Igyekeztem őt lebeszélni e gondolatról, elibe festém a jövőt, mely ily viszonyok közt szerencsés alig lehet, de Anatole nem hajtott tanácsaimra. Becsületbéli kötelességének tartá kedvesének kezét felajánlani, s e téren nem lehetett vele megalkudni.

Másnap megkérte Hélènet atyjától. De az apa, ki leánya viszonyának természetéről ép úgy nem tudott semmit, mint nem tudott azon indokokról, melyek Anatolet e lépésre birták, vetóját állítá a «két tapasztalatlan rajongó szerelmes» elé. Irónnal kezében bebizonyítá Anatolenak, hogy nem tudna nejével megélni, kivel hozományt nem kap, hogy legalább öt-hat évig eltart, míg oly állásra tesz szert, melyben szabad a házasságra gondolnia, hogy tehát egyelőre – a mi itt éveket jelentett – szó sem lehet a házasságról.

Ekként nem teljesíthetvén azt, a mit becsületérzése követelt tőle, Anatole átlátta, hogy más kiútat kell keresnie, s tanácsomat kérte e tekintetben. Véget kellett vetni e viszonynak, de oly módon, mely a lehető legkevesebb fájdalmat okozza -91- azon szegény gyermeknek, kire már annyi szenvedést hozott. Hélènenek nem volt szabad megtudnia, hogy Anatole nem szereti; mert a tudat, hogy rútul rászedetett, ily körülmények közt életét veszélyeztethette volna az ábrándos, érzelgős hajlamu leánynak. Anatolenak tehát folytatnia kellett a viszonyt, várva a kedvező alkalomra, melyben azt felbonthatja.

Anatole kezdetben mitsem akart hallani e tervről, be akarta őszintén vallani Hélènenek, mily rútul megcsalta, s készebb volt elviselni gyűlöletét s megvetését, mintsem tovább folytasson oly szerepet, melynek bűnös voltát most már érezé. De végre belátta, hogy őszinte vallomásával csak növelné kedvese szerencsétlenségét a nélkül, hogy magának használna, s elszánta magát bűnhödésül folytatni a játékot mindaddig, míg befejezhető lesz a nélkül, hogy Hélènet végkép lesujtsa.

És így történt. Néhány hó mulva Hélène atyja más vasuti állomásra tétetett át, s a távolság, mint annyi mást, ezen viszonyt is felbontá. Hélène szerencsétlennek érzé magát, midőn a távollét hatását Anatole lankadó szerelmében tapasztalá, de megmaradt számára a vigasztalás, hogy szeretett és szerettetett; s bár sokáig nem tudta feledni szívének első bálványát, néhány évi elválás után atyja unszolására mégis férjhez ment egy becsületes emberhez, kinek oldalán, ha boldogságot nem is, de megelégedést talált. -92-