X. Hadjárat a szigettengeren.

A Syphanta, egy másodrendű korvett, huszonkét 24 fontos ágyúval volt felszerelve s ezenkívül, a mi akkoriban nagy ritkaság volt, hat 12 fontos ágyút vitt fedélzetén. Hosszúra elnyúló hajótestével és keskeny farával gyorsaság tekintetében a legjobb hajókkal versenyezhetett. Elbirta a legnehezebb vitorlázatot is és képes volt a partot csaknem mindenütt megközelíteni, aránylag sekély vízjárásánál fogva. Ha parancsnoka merész tengerész volt, kifeszíthette minden vitorláját, mert a Syphanta minden bizonynyal ép oly kevéssé hajlott volna alattuk oldalvást, mint bármelyik fregatt. Inkább szétzúzta volna árboczait, hogysem elsülyedjen a vitorlatömeg alatt. Innét volt az, hogy még az erősen zajongó tengeren is rendkívüli sebességgel birt előre haladni, s épen ezért volt remélhető, hogy sikerrel fogja megoldani a rábízottakat azon kalandos czirkálásában, melyet feladatául tűztek ki a sziget-tenger kalózai ellen szövetkezett tulajdonosai.

A Syphanta katonai parancsnokság alatt állt, noha nem volt hadihajó a szó szoros értelmében; a mennyiben nem egy állam, hanem egyszerű magánfelek tulajdona volt. Tisztjei és legénysége becsületére váltak volna a legelső franczia vagy angol korvettnek. A műveletekben hasonló szabályosság, a fedélzeten hasonló -156- fegyelem és rend uralkodott, akár úton volt a hajó, akár horgonyon pihent. Nyoma sem volt a hosszú útra fölszerelt hajókon uralkodó hanyagságnak, mely azt eredményezi, hogy a legénység vitézsége nincs mindenkor annyira szabályozva, mint a hadi tengerészet bármelyik hajójának parancsnoka megkövetelné.

A Syphanta legénysége kétszázötven emberből állt, kik nagyrészt francziák voltak a provence-i partokról; a többi angolokból, görögökből és korfiotákból került ki. Ügyes és gyakorlott, a harczban bátor, minden izében tengerész volt valamennyi és annyival inkább lehetett reájuk számítani, mivel mindnyájuknak volt már alkalmuk kitartásukat és vitézségüket bebizonyítani. Az altisztek és felügyelők méltóknak bizonyultak hivatásukra, mely abból áll, hogy közvetítőkül szolgáljanak a tisztek és a legénység közt. A törzskar négy hadnagyból és nyolcz hadapródból volt alakítva, kik származásukra nézve szintén korfioták, angolok vagy francziák voltak. Todros, a másodkapitány, teljesen ismerte a szigettengert és rendkívül jártas volt e tengeren, melynek legfélreesőbb zugait is hivatva volt a korvett felkutatni. Az összes öblökben és beszögelésekben egyetlen sziget se létezett, melyet ne ismert volna. Valamennyi szigetecske fekvését meghatározta már előbbi hadjárataiban. Az összes szorosok és szigetcsatornák iránya: szélessége és mélysége ép oly tüzetesen fel volt jegyezve elméjében mint a legjobb térképeken.

E görög tengerész, ki mintegy ötven éves ember és hydrai származású volt, azelőtt Kanaris és Tomasis parancsnoksága alatt szolgálván, megbecsülhetetlen segítség volt a Syphanta kapitányára nézve.

A korvett, mint czirkáló hajó, elindulása perczétől fogva Stradena kapitány vezénylete alatt állt; és a -157- legelső hetek alatt, mint említők, a szerencse kisérte utain. Elsülyesztett kalózhajók, jelentékeny zsákmány – kezdetnek igen szép volt. De a hadjárat nagyon is érezhető veszteségekkel is járt, úgy a legénységre, mint a törzskarra nézve. Meglehetősen hosszú ideig azért nem érkezett hír a Syphantáról, mert február 27-én kénytelen volt megütközni Lemnos előtt egy kalózhajórajjal.

E csata nem csupán negyven ember életébe került, kik részint elestek, részint megsebesültek; de egy golyó Stradena kapitányt is halálosan megsebezte.

