II. (Ha úton vagy: hallgass.)

A kövér hó Czegléd és Szolnok között oly mohón, lélekszakadva esett, mintha a szegény emberekkel mindennap el akarta volna hitetni, hogy már deczemberben befejezi munkásságát. Bizony jó volna – gondolá a postakocsis, látva, hogy ha így megy az idő, akkor az ünnepeket aligha valahol, valami útszéli csárdában nem töltik. A postavezetnök is fölránczigálta övig érő lábzsákját, megtapogatta a fityegő kocsi-zsebben a rumos üveget és pálinkás butykost, és csóválta a fejét, hogy még az is bolond, a ki ilyenkor levelet küld. Nagygyöngéden kiemelte a pálinkás üveget, s mintha az egy kis gyámoltalan gyermek lett volna – megsimogatta, s a szájára két lázas, heves csókot alkalmazott.

– No, mehetünk-e már? – kiáltott a kocsisnak.

– Nem.

– Hát mért nem, azonnal indulni kell!

– Ott vannak még, – mutatott ostorával a folyosóra.

– Kicsoda – ki?

– Egy zsidó asszony.

– Hát hozza egyszeriben a málhát s üljön a helyére, mert mozdulunk. -20-

Az pedig ott csókolkozott a vendéglő hideg folyosóján a kedves atyjafiával, két öreg zsidóval, egy fiatal emberrel s egy csomó kisebb-nagyobb gyermekkel – és még egy bekötött fejű szép fiatal asszonynyal.

A gyerekek közül mindegyik valami ruhadarabot, vagy skatulyát tartott egyik kezében, a másikkal meg nyomkodta az orrocskáját, topogva, nyöszörögve, és szeliden nézve, hogy a grószmámi hogy sir, a Száli néni is hogy sir, a Jákob is. Büszkék voltak reá, hogy ők nem sirnak, csak fáznak.

– Hej, hej – kiabált a vezetnök úr hol németül, hol csúf zsidósan, hol magyarul, – jőjjenek már, a ki lelke van, mert mindjárt itt hagyom. Nem látják, hogy esik a hó, hogy nem lehet vele birni.

Megindultak hát az atyafiak, de olyan vontatva, egymásra tekintgetve, mintha biztosan látnák, hogy ma délután, vagy az éjjel, de nagy szerencsétlenség fog történni.

Megálltak a főülés zöld ajtaja előtt, s bár nem oda fizettek, mégis oda szerették volna behelyheztetni az öreg asszonyt.

Ott a jó kényelmes ülésen egy fiatal úr ült a kutyájával.

A bekötött fejű szép fiatal nő legnyájasabb mosolyával tekintgetett befelé és nagy fekete égő szemeivel szólt, a mit szólhatott.

A bent ülő úr fölebb tolta hirtelen meleg sapkáját s az ablakhoz siető kutyát egy mozdulattal odább lökte. Az utazó úr harmincz-harminczöt éves lehetett, fehér sovány arczczal, horgas, nagy görbe orral, vékony ajkakkal, s olyan szemekkel, minők a prédára leső sas szemei. Keztyűs kezeit, melyek oly kicsinyek voltak, mint egy gyermek kezecskéi, az üvegajtó leeresztett ablakfájára támasztotta, s így látszólag hidegen, mégis nagy érdeklődéssel nézte a csoportozatot, a véneket és az ifjakat egyaránt.

Nagy, aczélfényű szemei megmozdultak, jártak, keltek, dolgoztak üregeikben, de a vékony, összeszorított ajkak nem akartak tudni egy szórul is. Az utazó úr -21- karcsú testét nagyon finom asztrakán bunda fedte, míg azokon, kik kétségkivül szerették volna bejuttatni rokonukat, a kalauz melletti lyuk helyett, a jó meleg zárt szobácskába: szakadozott, hosszú, sarkig érő barnavörös kaftán-forma kabát lógott. De az ő szemeik is nagyok voltak, mint a saséi, és mint ezé az úré, az ő orruk is nagy és görbe; ajkaik bár vastagabbak, hasonló metszésűek; hajuk göndör, szakálluk, bajuszuk, szemöldökük mint a sürű erdő; arczszinük sárgás barna, mely a kényelmes úri élet mellett hamar átváltoznék fehérre, finom halaványra.

