Színi Lajosnak.

Rejtve lelkem rejtekébe,

Öreg-öreg fűz tövébe

Kincsek-kincse van elásva.

Nagy, fekete kutya őrzi.

Senki meg ne kapja, lássa,

Csak, aki a szót kimondva

– Óráját is eltalálva! –

A varázst le tudja győzni.

Kincskereső vágya, szomja

Vajjon vet-e lelket erre?

S vajjon mikor vet, ha még vet?

Mulnak hamar szakok, évek – –

De csak baglyok, denevérek

Surrognak a holdvilágnál,

Melynek fényén mohos fám áll.

Mulnak hamar szakok, évek – –

Fent elúszik egy-egy felhő.

De más erre senkisem jő.

S minden évvel mind alábbra

Hajlik a fűz egy-egy ága.

Ha lombjával holdfény játszik:

Már-már gyászfűz gyanánt látszik.

Lent a kincs meg elfeledve,

Csak kallódik, pusztul egyre.

Talán soha ritka fénye

Nem vetődik föld színére,

– Úgy múlik el, meg se látva –

Mig ügyet rá senkisem vet,

Hogy az ami rejtve senyvedt:

Koporsó, vagy kincses-láda?!