Ekkor Todros kapitány vette át a hajó vezényletét, s miután biztosítá a győzelmet, visszavonult az eginai kikötőbe, mert a hajó teste és árboczai sürgős javításokat igényeltek.

Itt, nehány nappal a Syphanta megérkezése után, azon meglepő hír jutott köztudomásra, hogy a korvettet nagyon drágán megvásárolta egy raguzai bankár, kinek meghatalmazottja meg is jelent Eginában, átvenni a papirokat. Az egész dolog annyira rendben volt, hogy még csak kételyt sem lehetett támasztani az üzlet szabályossága iránt; ellenkezőleg, szabály szerint és teljesen beigazoltatott, hogy a korvett nem volt többé a korfui kereskedők tulajdona, kiknek a hajó eladása tetemes nyereséget hozott.

De ha a Syphanta tulajdonost cserélt is, rendeltetése ugyanaz maradt. Megtisztítani a szigettengert a pusztító rablóktól, szükség esetén hazájukba visszaszállítani a netalán megszabadítandó foglyokat és fel nem hagyni czirkálásaival mindaddig, míg e tengereket meg nem szabadította a legborzasztóbb rablótól, Sacratif kalóztól; ez volt ezentúl is feladata. A szükséges javítások befejeztetvén, a másodkapitány parancsot kapott Scio sziget északi partjain czirkálni, a hol majd -158- meg fog jelenni az új kapitány, a ki ezentúl «Isten után ura» lesz a hajónak.

Ezen időtájban történt, hogy d’Albaret Henrik azon lakonikus levelet kapta, melyben tudtára adták, hogy egy állomás van üresedésben a Syphanta tiszti karában.

Tudjuk, hogy elfogadta az ajánlatot, nem is sejtvén, hogy az üresedésben levő állomás a parancsnok állomása. Ezért történt, hogy mihelyt a fedélzetre lépett, a másodkapitány, a tisztek és a legénység parancsnoksága alá helyezék magukat, mialatt a korfui lobogót ágyúlövések üdvözölték.

D’Albaret Henrik mindezekről azon beszélgetés alatt értesült, melyet Todros másodkapitánynyal folytatott. Az okmány, mely a korvett parancsnokságát ráruházta, teljesen rendben volt. Az ifjú tiszt fenhatóságát tehát senki se tehette, nem is tette vitássá. Ezenkívül a hajó több tisztje ismerte őt. Tudták, hogy tengerészhadnagy volt, a franczia hadi tengerészet legfiatalabb, de egyszersmind legkiválóbb tisztjeinek egyike. A függetlenségi háborúban való szereplése megérdemlett hirnevet biztosított számára, nevét meg is éljenezte az egész legénység mindjárt a legelső szemle alkalmával, melyet a Syphanta fedélzetén tartott.

– Tisztek és matrózok, – mondá d’Albaret Henrik egyszerűen, – ismerem a Syphanta hivatását. Isten segítségével be fogjuk azt tölteni, teljesen. Tisztelet egykori parancsnokotoknak, Stradena kapitánynak, a ki dicsőségesen esett el kapitányi helyén. Számolok reátok. Ti is számoljatok énreám!

Másnap, márczius 2-án, Scio partjai és a felettük kimagasló Illéshegy eltünt a látóhatárról s a korvett a szigettenger északi részei felé vitorlázott.

A jó tengerészre nézve egy rövid áttekintés és fél napi utazás elég arra, hogy hajójának értéke felől tisztában -159-
-160- legyen. A szél északnyugat felől és elég erősen fújt, a nélkül, hogy a vitorlatömeget csökkenteni kellett volna. D’Albaret kapitány tehát a legelső naptól fogva meggyőződhetett hajójának kitünő tulajdonságairól.

D’ALBARET LEGELSŐ HADISZEMLÉJE A HAJÓN.

– Két vitorlányi előnyt adhat a szövetséges hajóhad bármelyik hajójának, – mondá Todros kapitány – és még se maradna mögötte bármily erős szélben.