Nézték egymást, mint az ismerősök, egyik vén ember sugott is valamit az öreg asszonynak, mire a fiatal asszony egészen odaugrott a kocsiajtóhoz és onnan kisáppadva tántorgott odább.

Az atyafiak elhúzódtak és mély megvetéssel néztek a fényes ruhás úri emberre, a ki most a kocsi másik ablaka felé fordította fehér sárga, majdnem kékes szinű, finom szabású arczát és kiabált a kocsisnak, hogy menjenek már, kire várnak.

– Megálljon, megálljon kocsis, – integetett az utczáról egy lélekszakadva futó fiatal ember, nagy földig érő bundában, egy termetes börönddel, szabadon levő kezét föl-fölemelve.

– Hát siessen, – hangzott felé vékony, nőies hangon a zöld szobácskából.

– Könyörgöm, – fútta nehéz párolgó lehellettel az ifjú ember a szót be a kocsi ablakán – van hely? Fizetem, csak egy kis sarkot bár.

– Hová megy, meddig?

– Nagy-Kakasdig – csak bár egy kis sarkot, méregette a jól megtömött kocsiszobát az ifjú.

– Oda való talán?

– Oda való vagyok. Csak bár egy kis szögletet – és fellépett, hogy ha eresztik, ha nem eresztik – beugorjék.

– Ha Felix nem zsenirozza önt – mutatott a bent ülő úr a kutyára – Felix ne morogj, jó ember, a ki jön. -22-

– Nem harap? – akará megsimítani az ifjú ember a kutyát, hogy e nyájas figyelemmel az úrnak köszönjön.

– Felix, fogd össze a fogaidat – most nem szabad – csitt.

– Milyen éles fogai lehetnek, – folytatá az ifjú, de már elfoglalva a kért sarkot.

– Nagyon éles fogai vannak, amerikai faj – onnan hoztam.

S az utas úri ember is kimutatta nevetés közben éles, hosszú, ritkás fogait.

– Mindjárt elkésett volna, jegyezze meg; most ha szerencsés lesz, nekem köszönheti.

– Ezerszer köszönöm, óh ezerszer köszönöm, nagyságos úr, szedelőzködék az ifjú ember élénk kapkodással, málháit lába alá gyúrva, mivel a felső helyeken az ismeretlen úr drága böröndjei, tokjai, vánkosai, fegyverei pompáztak.

Az öreg zsidóasszonyt is fölsegítették ezalatt rokonai a kalauz mellé. Minő lármát, sirást, sivítást csaptak; hogy csókolták a keztyűs, erőtlen, remegő kezeket; hogy ölelgették lábait, simogatták ruháját az öregek, mint az ifjak. Egyik kis fiú levette sapkáját, s erőnek erejével oda fúrta magát az öreg asszonyhoz, hogy még egyszer elkaphassa kezeit. Csinos, szabályos arczú fiú volt, nyolcz-kilencz éves, vékony ajkakkal és finoman hajlott orral, nagy villogó fekete szemekkel és fehér arczszínnel.

A fiatal asszony oda nézett a bent ülő idegen úrra, meg a fiúra – és sirt – zokogva.

A kocsis megcsapkodta lovait és recsegve, csikorogva döczögött ki az udvarból a nagy bárka, örvendve, hogy a szakadó hóban eltünhetik.

Dörmögnek valamit a vén emberek egy asszonyról, a ki már meghalt, és csúf szavakat kiabáltak össze-vissza, s az egyik ember egy durvát lökött a fehér képű fiucskán.

Bele olvadtak a hóba ők is, kocsi is, a szó is, a köny -23- is, a rongyos vendéglő udvara is, a hol mindezek történtek.

– Szemtelenek, – kezdé, fehér fogain sziszegve szürvén át a szót, a nagyságos úr.

