VI. Hajsza a szigettenger kalózaira.

Az észak-északnyugati irány, melyben a Karysta tovább haladt, lehetővé tette a festői szépségű ioniai szigeteknek azon szakadatlan lánczolatát követni, melyek közül egy sem tűnik le a látóhatárról a nélkül, hogy egy másik azonnal fel ne tűnnék az utas szemei előtt.

A Karysta – szerencséjére – félig kéjutazási yachtnak, félig kereskedelmi hajónak látszott és valódi rendeltetését legkevésbbé sem árulta el; – mert különben nem lett volna eszélyes dolog a kapitánytól ily szabadon kalandozni a britt erődök ágyúi előtt és ő britt felsége fregattjainak lőtávolában.

Arkádiát csak tizenöt tengeri mérföld választja el Zante szigetétől, a «Levante virágjától», mint az olaszok költőileg elnevezték. Az öbölből, melynek vizét e pillanatban a Karysta átszelte, még látni lehet a Skopos hegy zöldelő ormait is, melyeknek gerinczein olaj- és narancsfa-ültetvények terülnek el, a Homér és Virgil által megénekelt sűrű erdőknek a helyén.

A szél, mely a szárazföld felől fújt, igen kedvező volt, és a kis hajó gyorsan szelte át Zante vizeit, melyek csaknem oly nyugodtak voltak, mint egy tó tükre.

Este felé elhaladt a főváros előtt, mely a sziget nevét viseli.

E csinos olasz város a trójai Dardanus fia, Zakynthes földjén épült. A Karysta fedélzetéről csak a lámpák, gyertyák s a tüzek világát lehetett látni a városban, mely egy félmérföldnyi kiterjedésben fekszik a félkörű kikötő mögött. A rakpartokról, a velenczei eredetű és háromszáz lábnyival magasabban épült várkastélyig különböző magasságban szétszórt világosságok egy óriási csillagzatot képeznek, melynek legfényesebb csillagai a főutczában levő renaissance korbeli paloták helyét és a Szent Dénes székesegyházét jelölték.

Starkos Miklós e zantióta lakossággal, melyet a velenczeiekkel, a francziákkal, az angolokkal, és oroszokkal való sűrű érintkezéseik oly gyökeresen átalakítottak, nem folytathatott oly természetű kereskedelmi összeköttetéseket, mint a Peloponnesus török lakosságával.

Nem volt hát miért jelt adni a kikötő őreinek, sem pedig partra szállania e szigeten, mely két híres költő szülőföldje; az olasz Foscolo Hugoé, a ki a múlt század végén élt és Salomosé, a ki az újkori Görögország egyik dicsősége.

A Karysta áthaladt azon keskeny tengerágon, mely Zantet Achaiától és Elistől elválasztja. Kétségtelen, hogy a fedélzeten nem egy fület érintettek kellemetlenül azon dalok, melyeket az esti szellő áthozott; – mindmegannyi barcarola volt az a Lidoról. De bele kellett nyugodni ebbe is. A hajó tova vitorlázott az olasz dallamok közepette és másnap a patrasi öbölben volt; e mély beszögellésben, mely a lepantoi öböl folytatását képezi a korinthi öbölig.

Starkos Miklós a Karysta előrészén állt. Szemei végig jártak Akarnania partjain, az öböl északi határán. Nagy és elenyészhetlen emlékek voltak e vidékhez fűzve, melyeknek láttára fel kellett volna dobogni Görögország gyermekei szivének; ha a gyermek már régóta meg nem tagadta és el nem árulta volna édes anyját.

ZANTE.

– Missolunghi! – mondá Skopelo, kinyújtván kezét északkeleti irányban. – Rossz lakosság! Olyan emberek, a kik inkább a levegőbe hagyják magukat röpíttetni, hogysem letennék a fegyvert.

Valóban, hét évvel ezelőtt itt semmi keresetük se lett volna a hadifogoly-vásárlóknak és rabszolga-kereskedőknek. A missolunghii ostromlottak, tíz hónapi küzdelem után, a fáradságtól megtörve, az éhségtől kimerülve, a légbe röpítették a várost és az erődöt; inkább, mintsem megadták volna magukat Ibrahimnak. Férfi, asszony, gyermek, mindenki elpusztult a felrobbanásban, mely még a győzteseket se kimélte meg.

