II.

Nagyon meg kellene öregednem, hogy ezeket a hangokat valaha elfelejtsem. Vagy három hónapon át nem igen hallottam egyebet. Keringőt, hopszpolkát, mazúrt, mindent a Gerolsteini nagyherczegnő négyesére tánczoltunk. Úgy emlékszem, még a körmagyart is a »trallala rittá«-ra jártuk.

A világért se gyanúsítottam volna Lesczinszki urat, hogy talán nem is igen ismer egyéb zenedarabot. Lesczinszki úr az első pillanattól fogva mély hatást tett rám, a akkor még nem szerettem birálgatni azokat, a kik tiszteletet gerjesztettek bennem. A mint egyszerre hegedült, énekelt, tánczolt, ugrált, vezényelt és bókolt a hölgyeknek: ama különös megjelenésű, ördöngős ezermesterek egyikének tünt fel előttem, a kikről mesés könyveim beszéltek.

És a táncza, ah, a táncza! – mondotta volna Gretchen.

A kiket addig én tánczolni láttam, derék körorvosok, kedves csendbiztosok, és víg, aranyos falusi asszonykák voltak, a kiket az isten mintha ezer számra, csomagonkint küldene a világba. Ha tánczoltak, a maguk jókedvére tánczoltak, de úgy, mintha fizették volna őket érte. A férfiak döngették a padlót s az asszonyok kellemesen toporzékoltak. Hát még azok, a kik velem együtt hallgatták a Gerolsteini nagyherczegnő igéjét! A segédjegyző, a ki nem tudott lábujjhegyre állani, s a bérlő-kisasszonyok, a kik úgy ődöngtek sárga ruháikban, mint megannyi kéthetes kacsa. Nem térhettem ki az összehasonlítás elől. A Lesczinszki úr táncza egyszerűen pillangó-röpködés volt. Az egész kicsi soványság, mintha nem e földről való lett volna, egyszerre csak elhagyta a pádimentomot, s lebegett, ah lebegett, mint egy angyal. Azt mondanám, hogy egy tündér lelke lakott a lábában; de úgy tetszik, otrombaság volna a lábáról beszélnem, mert Lesczinszki úr maga volt az éther.

S én, e tánczot látva, egyszerre ráismertem arra a rejtelmes valamire, a minek, mint utóbb megtudtam, művészet a neve.

Az éther azonban koronkint elfáradt, és »szünet«-et jelentett. Ez a tiz percz a szellemes társalgásé lett volna, de engem ilyenkor is csak ő foglalkoztatott. Elnéztem hullámos mozdulatait, kecses sasirozását, s ámulattal hallgattam a különös dolgokat, a miket a bérlőkisasszonyoknak mondott. Egy ismeretlen világot sejtettem e légies emberke mögött, s elbeszéléseinek hallatára valami megmozdult bennem, mint Dávidban, a pásztorgyerekben, ha csatákról szólottak előtte.

Azelőtt abban a perczben aludtam el, a mikor lefektettek. De egy idő óta nem tudtam tüstént elaludni, és a sötétben is csak a Lesczinszki úr szavai kóvályogtak a fejemben:

– Egy este III. Napoleon így szólt hozzám: Tudja, barátom…

Azelőtt csak a természetet ismertem. S a természet oly öröktől fogva ismerősnek, oly egyszerűnek, oly magától értetődőnek tünt fel előttem, hogy ügyet se vetettem rá. És most egyszerre előttem állott: a nagyvilág.

A nagyvilág egész megzavaró, nyugtalanító költészetével.

S a nagyvilág oly kegyes volt, hogy leereszkedett hozzám.