A vén asszony megfordította vastag kendőkbe burkolt fejét, s azon a kis ablakon, mely a kalauz úr számára volt a korcsmáros rendelete szerint készítve – áttekintett az urakhoz. Egy hosszút, gyilkosat nézett arra felé, hol a szép sárgás tarka kutya ült urával, s egy rettenetes héber imádság igéit tördelte nyaktekergető vonításokkal, éneklő nyögésekkel: «Ne verj el engemet az én vénségemnek idején, mikor elfogy az én erőm! ne egyesüljenek az én életemnek ellenségei és borítsanak be vérrel, gyalázattal, örök tűzzel, jajjal – –»

S megint az ablaknak esett, hogy szinte kitörte.

A kutya felugrott, és nyöszörgő vonítással csóválta farkát, öltögette piros nyelvét, és nyalta az üveget – mintha ismerős, honi hangokat és beszédet hallott volna.

– Felix, – rivalt a kutyára az utazó úr, – ide feküdj, – és egyet se szólott többet.

A kutya alázatosan, reszketve oda simult gazdájához, ki fölkelt és egy kis bőrtáskával elfedte az ablakot.

– Szemtelen, hogy ordít, mintha maga volna az egész kocsiban.

– Kicsoda? – kérdé megütődve az ifjú ember.

– Az a vén zsidó asszony ott túl. Képzelje, erővel ide akart ülni, holott én az egész belső ülést kibéreltem. Szemtelen, igazán nem lehet valami alávalóbbat, szemtelenebbet képzelni, mint egy zsidó. Hogy ezt a férget nem tudja Európa kiűzni! Ah – s dühösen csapkodott kezeivel.

– Csak egyesek talán, nem az egész faj, – védé szeliden az ifjú ember.

– Talán –

– Nem, uram, de –

– Nekem nagyon sok bajom volt velök. -24-

– Nekem még nem. Legkitünőbb tanáraim Bécsben.

– Mit? ön talán orvos?

– Igen, nagyságos – válaszolt kipirult arczczal, örvendező mosolylyal az ifjú. Én universzális medikus vagyok, a szemészet, sebészet, szülészet, belgyógyászat tudora.

S mivel nagyon könnyü helytt volt – kivette orvosi diplomáját a függő pecséttartóval.

– Ah ez szép! kérem –

– Tessék. Igen.

S ha örvendett valaha ifjú ember annak, hogy kitünő kalkulusai vannak, a legkitünőbbek, s a legnehezebb tárgyakból – és talán örvendett már egy-egy itt-ott: a fiatal orvostudor örömét kézzel-lábbal kimutatta.

– Ah az szép! Ön tehát Bécsben végezte a kurzust?

– Bécsben és Pesten felváltva.

– Nagyon szép. S most hol fog ön megtelepedni?

– Egyenesen Nagy-Kakasdon.

– Ott ismerős?

– Szülőföldem.

– Magyarok?

– A legtisztább alföldi magyar faj.

– Akkor talán bátran beszélgethetünk.

– Egészen – buzdult fel az ifjú ember, piros telt ajkain a Kossuth nevével s a dicső tábornokokkal.

– Én, tetszik látni, rosszul beszélek magyarul, grammatikából tanultam. Én idegen vagyok. Porosz. De bámulom a dicső magyar nemzetet. Hanem azért, ha úgy akarja, hagyjuk el a politikát. Beszéljünk társadalmi dolgokról. Mindenütt ez érdekel engemet – a nép, a kedves, az isteni nép! S a magyar nép felséges nép, uram. S a nagykakasdi nép tiszta faj?

– Mint a kristály.

– Jó?

– A fele megszenvedte a börtönt, de örömmel, dicsőséggel. -25- Annyit nem akasztottak sehol, mint nálunk. Nekem két kedves honvéd bátyámat akasztották fel. Engemet is csak az mentett meg, hogy a mátkám apja német hivatalnok.

– Német ember?

– Nem bizony! – intett kezével az ifjú, – magyar. Gyászmagyar!

– Tehát ön vőlegény! Ez pompás! Vőlegénynyel utazni, ez nagy szerencse.

A porosz úr rögtön kivette szivartáskáját, s oda nyujtotta az ifjúnak.

– Engedje meg, vőlegény úr, hogy egy jó amerikai szivarral szolgálhassak.

A finom szivar csakhamar illatos füsttel borította be a kis szobácska minden butorát.