És egy évvel előbb, csaknem ugyanazon helyre, a hol a függetlenségi harcz egyik hősét, Bozzaris Márkot eltemették, csüggedten és kétségbeesetten eljött meghalni lord Byron; kinek tetemei most a Westminsterben nyugosznak. Csupán a szive maradt a görög földben, melyet annyira szeretett, s mely csak a költő halála után lett szabaddá.

Starkos Miklós csak egy heves taglejtéssel felelt Skopelo megjegyzésére. A hajó gyorsan elhagyván a patrasi öblöt, Kefalonia felé közeledett.

Kedvező szél mellett pár óra alatt meg lehet tenni az utat Zante szigetétől Kefaloniáig. De a Karysta nem is tartott a sziget fővárosa, Argostoli felé, melynek kikötője nem mély ugyan, de mégis nagyon előnyös középszerű tonnatartalmú hajók számára. Merészen behatolt a keskeny csatornába, mely a sziget keleti partjait mossa és este hetedfél óra tájban Thiaki – a régi Ithaka elé – ért.

E nyolcz mérföld hosszú és másfél mérföld széles, vad, sziklás és olajjal, borral bővelkedő szigetnek mintegy tizenkétezer lakosa van. Noha története nincs, neve mégis híres volt az ókorban. Ulysses és Penelope hazája ez, kiknek emléke maig fennmaradt az Anogi ormain, a Szent István hegy sziklaüregeiben, az Oetos hegy szakadékai közt, az eumeai mezőkön és a hollók szikláján, melyet Arethusa forrása költői vizeinek kellet áztatni.

Az éj beálltával Laertes fiának szigete lassankint eltűnt az árnyékban, mintegy tizenöt mérföldnyire túl a kefaloniai hegyfokon. Éjfél tájban a Karysta kissé eltávozott a parttól és hogy elkerülje azon keskeny szorost, mely Ithaka északi csúcsát Santa Maura déli csúcsától elválasztja, mintegy két mérföldnyi távolságban tartá magát ezen utóbbi sziget keleti partjaitól.

Holdvilágnál látni lehetett volna a félhomályban egy fehéres parti sziklát, mely száznyolczvan lábnyi magasra emelkedik ki a tengerből: a leukotheai szikla ez, melyet Sappho és Artemis tettek híressé. De a szigetnek, mely szintén a Leukothea nevet vette fel, napfelkeltekor már nyoma se látszott és a Karysta, összes vitorláit kifeszítve az albán partok hosszában, sietett Korfu felé.

E napon még körülbelül húsz mérföldnyi utat kellett megtenni, ha Starkos Miklós még az éj beállta előtt el akart jutni a sziget fővárosának vizeibe.

A derék kis hajó gyorsan maga mögött hagyta a húsz mérföldnyi távolságot. A szél meglehetős erővel fújt. A kormányosnak ugyancsak vigyázni kellett, hogy a kifeszített óriási vitorlatömeggel kellőleg igazgathassa járművét. Szerencsére az árboczok erősek voltak és a kitünő minőségű, csaknem egészen új kötélzet rendkívüli ellenállási képességgel birt. Semmi baj se történt, semmi kár sem esett.

A Karysta úgy röpült tovább, mintha győző akart volna lenni valamely nemzetközi versenyen.

Így haladtak el a kis Paxo sziget előtt. Északon már feltüntek Korfu legelső magaslatai. Jobbról az albániai partokon az akrokeraunumi hegyek csipkézetei látszottak. Az ioniai tenger e meglehetősen látogatott részében néhány hadihajó is czirkált; részint angol, részint török lobogó alatt. A Karysta egyiket sem igyekezett jobban kerülni, mint a másikat. Ha jelt adtak volna neki, hogy oldalt forduljon, habozás nélkül engedelmeskedett volna; mert se rakomány, se semminemű okirat sem volt fedélzetén, mely eredetét elárulhatta volna.

Estefelé a hajó kissé szél alá vonult, hogy bejuthasson azon szorosba, mely Korfu szigetét a szárazföldtől elválasztja. A kormányos a Bianco hegyfokot igyekezett megkerülni, a sziget déli csúcsán.