Ez a derék tengerész ajkain azt jelentette, hogy először: semmiféle vitorlás hajó sem volna képes sebesség tekintetében legyőzni a Syphantát és másodszor, hogy erős árboczainál és szilárdságánál fogva összes vitorláit kifeszíthette oly viharban is, mely minden más hajót kényszerített volna a vitorlák egy részét bevonni, ha nem akarta az elsülyedést koczkáztatni.

A Syphanta elindult észak felé, kelet felől hagyván Metelin vagy Lesbos szigetét, az arkhipelagus legnagyobb szigeteinek egyikét.

A korvett másnap e sziget mentében haladt el, hol a görögök már a háború kezdetén, 1821-ben, jelentékeny előnyt vívtak ki a török hajóraj felett.

– Magam is ott voltam, – mondá Todros kapitány d’Albaret parancsnoknak. – Május havában történt. Hetven kicsi briggel négy török fregattot, négy korvettet és öt hadihajót vettünk üldözőbe, melyek a metelini kikötőbe menekültek. Egy nagy hadihajó elindult Konstantinápolyba segítségért, de mi erős vadászatot tartottunk rá és a levegőbe röpítettük kilenczszázötven emberből álló legénységével. Igen, én is ott voltam és én gyújtottam meg a kénből és szurokból készült ingeket, melyeket a hajó orrára raktunk. Igen jó ingek ezek, parancsnok úr, nagyon jól tartják a meleget, ajánlom önnek alkalmilag… a kalózok ellen.

Egész öröm volt hallani Todros kapitányt, a mint -161- széles jó kedvvel elbeszélte viselt dolgait, mint a vén tengerészek szokták. Csakhogy a mit a Syphanta másodkapitánya beszélt, az igaz is volt, az utolsó szóig.

D’Albaret Henrik nem ok nélkül vitorlázott észak felé, miután a korvett vezényletét átvette. Néhány nappal Scióból való elindulása előtt gyanus hajókat jeleztek Lemnos és Samothrake szomszédságában. Néhány levantei hajót kiraboltak és felgyújtottak csaknem az európai Törökország partjain. Talán a kalózok, mióta a Syphanta oly makacsul vadászott rájuk, czélszerűbbnek tartották a szigettenger legészakibb részeibe visszahúzódni. Ez csupán óvatossági rendszabály volt részükről.

Metelin vizeiben semmi gyanusat sem talált d’Albaret Henrik. Csupán néhány kereskedő-hajó volt ott, melyeknek parancsnokai érintkezésbe léptek a korvettel és jelenléte által nagyon megnyugtatva érezték magukat.

A Syphanta, noha a napéjegyen viharos időszaka által kemény próbára tétetett, két hétig lelkiismeretesen teljesíté hivatását. Két vagy három erősebb szélvihar alkalmat nyújtott d’Albaret Henriknek, megítélni nemcsak a hajó kitünő tulajdonságait, hanem egyszersmind a legénység ügyességét is. De egyúttal őt is megismerték és a franczia tengerésztisztek jó hírneve nem lett általa meghazudtolva. Taktikai tehetségét egy tengeri ütközet közepette elég alkalma lesz majd bebizonyítani. De senki se kétkedett a felől, hogy a tűzben bátran fogja megállni a helyét. Az ifjú tiszt, e nehéz körülmények közt, az elméletben ép oly megbizható embernek bizonyult, mint a gyakorlatban. Bátor jellemmel, nagy lelkierővel és rendíthetlen hidegvérrel birt, mely képessé tette nemcsak előrelátni az eseményeket, de uralkodni is felettük. Szóval, valódi tengerész volt és e szó mindent megmond. -162-

Márczius második felében a korvett Lemnos körül czirkált. E sziget, mely az égei tenger e részében a legjelentékenyebb, kiterjedésre nézve tizenöt mérföldnyi hosszúsággal és öt-hat mérföldnyi szélességgel bir s a függetlenségi háború által érintetlenül maradt, ép úgy, mint a szomszéd Imbro sziget; de a kalózok gyakran egész a kikötőig előnyomultak és elfogdosták a kereskedő-hajókat. A korvett, élelmiszereit kiegészítendő, a kikötőben horgonyt vetett, mely akkoriban csaknem egészen tele volt hajókkal. Lemnosban azon időtájban sok hajót építettek, s míg egyfelől a tengeri rablóktól való félelemből nem merték azokat egészen elkészíteni, a melyek munkában voltak; másfelől a készen levő hajók ugyanazon okból nem merték elhagyni a kikötőt. Innét az ott horgonyzó hajók nagy száma.

