IV.

Végre megszabadult.

… Odaát, a kisebbik teremben, már rég megebédeltek. Vidovich Klára kisasszony az udvari ablak mellett, egy karosszékben ült, s el volt temetkezve angol regényébe. Már ott tartott, a hol Sir Macdonald fagyos nyugalmával, s a vívásban, evezésben, galamblövésben, súlydobásban és labdázásban való remekléseivel lenyűgözi a kevély Miss Florentinet, hogy aztán megvallja neki titkolt szerelmét… következéskép nem hallott s nem látott.

Zsorzsin ezalatt a terem egyik sarkában ült, vele egykorú és nagyobbacska apró falusiak között. Egyedül ő beszélt, a többiek hallgatták:

– … Tudják maguk, a hol mi lakunk, ott van az Aranyország. Mikor én este lefekszem, csak annyit mondok, hogy: »Gyertek, gyertek, kis alattvalóim«, és fent megnyilik a mennyezet, rózsaszinü köd száll le, aztán mintha hó hullana onnan felülről. De az nem hó, hanem apró tündérkék, a kik mind, mind fehérbe vannak öltözve, és szárnyuk van, mint a madaraknak. Ezek a tündérkék leszállnak érettem felülről, feltesznek egy kis fehér kocsira, a kis kocsiba négy hattyú van befogva, aztán gyí, elhajtatnak velem az Aranyországba, mert én vagyok az ő királynőjük. Ott aztán játszanak velem; azt játszanak, a mit én akarok, és nekem olyan szép játékaim vannak odafenn, a milyet maguk nem láttak soha…

Az arczocskája égett, s nefelejcs-szeme ragyogott. A kisebb gyerekek szájtátva hallgatták, a nagyobbak irigységgel, kétséggel és egy kis félelemmel. A sánta Jánoska, mankóin előre hajolva, csodálattal nézte ezt a csodás tüneményt, a kiről eddig még nem beszéltek mesés könyvei… Egész árva, magára hagyott lelke bent ült kidülledt, nagy fekete szemében.

– … Tudják, van nekem ott egy kis kertem, de nem olyan virágok vannak benne, mint falun, hanem olyan virágok, hogy mindegyikben egy iczi-piczi kis csillag világit. És ha én azt mondom a törpéimnek: »Törpéim, édes jó törpéim, szedjetek nekem virágot!« – akkor az én fehér szakállú, fehér ruhájú, engedelmes, jó kis törpéim szaladnak, szaladnak, némelyik úgy szalad, hogy a kis fehér süvegét is elejti, de a pirinyó tündérkék még gyorsabbak, mert a tündérkék csak szállnak, szállnak, s abban a szempillantásban…

– Zsorzsin!

Zsorzsin felugrott s odafutott a nagyapjához.

– Nagyapa, édes kis nagypapám, ne haragudjál!

Nem, nem haragudott. Megsimogatta az arczocskáját, megcsókolta s aztán fölvitte a lakásukba. De mikor egyedül maradtak, leültette a térdére, és így szólt hozzá:

– Mit igértél nekem?

Zsorzsin nem felelt.

– Vagy igaz az, a mit beszéltél?

Zsorzsin hallgatott.

– Az én kis Zsorzsinom! – szólt nagyapja halk szörnyűködéssel.

De ez már sok volt. Zsorzsin zokogva borult nagyapja keblére.

– Nagypapa, kedves nagypapa! Ne haragudjál! Nem leszek többet rossz! Csak azt fogom elmondani, a mit szabad!

* * *

Másnap reggel az öreg urak Te Deum-ra gyülekeztek össze a nagy templomban, hogy övéikkel egyetemben hálát adjanak az egek urának a végtelen kegyelemért, melylyel életben tartotta majdnem mindnyájukat, s tizenkettő közül tizenegynek megérnie engedte ezt a szép napot.

A hálaadó isteni tiszteletet egy kis baleset zavarta meg. A Sursum corda-nál Zsorzsin elájult, a mi az első perczben nagy ijedtséget okozott. De Lovassy megnyugtatta a körülötte rémüldöző asszonyokat:

– Nincs baj. Mindjárt magához fog térni.

S az esetnek csakugyan nem lett súlyosabb következése. A kis lány délután már annyira jobban volt, hogy vasútra ülhettek vele.

Babarczyék, a kik ugyanakkor utaztak el, csak a pályaházban búcsúztak el Lovassytól.

– Milyen szép nap volt! – szólt Babarczy, még egyszer megszorongatva a bíró kezét. – De örökre sajnálni fogom, hogy ezt a szép napot a szegény Király Feri nem érhette meg.

A szegény Király Feri pedig békén feküdt a kerepesi temetőben, és egy cseppet se törődött vele, hogy Babarczy sajnálkozik rajta.