A ZENÉLŐ ÓRA.

A vendéglőst is pofonokkal nevelték, mint a gerolsteini nagyherczegnő unokaöcscsét; nem ugyan azért, hogy komolyságra szoktassák, hanem az eljárás egyszerüsítése érdekében. Sőt nevelést jóformán csak pofon alakjában kapott, mert az a sok figyelmeztetés, mely az embert ismeretekre, ügyességre, jó modorra oktatja, nála mind ily epigrammatikus és csattanós formát öltött. Úgy hozzá szokott a pofonhoz, mint a hegyes vidékek lakói az esőhöz. A főpinczérek között található Pestalozzik azt állítják, hogy még nem volt sörhordó fiú, a kinek ez a nevelési rendszer megártott volna; és tagadhatatlan, hogy nincs a tettlegességnek az a sokasága, mely megakadályozná a pálma-természetű kis ficzkókat, hogy úgy nőjjenek, mint a sóska, és idővel nyalka számoló-pinczérekké, egészségtől duzzadó fogadósokká, sőt terebélyes városatyákká gömbölyödjenek ki. De hogy ez a nevelési rendszer valami különösen kedves emlékeket hagyna maga után a növendékek lelkében, ezt már senki se állítja. A vendéglősnek tehát nem volt rá oka, hogy elérzékenyedjék, ha a multra gondol, s hogy visszakivánja a régi szép időket. Mindazonáltal neki is megvolt a maga napsugaras gyermekkora.

Ez a napsugaras korszak siralmasan rövid ideig tartott s megelőzte azt az időpontot, a mikor a vendéglős a pinczéri pályára lépett. Az apja még élt és falun laktak. A hogy’ körülnézett a világban, látta, hogy ő egy urasági kertésznek a fia. Ez nem gátolta abban, hogy a kis gróffal barátságot tartson. A kis grófot éppen akkor fogták el a Robinzon-hajlandóságok: ő volt a Péntekje. Naphosszat a mezőn csatangoltak; koronkint bebarangolták a nádast vagy az erdőt; övék volt az egész világ, és pedig az igazi. Nem mondhatni, hogy a gyönyörűségekből, melyek akkor az útszélen hevertek, a kertész fiának kevesebb jutott volna, mint a nagyúri csemetének.

Ebben az oly rövid korszakban történt valami, a mit a kertész fia soha többé nem felejthetett el. Egyszer a kis gróf így szólt hozzá:

– Játszszunk beteget. Te lészsz a beteg; én leszek az orvos, majd meg foglak gyógyítani.

– Nem bánom – felelt Péntek.

– Igen, de akkor fel kell jönnöd hozzánk.

Véletlenül senki se volt otthon, és a kis gróf becsempészhette barátját a kastélyba. Belopóztak a méltóságos nagypapa szobájába, és a kis gróf előkereste a játékszert.

– Látod, ez egy fecskendő – szólt a kis gróf – ezzel gyógyítják a nagypapát. Én most beszúrok a hátadba, bele fecskendezem az orvosságot, te csak nyögj, én majd meggyógyítalak.

A kertész fia levetette a zekéjét és az ingét, a műtét megtörtént, és a sikerült művelet után egyebet játszottak. De a kertész fia szórakozott volt.

– Mutasd meg a többi orvosságot is! – kérte barátját.

A kis gróf megmutatta a nagypapa összes szerszámjait, elmagyarázta rendeltetésüket, és ezen nagyokat nevettek. Aztán bevitte barátját a többi szobába is.

– Hát ez mi? – kérdezte Péntek, a tejüvegből készült poharakra és csészékre mutatva, a melyeket az ebédlő nagy edény-szekrényén látott.

– Ez? – felelt a kis gróf, – ez szájmosó. Evés után ezzel mossuk ki a szájunkat.

– Bolonddá akarsz tenni – kételkedett Péntek.

– Becsületszavamra – erősítette barátja.

A kertész fia elképpedve nézegette a grófi házban felhalmozott csodadolgokat. Egyik ámulatból a másikba esett. A kis gróf mulatott barátja megilletődésén.