Az értesülések, melyeket d’Albaret parancsnok e szigeten vett, csakis arra ösztönözhették, hogy folytassa hadjáratát a szigettenger északi vidékein. Ő és tisztjei még Sakratif nevét is több izben hallották említeni.

– Ah! – kiáltá Todros kapitány, – valóban kiváncsi volnék szemközt állni e gazemberrel, a ki egy kissé regeszerűnek látszik előttem. Ha szemtől-szembe látnám, legalább meggyőződném róla, hogy csakugyan létezik.

– Ön e szerint kételkedik létezésében? – kérdé d’Albaret Henrik élénken.

– Lelkemre mondom, parancsnok úr, – viszonzá Todros – ha őszinte véleményemet akarja hallani, én nem igen hiszek ebben a Sakratifban és tudtommal senki sem dicsekedhetik azzal, hogy őt valaha színről-színre látta volna. Lehet, hogy ez csak álnév, melyet egymásután vesznek fel a kalózvezérek. Én részemről azt hiszem, hogy e név alatt nem egy lógott már közülök -163- különböző vitorlarudakon. Különben mindegy! – a fődolog az, hogy ezek a gazficzkók függjenek és függött is már szerencsére akárhány.

– Utóvégre is lehetséges, a mit ön mond, Todros kapitány, – viszonzá d’Albaret Henrik; – s ez megmagyarázná azon mindenütt-jelenvalóságot, melyet ennek a Sakratifnak tulajdonítani látszanak.

– Igaza van, parancsnok úr, – mondá egy franczia tiszt. – Ha Sakratifot, mint sokan állítják, csakugyan látták egy és ugyanazon időben, különböző helyeken, ez csak azt bizonyítja, hogy több kalózvezér viselte e nevet egyidejűleg.

– És csak azért viselik többen, hogy tévútra vezessék a becsületes embereket, a kik őket üldözik! – viszonzá Todros kapitány. – De, ismétlem, van egy biztos mód elenyésztetni e nevet, s e mód nem egyéb, mint elfogni és felakasztatni mindazokat, a kik viselik… sőt azokat is, a kik nem viselik! Ilyenformán a valódi Sakratif, ha csakugyan létezik, nem kerüli el a kötelet, melyet emberül megérdemelt.

Todros kapitánynak igaza volt, de a fődolog még se lehetett egyéb, mint megtalálni a megtalálhatlan gonosztevőket.

– Todros kapitány, – mondá ekkor d’Albaret Henrik, – a Syphanta első hadjáratában, vagy az ön korábbi hadjárataiban soha sem találkozott ön egy körülbelül száz tonna teherképességű sacoleve-vel, mely a Karysta nevet viseli?

– Soha, – felelé a másodkapitány.

– És önök uraim? – kérdé a parancsnok, a tisztekhez fordulva.

Senki se hallott a sacoleveről semmit, noha a legtöbb közülök folyvást a szigettenger vizein járt a függetlenségi harcz kitörésétől fogva. -164-

– Soha se hallották önök Starkos Miklós, a Karysta kapitánya nevét említtetni? – kérdé újra d’Albaret Henrik.

E név is teljesen ismeretlen volt a korvett tisztjei előtt, a mi felett különben teljességgel nem lehetett csodálkozni, miután csak egy egyszerű kereskedelmi hajó parancsnokáról volt szó; ilyen hajókat pedig száz számra lehetett találni a levante különböző állomásain.

Azonban Todros mégis homályosan hitt emlékezhetni, hogy a Starkos nevet hallotta, midőn egy izben Messeniában, az arkádiai kikötőben állomásozott. E nevet azon gyanus hajók egyikének parancsnoka viselhette, melyek az északafrikai partokra szokták átszállítani a török hatóságok által eladott hadifoglyokat.

– De ez nem lehet a kérdéses Starkos, – tevé utána. – Ön azt mondja, parancsnok úr, hogy ez a Starkos egy sacoleve kapitánya volt, egy sacoleve pedig nem felelhet meg egy ilyen üzlet igényeinek.