A csatorna déli része kiesebb az északinál. Már ez által is szerencsés ellentétet képez az albán partokkal, melyek akkoriban csaknem kopárok voltak, a művelés minden nyoma nélkül. Nehány mérfölddel távolabb a szoros kibővül a korfui part beszögelése által. A sacoléve tehát kissé rézsút haladhatott előre. E mély és sűrű beszögellések okozzák, hogy a szigetnek hetvenöt mérföldnyi a kerülete, noha legnagyobb hosszasága nem több húsz mérföldnél és legnagyobb szélessége hatnál.

A Karysta öt óra tájban bevitorlázott az Ulysses szigetecskéje közelében azon ágba, mely a Kalikiopulo tavat – vagyis a régi kikötőt a tengerrel összeköti. Aztán tovább haladt a gyönyörű csatorna mentén, melynek partjait aloék és agavék diszítik. Itt már fogatok és lovasok is járnak, a kik ide jönnek egy órányira a városból, a tengeri levegőt élvezni és azon pompás panorámában gyönyörködni, melynek látóhatárát a csatorna túlsó partján az albán hegyek képezik. Elhaladt a Kardakio öböl, a felette emelkedő romok, valamint a «Lord biztosok» nyári palotája előtt, balra hagyván a Kastrades öbölt, mely körül a hasonnevű külváros terül el, a Strada Marina utczát, mely inkább sétatérnek volna mondható, majd a Salvador erődöt és a sziget fővárosának legelső házait. Azután megkerülte a Sidero fokot, melyen a fellegvár – egy egész kis katonai város emelkedik; magában foglalván a parancsnok palotáját, a tiszti lakokat, egy görög kórházat és templomot, melyet az angolok protestáns templommá alakítottak át. Végre egyenesen nyugatnak fordulva, megkerülte a San-Nicolo csúcsot, s miután végighaladt volna a part hosszában, melyen a város északi végének házai emelkednek, a közeli parttól félmérföldnyire horgonyt vetett.

A LEUKOTHEAI SZIRT.

A csónakot tengerre bocsátották, Starkos Miklós és Skopelo beszálltak, miután a kapitány előbb övébe dugott egyet azon kurta pengéjű kések közül, melyeket Messenia különböző vidékein szoktak használni. Mindketten partra szálltak a kikötő parancsnokságának hivatalos helyisége előtt s előmutatták irataikat, melyek teljesen rendben voltak. Szabadságukban állt tehát odamenni, a hova kedvük tartotta, miután tizenegy órára légyottot adtak egymásnak, hogy együtt térjenek vissza a hajóra.

Skopelo, kire a Karysta üzleti érdekei voltak bízva, a város azon része felé indult, melyben a kereskedők és üzletemberek laknak. E városrész szűk, tekervényes és két oldalt boltoktól szegélyezett utczákból áll, melyeknek olasz neveik vannak, s melyekben ép oly zajos élet uralkodik, mint Nápoly népes városnegyedeiben.

Starkos Miklós az estét arra akarta használni, hogy magát a helyzet felől tájékozza. Lépteit tehát Korfu legelegánsabb része, az esplanade felé irányozá.

Az esplanade vagy katonai gyakorlótér két oldalt szép fákkal van beültetve, s a város és a fellegvár között terül el, mely utóbbitól széles árok választja el. A benszülöttek és külföldiek sűrű tömegekben jártak-keltek itt, mintha a tágas tér valamely közünnepélyesség szinhelye lett volna. Számos futár ment be a palotába, melyet Maitland tábornok építtetett a tér északi oldalán és ismét kijöttek a Sz.-György és Sz.-Mihály kapukon, melyek a fehér kőből készült homlokzat két oldalán vannak. Szünet nélkül folyt a közlekedés a kormányzó palotája és a fellegvár között, melynek felvonó hidja Schulemburg tábornok szobrával szemközt, le volt bocsátva.

Starkos Miklós a néptömeg közé vegyült, melyen meglátszott, hogy nagy izgatottság hatása alatt áll. Nem levén szokása kérdezősködni, beérte hallgatódzással. Leginkább az lepte meg, hogy a különböző csoportokban folyvást egy nevet emlegetnek, pedig nem valami rokonszenves jelzők kiséretében: – Sakratif nevét.

