III.

Délben meglátogatták a gimnáziumot, a honnan negyven esztendővel ezelőtt szerteszéledtek. Az igazgató lendületes beszéddel üdvözölte őket, majd a diákokhoz fordult, s alkalmi szónoklatot intézett hozzájok, melynek értelme körülbelül az volt, hogy, ha jól viselik magukat, ők is úgy meg fognak öregedni, mint ezek a szemenszedett vén legények.

Aztán ennek a szép napnak örök emlékére, beirták a nevöket az iskola vendégkönyvébe, és visszakocsikáztak lakmározni.

A lakomát a nagy teremben kellett megtartani, mert az ünnepen a közélet is képviselve volt néhány helyi nevezetességgel. Az asztalfőn az ünnepeltek foglaltak helyet, lejebb a meghívottak és az uj nemzedék. A gyerekek számára, a kik még rosszabbul érezték magukat, mint a nagyok, az udvari ebédlőben teritettek két asztalt.

A kisvárosi vendéglő szegényes, füstös ablakai elfogták a bágyadt napsugarakat, s a homályos, rosszul szellőztetett ebédlő mindenkit elkedvetlenitett. A levest olyan csöndben kanalazták, a minőt csak a siketnémák ünnepein élvezhetni. A tányérváltás után végre megindult az a bátortalan, s rövid lélekzetü társalgás, mely a hivatalos ebédek kiváltsága. Az öregek szerettek volna otthon lenni.

De végre is beleízeledtek egy kis köteles kedélyességbe. Sajnálkoztak a szegény Király Ferin, s elmondták róla az illedelmesebb történeteket. Aztán a régi tanárokra került a sor, majd megint visszatértek a szegény Király Ferire. Végre is belátták, hogy nincsen egymásnak mit mondaniok. Az öreg Lovassy Mihály, ha egy sereg dahomey-i között ül, nem érezhette volna magát idegenebbül, mint régi czimborái között. Pedig ő volt az, a kivel a társaság a legtöbbet foglalkozott.

Ezt észrevehette a polgármester felköszöntőjéből is. A hivatalos áldomás után mindjárt az ő befolyásos személyére került a sor. A polgármester, a ki még jelentékeny szerepet óhajtott játszani a közéletben, nem türtőztethette figyelmességét a miniszterek barátja iránt.

Falusiasan kezdte. Megemlékezett köszöntőjében mindnyájunk dicsőségéről, a korán elhunyt koszorús költőről, s kis árvájáról, a kire az egész ország megindultan tekint, s miután kellőképpen elgyászolta a csapást, mely az egész nemzetet érte, rátért a dicső név ama viselőjére, a kitől a koszorús költő a lángelmét, a kis árva pedig angyali szívét örökölte. De a felköszöntőben benne volt minden, a mi ragyog, a mi zeng, és a mi virágzik; a beszéd hatott s a jég meg volt törve.

Csak Lovassyt hagyta a szónoklat hidegen. Sokkal többe került neki a fia dicsősége, semhogy még érzéke maradt volna a virágos szólamok iránt. Aztán meg mit emlegeti ez a vén kapaszkodó az ő édes, drága kis unokáját?!

Nagyon rosszul érezte magát, hogy a kis lány kezét nem tarthatta a magáéban. Úgy hozzászokott, hogy egész nap mellette legyen! S úgy féltette!

Alig várta már, hogy átmehessen hozzá. De előbb még micsoda robot! A felköszöntőt meg kellett köszönnie, egy pár szót is kellett váltania ezekkel az emberekkel, a kiket nem látott negyven év óta. Vidor Gazsit kivéve, a ki felhasználta az alkalmat, hogy távol ült hervadó arczú unokáitól, s boldogan bóbiskolt, mindnyájan körülfogták. Meg kellett hallgatnia halk, bizalmas közléseiket. Az egyik ajánló-levelet szeretett volna valamelyik miniszterhez, a másiknak a fia valami csúnya dologba keveredett, a harmadikat már árverezi a bank.

– Istenem, milyen szegény ördögök ezek az én iskolatársaim!

S hogy irigyelték a szegény ördögök, őt, a gazdagot, a fényes nevűt, a befolyásost! Megbánta, hogy eljött.