– Igaz! – viszonzá d’Albaret Henrik és nem feszegette tovább a kérdést.

De ha Starkos Miklós eszébe jutott, ez azért volt, mert gondolatai szünet nélkül visszatértek Elizundo Hadsine és Andronika kettős eltünésének kifürkészhetlen titkára. E két név most már elválaszthatlanul egybeforrt emlékezetében.

Márczius 25-ike körül a Syphanta Samothrake sziget irányában volt, hatvan tengeri mérföldnyire Sciótól északnak. Ha az időt összehasonlítjuk a meghaladt távolsággal, láthatjuk, hogy a vidékek összes búvóhelyei szorosan ki lettek motozva. A mit a korvett nem teljesíthetett a sekély vizeken, hol nem talált elégséges mély vizet, csónakjai végezték el helyette. De idáig a kutatásoknak semmi eredménye sem volt. -165-

Samothrake szigetet kegyetlenül feldúlták a háború alatt, de még mindig a törökök tartották hatalmukban. Feltételezni lehetett tehát, hogy a tengeri rablók – valóságos kikötő hiányában – biztos menhelyet találtak számos parti beszögeléseiben. A Saoce hegy öt-hatezer lábnyira emelkedik; ily magasságról a kirendelt őrök könnyen észrevehettek és idejekorán jelezhettek minden hajót, melynek közeledése gyanusnak látszott. A jókor és kellőleg értesített kalózok tehát könnyű szerrel menekülhettek, mielőtt ostromzár alá kerültek volna. Valószínűleg így is történt; mert a Syphanta egyetlen kalózhajóval se találkozott e csaknem elhagyatott vizeken.

D’Albaret Henrik ekkor északnyugati irányt vett, kikémlelendő Thasos szigetét, mely mintegy húsz tengeri mérföldnyire fekszik Samothraketól. A korvettnek erős szél ellen kellett küzdeni, de csakhamar a szárazföld közelébe jutván, nyugodtabb tengert talált, mely a hajózást könnyebbé tette.

Sajátszerű volt a szigettenger különböző szigeteinek sorsa! Mig Sciónak és Samothrakenak annyit kellett szenvednie a törökök pusztításaitól; Thasost, ép úgy, mint Lemnost és Imbrót, megkimélték a háború viszontagságai. Thasos egész lakossága görög származású; erkölcseik őseredetiek; a férfiak és nők megőrizték ruházatukban, fejdíszeikben az ókori művészet egész báját. A török hatóságok tehát, melyeknek e sziget alá van vetve a tizenötödik század kezdetétől fogva tetszésük szerint elpusztíthatták volna, a legcsekélyebb ellentállás nélkül. Azonban egy megmagyarázhatlan kiváltság következtében, mindeddig megkimélve maradt, noha lakóinak vagyonossága felingerelhette volna a lelkiismeretlen barbárok kapzsiságát.

Mindazáltal valószínű, hogy a Syphanta megérkezése -166- nélkül Thasos is megismerkedett volna a feldúlás irtózataival.

April 2-án a sziget északi részén levő kikötőt, mely ma a Pyrgo nevet viseli, a kalózok látogatása komolyan fenyegette. Körülbelül tizenkét ágyúval fölfegyverzett öt vagy hat hajójuk megjelent a város előtt. E banditák partrakelése, a küzdelmekhez nem szokott lakosság közepette, nagy szerencsétlenséget idézett volna elő; mert a szigeten nem létezett kellő erő, mely velük szembeszállhasson. De a korvett is megjelent a kikötő előtt s mihelyt közeledését az egyik hajó főárboczáról jelezték, a többi apróbb kalózhajó azonnal csatarendbe sorakozott, – a mi részükről nagy merészséget árult el.

– Talán támadni akarnak? – kiáltá Todros kapitány, a ki a parancsnok mellett állt.

– Támadni vagy védekezni? – viszonzá d’Albaret Henrik, kit a kalózok e magatartása szintén meglepett.

– Az ördögbe, inkább azt vártam, hogy e gazemberek kifeszítik összes vitorláikat és elmenekűlnek.