– Ah, ah, tehát ön vőlegény, ez nagyon szép. Talán menyasszonya arczképét is szabad volna látnom?

Az ifjú örömmel engedett a felhivásnak, s böröndjéből egy csomó fotografiát vett ki.

– Méltóztassék, ez menyasszonyom, – szólt édes áthatottsággal, oda állva a porosz úr háta mellé, hogy ő is gyönyörködjék a szép vonásokban.

– Ah ez igen szép hölgy. Barna?

– A legszebb barna.

– Kicsi apró szemek?

– Nem nagyok, de a legszebbek.

– Magas?

– A legsugárabbak közül való.

– Szép haj.

– A legszebb, legdúsabb haj.

– Erős termet, minő széles vállak.

– A legszebb termet a városban és vidéken.

– Ön, úgy látom, el van ragadtatva?

– Gyermekkora óta szeretem. Érte lettem orvos, ő mondta, légy orvos, az a legszebb, legfüggetlenebb pálya. Köszönöm is neki. Diplomámon kivül alig van valamim, mert mindenünket elvették – de független vagyok. -26-

– Ön tehát nem fogadhat el hivatalt?

– Utálom még azt is, a ki viseli a csillagos mondurját.

– Értem. Önnek két testvérét –

– Akasztották fel. Egyik professzor volt, a másik pap. Óh istenem, milyen emberek voltak! Én a rongyuk sem lehetnék.

S valóban az ifjú doktor úr nem volt túlszerény, mikor magáról ilyen nyilatkozatot tett, azt gondolom, külső formáját illetve. Közép termetűnek mondhatom, kissé behorpadt mellel, szűk vállakkal, sürű gesztenyeszinű hajjal és dús szakállal, tömött vastag bajuszszal, mely nagyocska szabású szájára hajolt. De szemöldei igen szép hajlásúak voltak, kinnülő, kissé gyenge szemei kékek, majdnem világos égszin kékek, örökké mosolygók, könyben tükröződők; orra hosszú, szép hajlású, – úgy volna szép egy vőlegénynél, de nem szép hajlású, kissé a végén húsos, tág, szőrös lyukakkal, fogai azonban tündöklő fehérek voltak, aprók, igen szépek, vastag ajkai pirosak, mint a kármin, arczszine fehér, halvány pirosas, kezei finomak, fehérek, hosszúkás, kemény, csontos ujjakkal, fénylő, ép, piros körmökkel. Ruhája inkább szegényes, mint egyszerű. Az egész emberben egyetlen egy volt a szép: a nyájas, rendkivül élénk, okos tekintet.

– Ön nagyon szigorú maga iránt, – berregteté az r-et a porosz úr, büszkén emelve szép arisztokratikus fejét és megelégedve mérlegelvén a formai különbséget és értéket, mely közte és az ifjú ember között bizonyosan mindenki előtt azonnal fel fog tünni.

– Nem, uram, én jól tudom, hogy az isten, ha valamit adott, nem a külsőmbe adta. Azt is tudom, hogy menyasszonyom mégis szeret, mert a legjobb szerencséket tehette volna, és hű maradt hozzám. El is követtem mindent, hogy legalább esmereteimben pótoljam ki, a mit a sors megtagadott. Nem lehet panaszom, tanáraim túlos-túl kitüntettek és többen marasztottak Pesten. Nem. Én szülőföldemen akarok élni. -27-

– Szülői élnek?

– Apám.

– És?

– Senki más. Csak én maradtam családunkból.

– De vannak rokonai?

– Oh, az egész város.

– Így tehát ön egyszerre praxisba jut?

– Talán. Igyekezni fogok.

– Szabad volna kérnem –

– Bármire, ha tehetem, méltóztassék.

– Leirhatná ön nekem a várost. Keresztül kell utaznom rajta. Legalább könnyebben megismerhetném.

– Ezer örömmel. Szerencsémnek tartom, ha magam mutathatok meg mindent. Van jeles gimnáziumunk kitünő tanárokkal, híres könyvtárunk. Néhány unikumunk a Rákócziak idejéből, a Nagy Lajos és Mátyás korából, sőt a vezérek korából is. Szerencsére elrejthettük a német elől. Van tanácsunk, polgármesterünk, adóhivatalunk, járásfőnökünk, hires templomunk, kaszinónk és néhány egyletünk.