E név eleinte kissé felkölteni látszott kiváncsiságát, de nehány percz mulva vállat vont és tovább ment, lefelé az esplanadeon, a terrasseig, mely ezt a tenger felől elzárja.

Itt egy csapat kiváncsi ember foglalt helyet egy kis kerek kápolna körül, melyet nemrég emeltek sir Maitland Tamás emlékére. Néhány évvel később egy obeliszket állítottak fel egyik utóda, sir Douglas Howard tiszteletére, hogy társul szolgáljon a jelenlegi lord-főbiztos Adam Frederik szobrának, melynek helye már ki volt jelölve a kormányzó palotája előtt. Valószínű, hogy ha Angolország védnöksége véget nem ér, az ioniai szigeteknek a hellén királyságba való visszakebelezése által; – Korfu utczáit mindenfelé a kormányzók szobrai lepték volna el. De azért a korfiotáknak eszökbe se jutott panaszkodni az ércz- és márványemberek e nagy sokasága miatt, s talán maig is egynél több közülök vissza kivánná a dolog régi állapotát, még az egyesült királyság képviselőinek közigazgatási baklövéseivel együtt is.

De ha e tárgyra nézve léteztek is nagyon eltérő vélemények, ha a régi Corcyra hatvanezer és fővárosának húszezer lakosa közt léteztek is orthodox keresztyének, görög katholikusok és igen nagy számmal zsidók, a kik akkoriban egy elszigetelt városrészben laktak, mint valamely Ghettoban; ha e különböző fajokhoz tartozó typusok körében különféle felfogások uralkodtak is a különféle érdekek felől: e napon minden nézeteltérés összeolvadni látszott egy közös érzelemben, egy közös átokban, melylyel a minduntalan ismételt nevet sujtották:

– Sakratif! Sakratif! Halál Sakratifra a kalózra! – És akár angolul, olaszul vagy görögül beszéltek is a járó-kelők, és akárhányfélekép ejtették is ki e gyűlölt nevet; az anathéma, melyet rá szórtak, nem kevésbbé fejezte ki az irtózat általános érzetét.

Starkos Miklós folyvást hallgatódzott és semmit sem szólt. Szemei a magas terrasseról végig tekinthettek nagy részén a korfui csatornának, mely körül van kerítve, mint egy tó; az albániai hegyekig, melyeknek ormait a leáldozó nap megaranyozta.

A Karysta kapitánya a kikötő felé fordulva, alant nagyon élénk mozgást vett észre. Számos csónak sietett a hadihajók felé, különféle jeleket váltottak e hajók és azon lobogós árbocz közt, mely a fellegvárban volt felállítva. A fellegvár ütegei és kazamatái egészen eltüntek az óriási aloék fala mögött.

A KARYSTA KAPITÁNYA A KIKÖTŐ FELÉ FORDULT.

Egy tengerész nem csalódhatott e jelekben, nyilván egy vagy több hajó készült Korfut elhagyni. Ha csakugyan ilyesmi volt készülőben, meg kell vallanunk, hogy a korfiota lakosság valóban rendkívüli módon érdeklődött ezen esemény iránt.

De a nap már leáldozott a sziget magas ormai mögött s az éj csakhamar beállt; – e szélességi fokok alatt az alkonyat nagyon rövid ideig tart.

Starkos Miklós idején valónak látta elhagyni a terrasset. Visszatért az esplanadera, elhagyván a bámészkodókat, kiket kiváncsiságuk még visszatartott a kerek kápolna körül. Aztán nyugodt léptekkel ment azon házsor arkádjai felé, mely a katonai gyakorlótér nyugoti oldalán épült.

Itt nem hiányoztak a fényesen megvilágított kávéházak, sem az utczára kiállított széksorok, melyeket már számos kávéházlátogató lepett el, kik valamennyien többet beszélgettek, mint «fogyasztottak», ha ugyan szabad e modern kifejezést az ötven év előtt élt korfiotákra alkalmaznunk.

Starkos Miklós egy kis asztal mellé ült azon elhatározással, hogy minden szóra fog figyelni, melyet a szomszéd asztaloknál váltanak.