– Csak hadd szegüljenek ellent, Todros kapitány! Sőt hadd támadjanak! Ha elfutnának, néhány közülök bizonyára megmenekülne. Adjon jelt a készenlétre!

A parancsnok rendeletei azonnal végrehajtattak. Az ütegben megtöltötték és kanóczczal ellátták az ágyúkat s a golyókat kézügybe rakták. A fedélzeten lövésre készen állították fel az ágyúkat s a legénység közt kiosztották a fegyvereket, puskákat, pisztolyokat, kardokat és fejszéket. Az árboczőrök készen tartották magukat a műveletekre, akár ütközetre kerül a sor, akár a menekülőket kell majd üldözni. Mindez oly szabályosan és gyorsan történt, mintha a Syphanta hadihajó lett volna. -167-
-168-

AZ ÜTEGBEN MEGTÖLTÖTTÉK AZ ÁGYÚKAT.

E közben a korvett közeledett a kis hajórajhoz, ép úgy készen a támadásra, mint minden támadás visszaverésére. A parancsnok szándéka az volt, hogy a legnagyobb kalózhajóra – mely brigantin volt – oldalról sortüzet lövet, mely harczképtelenné teheti, aztán melléje nyomul és embereivel megtámadtatja. De valószínű volt, hogy a kalózok, bár előkészületeket tettek az ütközetre, hacsak lehetséges, menekülni óhajtottak volna. Csakis azért nem tették ezt már korábban, mert a korvett megérkezése meglepte őket s most már elzárta előlük a kikötő kijárását. Nem maradt tehát számukra egyéb hátra, mint mozdulataikat kombinálni és utat törni maguknak kifelé.

A brigantin kezdte el a tüzelést. Ágyúival úgy czélzott, hogy a korvettnek legalább egyik árboczát összezúzza. Ha ez sikerül, akkor alapos reménye lehet megszabadulni ellenfele üldözésétől.

A golyók hét-nyolcz lábnyira süvöltöttek el a Syphanta fedélzete felett, összetörtek néhány oldalvitorlát, elszakítottak néhány árboczkötelet, megsebeztek három vagy négy matrózt, de nem veszélyesen. Szóval nem tettek kárt a hajó egyetlen lényeges alkatrészében sem.

D’Albaret Henrik nem viszonozta a lövést azonnal. Egyenesen a brigantinra czéloztatott s a hajó baloldalán csak akkor dördültek el az ágyúk, midőn az első lövések füstje már szétoszlott. A brigantin parancsnoka, hajója nagy szerencséjére, a meglehetősen erős szél segélyével oly oldalmozdulatot hajtathatott végre, hogy a hajótestuek a víz felett levő részét csak két vagy három golyó érintette. Néhány embere ugyan elesett, de a brigantin nem lett harczképtelenné.

Hanem azért a korvett golyói, ha el is tévesztették -169- közvetlen czéljaikat, még se vesztek kárba. Egy kisebb hajó, mely a brigantin oldalmozdulata következtében szabadon állt, annyi golyót kapott baloldali gerinczébe, hogy a víz kezdett behatolni.

– Ha nem a brigantin, hát legalább a társa kapta a lövéseket ócska bordái közé! – kiáltá néhány matróz a Syphanta előrészén.

– Borporcziómba fogadok, hogy öt percz alatt elmerül.

– Három percz alatt.

– Tartom a fogadást és a bor oly könnyen folyjon le a torkomon, a mily könnyen a víz befolyik a hajótest lyukain.

– Merül!… merül!…

– Már övig ér neki a víz… no mindjárt lesz a feje felett is.

– És azok az ördöngős ficzkók a vízbe ugrálnak és úszva igyekeznek menekülni.

– No hát, nem kell őket háborgatni, ha jobban szeretnek hurokra jutni, mint vízbe fúlni.

A hajó csakugyan lassankint sülyedt. Mielőtt a víz a fedélzetig ért volna, a legénység a vízbe ugrált és iparkodott a flotilla valamely másik hajójára jutni.

De ezeknek más gondjuk volt, mint sülyedő társuk legénységének segítségére sietni. Most már csak a menekülésre gondoltak. A nyomorult rablók a vízbe is fúltak valamennyien, a nélkül, hogy egyetlen kötelet dobtak volna ki megmentésükre.