– S a népesség?

– Husz-huszonötezer.

– Ah, ez igen szép város.

– És sok tehetős birtokos.

S az ifjú doktor hamarosan leirt egynéhányat: a Hajósokat, Halászokat, Nagyokat, Kisseket, Vargákat, Szücsöket, Szabókat, Papokat, Méheseket, Gazdagokat, Siposokat, Hegedüsöket, Trombitásokat – ez ősi magyar híres kakasdi birtokos urakat.

– Magyar nép, – mosolygott a naiv ifjú emberen a porosz úr. – És a vidék?

Most jött a vidék: Szathmáriak, Tallócziak, Patakiak, Szilágyiak, Fogarasiak. A grófok, a bárók és a fertálymágnások: a Szentkárolyiak, Szentlajosiak, Szetpéteriek, Szentsándoriak, Szentannaiak, Szenttáraiak.

– Ah! és ön mindenkit ismer? – nevetett a nagyságos úr. Szorgalmatosan jegyezgetve a neveket, a főbb jelzőkkel. – Önre kiváló szerencse vár, mondhatom. -28-

– Ha valaki megtisztel bizalmával, teljes erőmből törekedni fogok megfelelni.

– Még egy szivességet kérek, uram –

– Parancsoljon velem nagyságod.

– Van-e ebből a képből több? s felmutatta a menyasszony arczképét.

– Még egy.

– Rendkivül lekötelez, ha szerencséltetne vele. Legyen albumomban a legszebb magyar nők között a spanyol és olasz szépségek mellett.

Az ifjú doktor úr egy kissé gondolkozott – de a porosz úr hirtelen eltette a képet.

Az universzális ifjú medikus úr, jóllehet mind a szemészetnek, mind a sebészetnek tudora volt, e hirteleni cselekedetnél zavarba jött, nem vette észre, hol a határ, a meddig menni lehet, és nem tudott gyógyírt találni arra a gyorsan képződött sebre, mely mintha a szívburkon támadott volna.

Nézett a szép sárga tarka kutyára, de az nevetett, igen, mert a kutya is tud nevetni, mikor valaki bolondot csinál, és nézett esedezve a porosz uraságra, ki lehunyta szemeit. Félre dőlt és aludni akart.

Természetesen mikor magához tért, első gondolata az volt: azt a fotografiát kiveszem a zsebéből, ha erőszakkal is – de ha akkor az az úr leszállítja őt – ilyen borzasztó hózivatarban hova megy gyalog? Mikor érne Nagy-Kakasdra?

Néma csönd!

A hó hullott, szakadt, órákon keresztül, a lovak meg-megállottak, a kocsis le-leszállt, benézett az urakhoz.

– Nos? – kérdé az orvos úr, – messze vagyunk még?

– Mitől?

– Nagy-Kakasdtól.

– Miért?

– Ma oda kellene érnem, – s egy szivart nyujtott ki a kocsisnak.

– Ha így esik a hó, jó lesz, ha éjszakára elérünk a szép asszonyhoz. -29-

– És hol van az?

– Fele útján Nagy-Kakasdnak. Ne féljen az úr, ott jól lehet enni, inni.

A Bogár gyerekek is ott isznak. A multkor, csak András napján egy német tisztet úgy bele szerkesztettek az árokba, hogy annak már a csontjait is elhordhatták a farkasok.

– Mi – mi? farkas, gyilkolni? – kiabált felszökve igaz vagy nem igaz szendergéséből a porosz úr és pisztolyai után nyult.

– No azt ugyan eltegye az úr, – topogott a kocsi mellett a rettentő hóban a kocsis, harapós kutyának nem jó mutatni a botot.

– Rablók? – forgott a porosz úr két villámló szeme.

– Azok biz ők, de lehet velök bánni. Módja vagyon mindennek, – szítta az ember tele tüdőből a nagy hulló hóban mindegyre ki-kialvó szivart. Ahol ni, párjával! –

– Micsoda? – kiáltott mind a két úr – megrémülve.