– Várj – szólt – mutatok én neked valamit, hogy olyat még az öregapád se látott.

Bevitte Pénteket egy másik terembe, s ott egy fali órához vezette. A fali óra nagy, négyszögletes alkotmány volt; üvegburkolatát széles, aranyozott keret környezte; az üveghez simuló számlapon egy tányérka alakú kivágást, s e mögött képet lehetett látni; a kép várkastélyt ábrázolt.

– Látod – szólt a kis gróf – én most meghúzom ezt a zsinórt és csodálkozni fogsz.

Megrántotta az óra mögül lefityegő vörös zsineget; a várkastély előtt tátongó ürbe egy különös öltözetü alakocska ugrott ki, valami hangszert tartva a két keze közt.

– Ez a trubadúr a mandolinnal – magyarázta a kis gróf.

Zene szólalt meg, s nemsokára a várkastély kiugró erkélyén egy másik alakocska jelent meg: a vár kisasszonya. A zene tovább szólt, végre elhallgatott, s abban a pillanatban eltünt úgy a trubadúr, mint a kisasszony. Péntek nem akart hinni a szemének, és a fülének; úgy bámulta és hallgatta a csodát, mint a ki megkótyagosodott. S mikor az óra elhallgatott, mintha álmából ébredt volna fel.

– Nem szól tovább? – kérdezte.

– Nem, mert nem akarom – felelt a kis gróf. – Menjünk játszani.

A kertész fia akkor éjjel nem aludt olyan jól, mint máskor. Mindenféle zsibongást érzett a fejében; a trubadúr a mandolinnal meg a vár kisasszonya minduntalan megjelentek ágya előtt, s néha úgy tetszett neki, mintha az éjszakában ujra hallaná a zenét. Az akarat ezen az éjjelen ébredt fel benne. Arra gondolt, hogy egyszer majd meg fog nőni, és akkor neki is lesz holmija, a mit egészen a magáénak mondhat, talán még zenélő órája is lesz, a mely annyiszor szól, a hányszor akarja.

És ettől fogva napközben is sokat gondolt a zenélő órára. Föltámadt és folyvást bizsergett benne valami várakozás, a melyet azelőtt nem ismert. Gondolkozásának zürzavarában homályos, apró kivánságok kezdtek kergetőzni, de az égi szó, mely azontul folyvást ösztökélte – nem tudta: mire – továbbra is az a zene maradt, a melyet csak egyszer hallott s oly rövid ideig!

Álmodozóvá lett, de az álmodozás korszaka nála nem sokáig tartott. Kevéssel utóbb meghalt az apja, s őt bevitték a városba, hogy kenyeret keressen. És az első pofon, melyet gazdájától kapott, megismertette a való élettel.

* * *

Mikor üzletet nyithatott, már negyven esztendős, megállapodott gondolkozású férfiú volt, a kinek lehettek hibái, a kiről azonban az ellensége se mondta volna, hogy álmodozó természetű, vagy talán hóbortos. És mégis eszébe jutott a gyermekkori vágya, a melyről sohase tudott végképpen letenni. Addig motoszkált a fejében ez a gondolat, míg végre elhatározássá érlelődött. Igenis, vásárol egy zenélő órát; hisz nem is kerül olyan sokba. Hajdan, a mikor először szállotta meg ez a vágy, a zenélő óra még új dolog és nagy fényűzés volt. Csak grófok engedhették meg maguknak, hogy ilyen játékszerrel szórakozzanak. Azóta a grófok kényesebbek lettek. Most már más játékokkal mulatnak, és azok a tárgyak, melyek nagyapáik termeinek díszét alkották, átköltöztek tőlük a közepes sorsú emberek lakásaiba. A zenélő óra nem ritkaság többé; népszerű lett és olcsó.