– Valóban, – mondá egy hajótulajdonos a Strada Marinából, – nincs többé biztonság a kereskedelem számára, az ember nem mer értékes rakományt küldeni a levantei állomásokra.

– És nemsokára, – tevé utána társa, egyike azon vastag angoloknak, a kik mindig egy gyapjuzsákon látszanak ülni, mint felsőházuk elnöke, – nemsokára legénységet se lehet majd találni, mely rászánja magát, hogy a szigettengeren vitorlázó hajókon szolgálatot vállaljon.

– Oh! az a Sakratif!… az a Sakratif, – ismétlék a különböző csoportokban nagy elkeseredéssel.

– Ez a név arra való, hogy kiszárítsa a torkot, – gondolá magában a kávéház tulajdonosa, és hogy előmozdítsa a frissítők fogyasztását.

– Hány órakor indul el a Syphanta? – kérdé az angol kereskedő.

– Nyolcz órakor, viszonzá a korfui hajótulajdonos. De – tevé utána oly hangon, mely nem árult el feltétlen bizalmat, – nem elég elindulni, hanem meg is kell érkezni a rendeltetés helyére.

– Ej! majd megérkezik! – kiáltá egy másik korfiota. – Az csak nem történhetik, hogy egy kalóz sakkban tartsa az angol tengerészetet…

– És a görög tengerészetet és a franczia tengerészetet és az olasz tengerészetet, – tevé utána nagy hidegvérűséggel egy angol tiszt, a ki azt akarta, hogy mindegyik államnak része legyen e kellemetlen állapotban.

– De, – mondá a kereskedő, fölkelve helyéről, – az óra közeleg s ha jelen akarunk lenni a Syphanta elindulásánál, talán ideje volna az esplanadera mennünk!

– Ó nem, – mondá a másik, – nem oly sietős a dolog. Különben is egy ágyúlövéssel jelt adnak, mikor a horgonyt kezdik felszedni.

Ezzel a beszélgetők, nagy egyetértéssel, tovább szidták és átkozták Sakratifet.

Starkos Miklós kétségkívül kedvezőnek találta a perczet a közbeszólásra, s a nélkül, hogy kiejtése legkevésbbé is elárulta volna délgörögországi születését, szavait szomszédaihoz intézve, így szólt:

– Uraim, szabad e kérdeznem, miféle hajó az a Syphanta, melyről ma mindenki beszél?

– A Syphanta egy korvett, uram, – volt a felelet, – melyet angol, franczia és korfui kereskedőkből álló társaság vásárolt és szerelt fel. Legénysége e különböző nemzetiségbeli hajósokból van összeállítva és parancsnoka a vitéz Stradena kapitány, kinek talán sikerülni fog az, a mi Angolország és Francziaország hadihajóinak nem sikerült.

– Ah! hát egy korvett az, a mely el fog indulni!… És mely világrész felé?

– Bárhova, a hol a hirhedt Sakratifot megtalálhatja, elfoghatja és felakasztathatja.

– Nem volnának szivesek megmondani – viszonzá Starkos Miklós, – hogy ki az a hirhedt Sakratif?

– Ön még kérdezi, hogy ki az a Sakratif? – kiáltá a korfiota álmélkodva, kinek az angol is segítségére sietett, egy meglepetett «aoh!»-val hangsúlyozván válaszát.

Tény az, hogy valóságos tüneménynek lehetett tartani az oly embert, a ki nem tudta, hogy ki az a Sakratif, még pedig nem tudta akkor, midőn neve Korfuban mindenki ajkán volt.

A Karysta kapitánya azonnal észrevette, mily hatást idézett elő tudatlansága és sietett is magát megértetni.

– Én idegen vagyok, uram. Ma érkeztem Zárából vagyis az Adriai-tenger másik végéről, s nincs tudomásom azokról, a mik az ioniai szigeteken történnek.

– Mondja inkább, azokról, a mik a szigettengeren történnek! – kiáltá a korfiota, – mert valóban Sakratif az egész szigettengert kalózkodásainak színhelyévé tette!

– Ah! hát valami kalózról van szó! – mondá Starkos Miklós.

