I.

Azzal kezdhetném, hogy tavasz volt, hogy fátyolruhás tündérkisasszonyok tánczoltak a harmatos füvön, hogy a mező teli volt szinnel, ragyogással és illattal, de csak azt mondom, hogy akkor történt, mikor a búza ára tizenkét forint volt.

Csak valami kevéssel lehetett a porosz háboru után. Még emlékszem rá, a mikor vasúti állomásunkon egy nap húszszor is megpihent nagyfejű barátom, a Stephenson-féle gőzös. A teherkocsik teli voltak tömve emberanyaggal, tegnap fogott hadfiakkal, a kiken rosszul állt a mundér, katonasipkás parasztlegényekkel és jóképü munkás-alakokkal, a kik mindannyian a Búsul a lengyel-t énekelték, s a kiknek a kalapjánál csak egy pár szál gyöngyvirág jelezte, hogy ők is a császár dolgában utaznak. Aztán emlékszem a felfordulás és a zaklatottság napjaira is, mikor az egymásra nyargaló teher-vonatokat alig lehetett az állomáson elhelyezni. A meddig csak láthatott a szemem, Ártándtól Peterdig, mindenütt teherkocsik czammogtak; s hallottam, hogy ezek a kocsik mind búzát szállitanak. Aztán egyszerre elcsöndesedett a világ; esténkint, mielőtt bennünket lefektettek, a lámpa fényénél, mely most rám veti békés világát, apám felolvasta az ujságot anyámnak, s egyszer csak, nem tudom hogyan, megtanultam ezt a szót, hogy: Königrécz.

A katonák nem jöttek vissza oly szép rendben, mint a hogy mentek, de a búza ára egy darabig hűséges maradt szerelméhez, a tizenkét forinthoz. S én akármilyen öntudatlan kis semmiség voltam, megéreztem magam körül a jólét kellemetes szárny-csapásait. Azt hiszem, ez volt Magyarország ujabb történetének legszerencsésebb időszaka. A kiomló piros vérből áldás gőzölgött vissza a haza földjére. Az emberi vér tudvalevőleg nagyon termékenyitő valami; azt mondják, hogy csatamezőkön terem a legszebb, legaczélosabb gabona.

Mindezzel akkor nem sokat törődtem. A ponyvával takart búzazsák-hegyek csak kitünő búvóhelyekként tűntek fel előttem, s roppant hanczúrozásokat csaptunk az üres személy-kocsikban, melyek az állomáson nem tudom micsoda komoly küldetésre vártak.

Egyébként, ha csak szerét tehettem, kiszöktem az állomásról, s Franczival, a felügyelő fiával, odább álltunk a kút-ház környékéről. A nyakunkba vettük a mezőt s elbandukoltunk egész a nádasig. Ilyenkor csak enni kerültünk haza, s ebéd után megint neki estünk a csavargásnak. Ezek az órák és napok oly egyhangúan tűntek el, mint a hogy a forrásviz zuhog. Azt hiszem, az egész idő alatt nem beszéltünk s nem is gondoltunk semmit, csak barangoltunk, mint két kis kóbor kutya, melyek életet éreznek rongyos lábacskáikban, s mindenüvé oda ütik az orrukat, csak azért, mert mozogniok kell ezen az uj, ismeretlen világon.

Iskolába nem jártam; otthon tanitottak irni és számolni. S ma is áldom a gondoskodást, mely a bölcső melegéből nem engedett mindjárt egyenesen az iskola börtönébe, rettenetes kis eszkimók közé, a kik egymás feje tetején tanulják meg, hogy a létért küzdeni kell.

Tudtam, hogy a nádas előtt heverészni kellemetes dolog, tudtam, merre szól a bölömbika, tudtam, hogy a holdban Szent Dávid hegedül, s hogy mikor ő hegedülni kezd, akkor nekünk haza kell mennünk. Lehet, hogy ez kevés a tudományból, de nekem elég volt.

Csakhogy ez a szép idő nem tarthatott örökkön.

Hét vagy nyolcz esztendős lehettem, mikor egy tavaszi napon feltünő esemény történt a falunkban. Egy úr érkezett a nagyvendéglőbe, a ki mindjárt az első napon sorra meglátogatott mindenkit, a ki csak »az értelmiség«-hez számíthatta magát. Ez az úr tánczmester volt. Lesczinszkinek hivták, s azelőtt, mint beszélte, nagy birtokai voltak Poroszországban; de a poroszok lengyel származása miatt üldözni kezdték, ravasz módon kitudták örökéből, s Lesczinszki úr elhatározta, hogy nagyúri származása ellenére, a két lába munkájával fogja megkeresni a kenyerét.

Lesczinszki úr minket is meglátogatott. Kezet fogott az egész házban mindenkivel, apámtól a lámpagyujtogatóig, s meghívatta magát ebédre. Oly éhes és oly előkelő volt, hogy szüleim nem tudták megtagadni szerény kivánságát, s megigérték neki, hogy a tánczórákra én is el fogok járni. Ehhez az elhatározáshoz hozzá járulhatott az is, hogy a szüntelen való csavargás kissé elvadított, de mindenesetre nagyban hozzájárult az a kedvező körülmény, hogy a búza-ár szépen tartotta magát emlékezetes magaslatán. Végre is, Lesczinszki urat kárpótolni kellett valamivel poroszországi birtokaiért.

Szóval, meg kellett ismerkednem a czivilizáczióval.