A terv tehát, melyet a napsugaras mult sugallt, nem tartozott a nagyralátás és a hóbortos költekező kedv ötletei közé. És a gyakorlati érzék, melyet a vendéglősben a fiatalkori pofonok már régóta felébresztettek, nagyra növeltek és élesen látóvá tettek, határozottan helyeselte ezt a tervet. Üzletét a kis emberek, a sokat iddogáló szegények számára nyitotta meg. Az ilyen ember mindig örömet talál egy kis muzsikában; a zenélő óra vonzani fogja a vendégeket, és meglehet, költekezésre csábítja őket. Így összekötheti a hasznost a kellemessel. Kielégítheti lelkének a szükségletét és gyarapítja üzletének jó esélyeit.

Számítása bevált. Potom pénzért remek szerszámot vásárolt. Az órát nem kellett zsinórral rángatni, hogy megszólaljon. Ha annak idejében felhúzták, azon kívül hogy pontosan mutatta az időt, minden negyedórában eljátszotta műsorának egy részét: egynegyedkor a Gerolsteini nagyherczegnő négyesének hat figuráját, félkor »egyveleg«-et a Troubadourból, háromfertálykor az O, du lieber Augustint és más kedélyességeket, óratöltekor pedig a legkedveltebb komoly zeneműveket: néhány himnuszt és indulót, a Búsul a lengyelt, a Fel, fel vitézek-et, a politikai költészet négy vagy öt gyöngyét, azokat, a melyek följegyezték, hogy: »jön az ánglus a hires vasuton«, s a melyekből tudjuk, hogy: »a portugáli finom gyapjat óhajt.«

Az órának a külseje is megfelelt a haladottabb kor igényeinek. Aranyozása úgy csillogott a vendéglőnek puritán ízléssel hófehérre meszelt falán, mint az ékköves gyűrű a tisztára mosott munkáskézen. A környékről csodájára jártak, s a Vadszőlő közönségének előkelő része hetekig beszélt a zeneszámok szépségéről és változatosságáról. Vasárnaponkint, mikor az óra kora reggeltől késő éjszakáig szólt, annyira fokozta az általános jókedvet, hogy a legtakarékosabb embereket is könnyelműségekre, tékozlásra csábította s a vasárnapi bevétel rövid időn megkétszereződött.

A vendéglős az ilyen szép vasárnapoknak csöndesebb óráiban boldogan merengett el az óra csengésén-bongásán. Mégis csak szép az élet! Sorát ejti mindennek s a türelmes ember megéri, a mikor az élvezete is kamatokat hajt, apró kamatokat, a melyek azonban szaporodnak minden egyes zeneszámmal, minden egyes óraütéssel.

* * *

Az idő haladt; esztendők teltek el. A vendéglős nem gyönyörködött többé órájában. Megunta, mint megunta folyton locsogó feleségét, a kit egy könnyelmű pillanatában a konyhából emelt magához, mert egy hitves, a ki főz, mégis csak kevesebbe kerül, mint egy jó szakácsné.

Azokat a sebeket, a melyeket az idő ejt, az idő gyógyítja be. Ha a vendéglős megcsömörlött az örökösen hallott kétféle muzsikától, viszont érzéketlenné vált velük szemben. Idővel egyszerűen nem hallotta meg se az egyiket, se a másikat; nem törődött velük.

Csakhogy e közben a Vadszőlő közönsége is megváltozott. A helyiségnek másodszori, fényesen sikerült átalakitása után finomabb és módosabb nép kezdte ellepni a vendéglőt. Ez az ujabb elem már nem igen élvezte az óra muzsikáját. A törzsökösebb előkelők közül néhányan fel is szólaltak, hogy éppen elég volna, ha az óra csak vasárnaponkint játszanék.

A vendéglős nem is bánta volna már, ha akár soha se játszik az órája. Éppen torkig volt a Troubadourral. De az óra, ha nem szólt, nem is járt. A helyébe tehát más órát kellett volna venni. A gyakorlati érzék pedig ekkorra már erősen kifejlődött a vendéglősben. Egy csöndes, jóviseletű fali óra ugyan nem került volna sokba, de a vendéglős, miközben megvagyonosodott, elvül tűzte maga elé, hogy: kerülni kell minden fölösleges kiadást, már csak babonából is.

S ha valamelyik vendég kifakadt az óra ellen, sok »igenis« és jobbra-balra hajlongás után így szólt magában:

– Csak nyeljétek le a muzsikát. Lenyeltek ti egyebet is.