– Kalózról, zsiványról, tengeri rablóról! – viszonzá a vastag angol. – Igen, Sakratif megérdemli mindezen neveket, sőt még mindazokat, a melyeket ki kellene gondolni ily gonosztevő jellemzésére.

Erre az angol nagyot fujt és lélegzetet vett, aztán tovább folytatá:

– Csak azon csodálkozom, uram, hogy létezhetik európai ember, a ki nem tudja, hogy ki az a Sakratif!

– Oh uram, – viszonzá Starkos Miklós, – e név nem egészen ismeretlen előttem, higyje el, de nem tudtam, hogy e név volt az, a mely forrongásba hozta az egész várost. Talán e kalóz látogatása fenyegeti Korfut!

– No csak azt próbálja! – kiáltá a kereskedő. – Soha se bátorkodnék lábát a mi szigetünkre tenni!

– Ugyan! valóban! – mondá a Karysta kapitánya.

– Bizonynyal nem, uram, s ha mégis megtenné, a bitófák, igen, a bitófák maguktól nőnének ki a földből a sziget minden zugában, hogy őt útközben elcsipjék és kötélre kerítsék.

– De hát miért van e nagy felindulás? – kérdé Starkos Miklós. – Alig egy óra előtt érkeztem ide és nem vagyok képes magamnak e rendkívüli izgatottságot megmagyarázni.

– Megmondom az okát, uram, – felelé az angol. – Sakratif körülbelül egy hónap előtt kézre kerített két kereskedelmi hajót, a Three Brotherst és a Carnaticot, s a kik a legénységből életben maradtak, eladta a tripolisi piaczokon.

– Tyhű! – viszonzá Starkos Miklós, – ez egy igen komoly eset, melyet ez a Sakratif könnyen megbánhat.

– Ekkor történt, – folytatá a korfiota, – hogy több kereskedő szövetkezett egy rendkívül gyors járású hadi korvett felszerelésére, melynek válogatott legénységét egy merész tengerész, Stradena kapitány vezényli, a ki üldözőbe fogja venni Sakratifot. Ezúttal remélhető, hogy a kalóz, a ki a szigettenger egész kereskedelmét rémületben tartja, nem fogja sorsát kikerülni.

– Valóban, nehéz dolga lesz, – viszonzá Starkos Miklós.

– És, – tevé utána az angol, – azért van az egész város oly nagy izgalomban, azért siet mindenki az esplanade felé, mert az összes lakosság jelen akar lenni a Syphanta elindulásánál, melyet sok ezer hurrah fog üdvözölni, midőn majd végig megy a korfui csatornán.

Starkos Miklós megtudott mindent, a mit tudni akart. Köszönetet mondott a nyert felvilágosításokért, felkelt s újra a tömeg közé vegyült, mely az esplanadeot ellepte.

Nem volt túlzás, a mit az angolok és a korfioták mondtak, sőt nagyon is igaz volt! Sakratif már nehány év óta vérlázító tettek által okozott rémületet mindenfelé. Nagyszámú és minden nemzetiségbeli hajót támadott már meg az ép oly vakmerő mint vérengző kalóz. Honnét jött? Milyen származású volt? Az északafrikai partokról származó tengeri rablók osztályához tartozott-e? ki tudta volna megmondani. Senki sem ismerte. Soha se látta senki. Soha ember még nem tért vissza azok közül, kik ágyúi elé kerültek. Részint megölték, részint eladták rabszolgákul. Ki jelölhette volna meg a hajót, a melyen tartózkodott? Szünet nélkül hajót változtatott. Majd gyors menetű levantei briggen támadott, majd azon könnyű korvettek egyikén, melyekkel sebességben nem lehetett versenyezni s mindig fekete lobogó alatt harczolt.

Ha egyszer-másszor megtörtént, hogy ily találkozások alkalmával nem ő volt az erősebbik és valamely félelmes hadihajó elől a futásban kellett menekülést keresnie, mindannyiszor hirtelen eltűnt. És mely ismeretlen menhelyen, a szigettenger melyik elrejtett zugában kisérlették volna meg őt utólérni? Ismerte a legtitkosabb átjárókat és csatornákat is a partokon, melyeknek a hydrographiája akkoriban még sok kivánni valót hagyott hátra.