Lesczinszki úr búcsúzás közben velem is kezet fogott és barátjának nevezett. Ez a kitüntetés nagyon hizelgett nekem, de nem mondhatnám, mintha örvendtem volna rajta, hogy művelődni fogok. Ellenkezőleg, egy kicsit meg voltam illetődve, s megilletődésem okát tüstént el fogom mondani. Mindamellett akkor nem értettem meg, hogy tulajdonképpen miről is van szó. És másnap, mikor utóljára töltöttem Franczival egész napomat a mezőn, nem csókoltam meg az árok füvét, nem öleltem meg a fákat, nem intettem búcsút a kökény-bokroknak és az ökörszemeknek. Olyan gondtalanul kóboroltunk, mint azelőtt.

Nem tudtam, hogy mindörökre elbúcsúzom attól a valamitől, a mit szabadságnak neveznek, s a mi a költők szerint édesebb, mint maga a szerelem.

* * *

Emlékszem, hogy egy vasárnap délután volt, mikor apám elvitt az első táncz-leczkére. A kezem egy kicsit remegett kezében, s a világért se mentem volna nélküle. A nagyvendéglőhöz ugyanis fölötte kellemetlen emlékek füztek.

Az akkor mult télen tudniillik szintársulat ütött tanyát a nagyvendéglőben. A Grimm-féle szintársulat. Nem tudom, hallották-e önök a Grimm-féle szintársulat hírét? A Grimm-féle szintársulat nagyon kiváló művészi erőkből állott, de rideg kizárólagossággal csupán a Grimm család tagjaiból. Grimm papa volt az igazgató és hősszerelmes, Grimm mama a hősnő és a vígjátéki anya; a fiatal Grimm a bonvivant és a cselszövő, a két Grimm kisasszony a szende meg a kaczér, az ártatlanság meg a víg komorna, s a Grimm gyerekek a segédszemélyzet. Mindent játszottak; a Botcsinálta doktortól, Luczifer, a zöld ördögig, a mely látványos, kiállításos és elsülyedésekben gazdag ballet előadása különös nehézségekbe ütközött ama boszantó véletlen következtében, hogy a nagy szála pádimentoma fölöttébb hiányos volt sülyesztők dolgában. De a kisebbik Grimm-fiú oly ügyesen tudott a székek alá bujni, hogy ha mi remegtünk is, hogy az ördög feldönti a szinpadot, Grimm papa sohase látta meg Luczifert. Volt azonban a társulatnak egy különösen kedvelt darabja: a Szigetvári vértanúk; ezt adták a legtöbbször. Ilyenkor Grimm papa egész családjával szokott kirohanni Szigetvárból, mert a török hordát csupán Grimm Luczifer személyesítette, a ki a szinfalak mögött görögtűzzel és éktelen Allah-kiáltásokkal jelezte Szolimán világhódító hatalmát.

Ezeken az előadásokon természetesen nekünk is jelen kellett lennünk. Csakhogy, a mi engemet illet, én teljességgel nem voltam megelégedve ezekkel az előadásokkal.

Grimm papa ugyanis igen jeles tehetségű művész lehetett, de volt egy hibája. A hangja oly rekedt volt, hogy egy cseppet sem lehetett hallani. Ezt a hibáját akként ütötte helyre, hogy azokban a jelenetekben, melyek nagyobb drámai kifejtést kivántak, a hatás öregbítése czéljából, minduntalan elsütötte a pisztolyát. A legártatlanabb darabokban is húszszor-harminczszor szólaltatta meg ezt a szerszámot, a mely nála a hangot pótolta; a tragédiákat pedig egyszerűen végig lövöldözte.

Minthogy a Grimm papa esztétikai nézeteitől az enyémek lényegesen eltértek, többször hatalmas acsarkodással adtam kifejezést nemtetszésemnek és ijedtségemnek. Apám szeretett volna ugyan hozzá szoktatni, hogy a művészi erőkifejtést úgy tekintsem, a mint mások tekintik, tudniillik a falu egész »értelmiség«-ének jóakaratú szánakozásával, de minthogy hiábavaló volt minden erre irányuló kisérlet, utóljára is le kellett mondanom a műélvezetekről.

Azóta minden művészet gyanús volt előttem egy kicsit. S hiába biztattak, nem oszlott el kételkedésem, hogy vajjon a táncz-tanulás nem jár-e szintén sűrű pisztoly-lövésekkel. Hanem azért nem ellenkeztem.

A nagyvendéglő környéke teli volt emberrel. Lesczinszki úr előbb a »tisztelt pór uraknak és urhölgyeknek« adott oktatást; s csak a következő óra volt a főbbrendűeké. A »pór«-rendből ugyan csak igen kevés pályázó akadt, de ez nem csökkentette a közérdeklődést. A gyülekezet türelmesen végig várta az órát, s a rendkivül komoly arczokon meglátszott, hogy a szálából kihallatszó hangokat legalább is igen különöseknek találják.

– Lallallá, lallalá, trallala ritta, lallá!

Lesczinszki úr hangja volt. A poroszok áldozata egészen más művészeti iskolához tartozott, mint Grimm úr. Ellentétben kitünő elődjével, ő viszont a hangjával toldotta meg, a mi a hegedüjéből hiányzott.

Mert hegedült is. Hegedült, énekelt és tánczolt egyszerre. Ezenközben tanítgatta, tanácscsal látta el, jobbra-balra vezényelte, és művelte, pallérozta csapatát:

– Tisztelt pór úr, ne tessék a sarkán mozogni. Csak lebegni tessék, csak lebegni. A fő a könnyedség, a könnyedség. Még egyszer kérem. Harmadik figura: la poule. Lallallá, lallalá, trallala ritta, lallá!