Ámde az idő mindinkább rohant, az üzlet egyre jobban virágzott s a vendéglős gazdag emberré lett. Most már szűknek találta a Vadszőlőt; más, nagyobb helyiséget bérelt, egész szállót, melynek aranyozott, óriás czímbetűi Chicago város dicsőségét hirdették. Az uj vállalkozással azt is sikerült kivívnia, hogy a nyolczadik kerületbeli szabadelvű és demokrata kör Chicago város bérlőjét kinevezte udvari vendéglősévé. Ebédelő termeit tehát felülmulhatatlan fényűzéssel kellett berendeznie, mert a kör vezetői a szabadelvűséget és a demokrácziát úgy értelmezték, hogy vannak ők olyan urak, mint a Nemzeti Kaszinó tagjai. Multjával azonban nem akart teljesen szakítani. Tudta, tapasztalásból, hogy a kis piszkos garasokból lesz a szép vagyon, s azért Chicago városában is fentartott egy termet a kisebb igényű közönség számára. Itt, a vörös terítékes asztalok közelében a zenélő óra is helyet találhatott.

De nemsokára a vörös terítékes asztalok mellett szorongó vendégek is beteltek a régi danákkal. A terem kicsiny volt a látogatók számához képest; a zaj nehézzé tette a beszélgetést, s a folyton ismétlődő egyformaság idegessé tette a vendégek új nemzedékét. A köz-elégedetlenség nem maradhatott titok, s a zenélő-órát száműzték a söntésbe. A csaposlegények arra valók, hogy helyt álljanak minden viszontagságban, elbánjanak a garázda vendégekkel, elviseljenek minden kalandot, s elviseljék szükség esetén a zeneművészetet is.

Hanem a söntés magától záródó ajtaját folyton csapkodták ki és be; hol az egyik, hol a másik ajtószárny nyilt ki, hogy helyet adjon a sok nyargalászó sörösfiúnak, s a hányszor valamelyik ajtószárny kinyilt, mindannyiszor kihallatszott az óra siránkozása:

Az olasz hitéért, a magyar jobblétért,
Egyedül a lengyel küzd a szabadságért!

A vendégek ismét felzúdultak; a vendéglős dühbe gurult.

– Nem megmondtam, – kiabált a söntésben – hogy azt a disznó órát senki fel ne merje húzni?!…

A tilalom arra való, hogy áthágják. A csapos-legények óhajtották tudni, hogy mikor hány óra, s bízván abban, hogy a gazda a fogadó kevésbbé előkelő helyiségeit csak ritkán tiszteli meg személyes felügyeletével, mégis csak felhúzták az órát.

Egyszer egy vendég, a kinek öt krajczárral többet számítottak fel, mint remélte, boszúságában maga elé idézte a gazdát.

– A pörkölt rossz volt – lázongott – és az a nyavalyás óra folyton zakatol.

A vendéglős tánczolt a dühtől.

Kirohant a söntésbe és üvöltött, mint egy sakál.

– Tüstént vigyétek a kamarába ezt a gyalázatos klepsidrát, mert ha még egyszer meghallom a nyafogását, mindnyájatokat megnyúzlak!

Egy sörhordó fiú ész nélkül kapta le az órát a szegről, a melyen csüngött, s száguldott vele a kamarába. Az óra még útközben is siratta Ponyatovszkyt.

A fiú, elkeseredésében, egy nagyot püffentett az ócska szerszám hátulsó, deszka-burkolatára. Aztán becsukta a sötét kamarába, mint egy rossz gyermeket, a kit meg kell fenyíteni.

Hanem a kamara nem maradhatott folyton bezárva; egyért-másért koronkint ki kellett nyitni, s a mint az ajtaja feltárult, a söntésbe és a vörös terítékes terembe minduntalan behallatszott az óra folytonos sírása.

… Így járnak az emberek közül is sokan, a kiknek nincs egyéb hibájok, csak az, hogy, míg körülöttük minden megváltozott, ők ugyanazok maradtak.