De Sakratif nemcsak jó tengerész, hanem rettentő támadó ellenfél is volt. Mindig oly legénység állván rendelkezésére, mely semmi elől sem hátrált meg, soha sem mulasztotta el kiadni embereinek az «ördög részét», vagyis nehány órai gyilkolást és rablást. Társai mentek is utána, bárhova vezette őket. Végrehajtották parancsait, bármit követelt is tőlük. Valamennyien leölették volna magukat érette. A legiszonyúbb kinokkal való fenyegetés se bírta volna őket rá, hogy elárulják vezérüket, a ki valódi igézetet gyakorolt rájuk. Ritkaság, hogy ily emberek támadásának ellenállhasson egy hajó, főleg egy kereskedelmi hajó, melyen gyakran hiányoznak a védelmi eszközök.

Annyi bizonyos, hogy Sakratif, ha minden ügyessége daczára véletlenűl rajta üt egy hadi hajó, inkább a légbe röpítette, mintsem megadta volna magát. Sőt azt is beszélték róla, hogy egy ily találkozásnál golyói elfogyván, a hajó fedélzetét ellepett holttestek levágott fejeivel töltette meg ágyúit.

Ilyen ember volt az, a kit a Syphanta üldözőbe akart venni, ilyen volt a félelmetes kalóz, kinek gyűlölt neve annyi felindulást okozott Korfuban.

Nemsokára ágyúlövés dördült el. A fellegvár felett élénk lángtól megvilágított füstfelhő emelkedett fel. Ez volt a jeladás az indulásra. A Syphanta felszedte horgonyát és készen állt bevitorlázni a korfui csatornába, hogy onnét tovább menjen az ioniai tenger déli vidékei felé.

Mindenki az esplanade túlsó oldala, sir Maitland emlékkápolnája felé sietett.

Starkos Miklós, kit talán a puszta kiváncsiságnál erősebb érzés vonzott, csakhamar a nézők legelső sorában volt.

A hold sugaraitól megvilágítva nemsokára megjelent a korvett, őrtüzeivel. Lassan hatolt előre, megkerülendő a Bianco hegyfokot, mely a sziget déli csúcsán nyúlik előre. A fellegvárban egy második ágyúlövés dördült el, majd egy harmadik, s feleletül szintén három lövés dörgött, melyek megvilágították a Syphanta jobboldalát. A lövésekre ezerszeres hurrah riadt fel: a legutolsók akkor értek el a korvetthez, midőn elhagyta a Kardakio öbölt.

Aztán ismét csöndesség lett mindenfelé. A nép lassankint elszéledvén a Katrades külváros felé, szabad helyet engedett azon néhány sétálónak, kit valamely üzleti érdek vagy egyéb még visszatartott az esplanadeon.

Starkos Miklós, gondolatokba merülve, még körülbelül egy óráig maradt a csaknem teljesen elhagyatott katonai gyakorlótéren. De nem volt csönd az ő fejében, sem a szivében. Szemei élénk tűzben égtek, melyet szempillái sem voltak képesek elpalástolni. Tekintete, mintegy ösztönszerűleg, a korvett felé irányult, mely épen most tünt el a sziget homályos tömege mögött.

Midőn a szent Spiridion templom órája tizenegyet ütött, Starkos Miklósnak eszébe jutott a légyott, melyet Skopelonak adott a kikötő-parancsnokság hivatalos helyisége előtt. Elindult tehát azon utczákon végig, melyek az új erődhöz vezetnek és csakhamar a rakpartra érkezett.

HÁROM LÖVÉS MEGVILÁGITOTTA A SYPHANTA JOBB OLDALÁT.

Skopelo itt várt rá.

A Karysta kapitánya odasietett hozzá.

– A Syphanta korvett elindult! – mondá.

– Ugyan! – kiáltott fel Skopelo.

– Igen, üldözőbe venni Sakratifot!

– Ez vagy egy másik, az mindegy! – felelé Skopelo egyszerűen és a csónakra mutatott, mely a lépcső lábánál lebegett.

Nehány percz mulva a csónak a Karystához ért, Starkos Miklós felsietett a fedélzetre e szókkal:

– Holnap, Elizundónál.

«A SYPHANTA ELINDULT», MONDÁ STARKOS.