Ezenfelül a Syphanta másodszor is sortüzet irányzott egy másik kisebb hajóra, mely oldalvást állt és azt teljesen tönkre is silányította. Ennek is vége lett, a kalózhajó csakhamar eltünt egy lángfüggöny mögött, melyet öt vagy hat tüzes golyó gyújtott a fedélzetén.

Ezt látván, a másik két kisebb hajó belátta, hogy -170- nem fog sikerülni a védekezés a korvett ágyúi ellen. Sőt az is világos volt, hogy ha megkisérlik a futást, semmi kilátásuk se lehet ily gyors járású hajó elől megmenekülniök.

Ehhez képest a brigantin parancsnoka az egyetlen módhoz nyúlt, mely még rendelkezésére állt, ha legénységét meg akarta menteni. Jelt adott a csatlakozó összegyülekezésre. A kalózok néhány percz alatt a brigantin fedélzetére menekültek, miután elhagyták apróbb hajóikat, melyeket felgyújtottak és a levegőbe röpítettek.

A brigantin legénysége, mely ekkép mintegy száz emberrel szaporodott, a legjobb körülmények közt fogadhatta el a csatát, ha máskép nem sikerülne menekülnie.

De ha legénysége számra nézve már most egyenlő is volt a korvett legénységével, még se tehetett czélszerűbbet, mint futásban keresni menedéket. Nem is habozott gyors járásának előnyeit felhasználni, hogy a török partok felé menekülhessen. Parancsnoka itt oly jól el tud rejtőzni a parti szirtek mögött, hogy a korvett fel se találhatja, vagy ha feltalálja se mehetne utána.

A szél mind erősebben fújt. A brigantin mindamellett felhúzta valamennyi vitorláját, még árboczainak összezúzását is koczkáztatván és távozni kezdett a Syphantától.

– Jól van! – kiáltá Todros kapitány. – Nagyon csodálkoznám rajta, ha oly hosszú lábai volnának, mint a mi korvettünknek.

S ezzel a parancsnokhoz fordult, kinek rendeleteit várta. De e perczben d’Albaret Henrik figyelme másfelé volt irányozva. Többé nem nézett a brigantinra. Távcsövét a thasosi kikötőre irányozta és egy könnyű szerkezetű hajót nézett figyelmesen, mely valamennyi vitorláját kifeszítvén, attól minél gyorsabban igyekezett távozni. -171-
-172-

BORPORCZIÓMBA FOGADOK, HOGY ELMERÜL.

Az idegen hajó egy sacoléve volt. Az erős északnyugati szél segélyével, mely lehetővé tette egész vitorlázatának felhasználását, a kikötő déli kijárása felé tartott, hova sekély vízjárásánál fogva képes volt behatolni.

D’Albaret Henrik, miután gondosan megszemlélte, hirtelen leeresztette távcsövét s felkiáltott:

– A Karysta!

– Hogyan! ez volna az a sacoléve, melyről ön nekünk beszélt? – viszonzá Todros kapitány.

– Ez az; és ha hatalmamba keríthetném, kész volnék…

D’Albaret Henrik nem fejezte be mondatát. Kötelességérzete nem engedte, hogy habozzék a nagyszámú kalózlegénységgel biró brigantin és a Karysta közt, noha ezen utóbbit kétségkívül Starkos Miklós vezényelte. A brigantin üldözésével felhagyván és minden áron oda törekedvén, hogy mielőbb a kijárás végéhez érjen, bizonynyal útját állhatta volna a socolévenek s azt hatalmába keríthette volna. De ezzel a közérdeket feláldozta volna magánérdekének. Nem tehette. Egyetlen percznyi idővesztegetés nélkül a brigantint megtámadni, hatalmába keríteni és megsemmisíteni, ez volt a teendő. Egy utolsó pillantást vetett a Karystára, mely bámulatos sebességgel távozott el a szabadon maradt kijáráson keresztül; aztán parancsot adott, egész erővel üldözőbe venni a kalózhajót, mely ellenkező irányban kezdett távozni.