– Farkas, – nevetett a kocsis.

A vadszagra szükölt, nyihogott, nyöszörgött a sárga kutya, s majd összetörte magát a bőrtáskák között.

Valahogy lecsúszhatott az ellenző a kis ablakról, mert a vén zsidó asszony átkukucsált, ő nem félt, tudta, hogy a farkas nem támad ilyenkor.

Gyönyörködött a fényes úr remegésében, kinek most a biztos meleg helyen is ép oly rossz helye volt, mint neki.

– Hajh! hajh! – csettegetett a kocsis ostorával, – hova-hova komék?

A farkasok, a mennyire a sürűn hulló havon el lehetett látni – egy kissé megálltak, szembenéztek; megrázták havas sörényeiket s vonítva eltüntek valami ér füzes rekettyései között.

A sárga kutya érezte meg legelőbb, hogy nincs baj, mert felugrott, odanyomta gyáva fejét a kocsi ablakához, és rúgott, szökött, kapart, hogy most már ő is merne. -30-

Gazdája kivette a revolvert és készült. Nézett bátran a hóba, a hol már semmit se lehetett látni és hajlandó volt lőni egy nagyot.

– Üljön le a nagysás úr, – nevetett gúnyos hahotával a kocsis. – Ha lő az úr, a mennyi farkas, mind itt terem.

Szó nélkül visszaült a porosz úr, s odabent elmagyarázta a doktor úrnak, hogy minő kitünő pisztoly ez. Amerikában százszor megmentette életét. Ott tigris, ott párducz, ott leopárd – ah, ez nagyszerű! – –

S látszott a sebesen forgó bátor szemekből, hogy a porosz úr mily szép diadalokat arathatott. Oh meglátszik az, még egy szűk postakocsiban is.

Beszélt, beszélt föllelkesülten, mint egy igazi férfi, a ki érzi önbecsét, de az universzális doktor csüggedten lógatta fejét erre-arra; a szép történetekből sokat elszalajtott; nem tudott mást nézni, mint azt a fáradhatlan hulló havat, mely lassanként elhozta az estét, komor némaságával, ott a pusztaság közepén.

Sötét éj a fehér hóban, csillagtalan éj, zordon csöndesség a rettentő pusztaságon, hogy az embernek minden egyes érverése, szusszanása meghallanék. Hallatszott a kutya szuszogása és a kalauz úr növekedő erejű horkolása; az öreg zsidóasszony imádkozása, a doktor úr édes, merengő sohajtozása, a kocsis káromkodása és a porosz úr opera dudolása, hallatszott távolról, – pedig egy puskalövésnyire volt már, de úgy tetszett, mintha a zajtalan éjben mértföldnyi távolból hallatszanék, – a szép asszony veszekedése a kerítéstelen udvaron a szolgálóval, a fuvarosokkal, a lovakkal és ökrökkel a cseri csárdában.

– Haj vigyázzon kend! – hallatszott most egészen közelről egy éles női hang, – nem látja, hogy a híd el van törve.

Zsupp! felfordult a nagy kormánybárka. A lovak az árokba zuhantak, az utasok a hóba, a zaj, nyögés, káromkodás az éjbe verődött. -31-

– Lámpást, gyertyát! – nyöszörgött valaki, kibújva a kocsi alól.

– Persze, mert itt bolt van, bőviben a gyertya, – hangzott a bátorító válasz. – Hát fáklya – nem jó volna?

Emberek jöttek nemsokára, és körülvették a kocsit.

A porosz úr ott állott kutyájával, és zsebében a jól elrejtett revolverrel.

Vaczogott a sok ritkás fehér foga és minden emberben egy-egy emberölő rablót látott.

– Doktor úr – sziszegé, hol van?

– Ah? – hát itt doktor is van? – kérdé egy asszony.

– Van, de nem tudom, nem törte-e össze magát.

Éjfél felé járt az idő, mikor az emberek, fuvarosok, a csárdás, összekaparászták a bárka lakóit. Mindenki állott, a hogy állott, csak a fiatal doktor úr keze-lába volt össze-vissza törve.

A doktor úr keze-lába össze-vissza volt törve.

-32-