A Syphanta, összes vitorláinak segélyével rögtön elindult a brigantin vízbarázdája nyomán. Egyidejűleg ágyúi is lövésre készen állíttattak, s miután a két hajó közt nem volt nagyobb távolság fél tengeri mérföldnél, a korvett elkezdett beszélni.

A mit mondott, kétségkívül nem volt a brigantin -173- inyére, mert féloldalt fordulván, megkisérlé, nem lenne-e képes ily irányba megszökni ellenfele elől.

Nem sikerült.

A Syphanta kormányosa egy mozdulattal szintén ugyanazon irányban fordítá hajóját.

Az üldözés még körülbelül egy óráig tartott ily körülmények közt. A távolság mindinkább csökkent a két hajó közt és nem lehetett kétkedni a felől, hogy a kalózokat még az éj beállta előtt utolérik. De a küzdelem a tengeri rablók és üldözőik közt máskép végződött.

A Syphanta egy ágyúgolyója egy szerencsés lövés következtében összezúzta a brigantin előárboczát. A brigantin azonnal megszünt előre menni, sőt ellenkezőleg, kezdett a szél alatt visszafelé úszni s a korvettnek ezentúl nem volt egyéb dolga, mint bevárni, hogy eléje érjen oldalvást, körülbelül egy negyed óra mulva.

Ekkor irtóztató dördülés hallatszott. A Syphanta nem egészen fél fonal hosszúságból jobboldali összes ágyúinak sortüzét adta a brigantinra, melyet a vaszápor szinte fölemelt a levegőbe, de miután csak a fedélzetet söpörte végig, a hajó nem merült el.

Mindazonáltal a parancsnok, kinek legénységét ezen utolsó décharge megtizedelte; belátván, hogy nem állhat többé ellent, bevonta lobogóját.

A korvett csónakjai már a legközelebbi perczben a brigantine alatt voltak és átszállították az életben maradottakat. A hajó felgyújtatván, égett mindaddig, míg a tűz a vizvonalig ért. Ekkor aztán elmerült a hullámok alá.

A Syphanta jó és hasznos dolgot hajtott végre. Sohase tudták meg, hogy ki volt e kis hajóraj parancsnoka, mi volt a neve és multja, honnét származott? Mert makacsul vonakodott felelni a kérdésekre, -174- melyek ez irányban hozzá intéztettek. Társai is mélyen hallgattak, sőt, mint néha történni szokott, talán nem is tudtak semmit parancsnokuk multjáról. De a felől, hogy kalózok voltak, kétkedni sem lehetett, ennélfogva nyomban ki is végezték őket.

Azonban a sacoléve megjelenése és eltünése sok gondot okozott d’Albaret Henriknek. A körülmények, melyek közt Thasost elhagyta, rendkívül gyanussá tevék. Vajjon a korvett és a kalózhajóraj közt kifejlődött küzdelmet akarta-e arra felhasználni, hogy annál biztosabban menekülhessen? E szerint tehát félt szemközt állani a Syphantával, melyet talán megismert? Egy becsületes hajó nyugodtan maradt volna a kikötőben, miután a kalózok épen menekülni óhajtottak onnét. S ime a Karysta, azt koczkáztatva, hogy kezeik közé kerül, siet horgonyait fölszedni és kijutni a sík tengerre! Semmi se lehetett kétértelműbb e magatartásnál s az ember jogosan kérdezhette magától, vajjon nem állt-e velük czimboraságban? Valóban, d’Albaret parancsnokot egy cseppet se lephette volna meg, ha arról értesül, hogy Starkos Miklós a tengeri rablók közé tartozik. Szerencsétlenségre csupán a véletlenben bízhatott, hogy újból nyomába jut. Az éj közelgett s ha a Syphanta délnek venné is útját, semmi kilátása sincs a sacolévevel találkozni. Bármennyire sajnálta is tehát d’Albaret Henrik, hogy elszalasztotta ez alkalmat, Starkos Miklóst kézre keríteni, kénytelen volt megnyugodni azon öntudatban, hogy a kötelességét teljesítette. A thasosi ütközet eredménye öt kalózhajó megsemmisítése volt s ezen eredmény úgyszólván semmibe se került a korvett legénységének. Ez által, előreláthatólag, bizonyos időre biztosítva volt a közbiztonság a szigettenger északi részein. -175-