SZENT SZERAFIN MEGTÉRÉSE.

Élt Firenze városában egy érsek, Seraphino nevü. Apja után tulajdonképpen Calzolaio-nak hívták, de fiatal korában feljebbvalói és társai a mennyei szelídségért, mely lelkében lakott, és szép, kedvesen jóságos arczáért, mely a szeráfokra emlékeztetett, Seraphinónak nevezték el; és ez a név rajta maradt, mert – ámbátor sokáig élt – soha se cselekedett olyat, a mi erre a névre ráczáfolt volna.

Seraphino egyike volt a legerényesebb embereknek, a kik valaha e földi tereken bolyongtak.

Abban az időben Firenze városát polgárháborúk dúlták. Mindenki kivette részét a harczból: fiatalok és öregek, férfiak és asszonyok, a papok épp úgy, mint a világiak. Erőszakosságok, gyilkosságok, rokonnak rokon ellen támadása: a köznapi dolgok közé tartoztak. Ebben a sötét korszakban Seraphino volt az egyetlen, a kinek szívében épen élt Szent János rövid tanítása: »Fiaim, szeressétek egymást!« Seraphino a békét hirdette, a béke művén fáradozott, és életének egy nevezetes része abban telt el, hogy folytonosan könyörgött a körülötte viaskodóknak: hagyjanak fel az örökös küzdelemmel és éljenek istennek tetsző életet!

Ő maga soha se bántott senkit; mindenkivel szemben nyájas volt, és nem vétett a légynek se. Szerette társait, szerette minden felebarátját, haragosainak – mert mégis voltak haragosai – megbocsátott. Az igazságtalanságot elszenvedte visszatorlás, panasz és szemrehányás nélkül; a maga kis körében fölmerült ellentéteket elsimítani, kiegyenlíteni törekedett. Az emberi életet mindenekfölött drágának tartotta; sőt azt vallotta, hogy az állatokat se szabad bántani, mert ők is isten teremtései. A mi nagy szó volt abban a korban, mely ugyancsak megszokta a vérontás látványát.

Seraphinónak ehhez a jó tulajdonságához más erények is járultak. Szerény volt és kivánságok nélkül való; lelkében nem talált helyet se a kevélység, se a nagyravágyás. Hűségesen engedelmeskedett minden isteni és emberi törvénynek; őszintén alázatos volt, és érdemei nem tették elbizakodottá. Végül – a mire akkortájt se özönlött a példa – tiszta életet élt.

Úgy látszott, nem csupán a haragot zárta ki a szívéből, hanem minden indulatot, minden szenvedélyt.

Szóval Seraphino ékes volt minden erénynyel, főképpen minden keresztény erénynyel.

Azért nem szorúl magyarázatra, hogy – bár távol esett tőle a nagyravágyás – már negyven éves korában érsekké lett. Nemcsak hogy nem törte magát ez után a nagy tisztség után: minden áron el akarta hárítani magától, mert a feladatot súlyosnak, erejét meghaladónak és mások jogos várandóságának tartotta. De hiába szabódott; vállalnia kellett.

A nép örült ennek a választásnak. Seraphinót mindenki tisztelte, és azok, a kik unták már a sok háborút és belső villongást, azt remélték, hogy az új, békésebb állapotoknak Seraphino erős oszlopa lesz.

Érsekségének mindjárt a legelső évében Seraphinónak még egy, eddig nem ismert erénye tudódott ki. Kiderült, hogy nemcsak jóságos, békeszerető és kifogástalan életű, hanem egyszersmind ékesszavú.

Silvestrot, az új gonfalonieret, gyönyörű beszéddel üdvözölte, a mely mindenkit elragadott. A beszéd oly bátor volt, hogy még Silvestrónak is tetszett. De nem csupán bátor, hanem tartalmas is. Magasztos gondolkozásra valló, bölcs és megszívlelésre méltó tanácsok foglaltattak benne; gyönyörű útmutatás arra nézve, hogy az új gonfaloniere hogyan teljesítse tisztjét. Ezeket a bölcs tanácsokat ugyan Silvestro soha se fogadta meg, de ha a beszédnek nem is volt foganatja, ez nem kisebbíthette Seraphinónak az érdemét. Nem a hasznáért kell becsülni a szépet; a mi szép, önmagában is szép, szép akkor is, a mikor haszon, eredmény, siker nem kiséri.

E sokat igérő kezdet után Seraphino érsek egy vagy két éven át többször is szólt a firenzei néphez. És minél többször szólt, annál általánosabban csodálták ékesszólásának művészetét. A második alkalomtól fogva mindannyiszor a földi lét hívságairól és a másvilág örömeiről beszélt. Ez a fenséges tárgy sohase lelt hivatottabb magyarázóra. Seraphino olyan meggyőzően ecsetelte a földi élet nyomorúságait, és olyan lángoló lelkesedéssel, annyi rajongással, oly fennen szárnyaló képzelettel azokat a gyönyörűségeket, a melyekre a másvilágon tehetünk szert, ha idelenn szabályszerűen élünk, hogy az embernek kedve kerekedett nyomban meghalni, mert ki ne vágyott volna rá, hogy minél hamarább legyen része abban a tökéletes megtisztultságban, a melynek örömeit Seraphino eladdig el se képzelt színekkel tudta lefesteni?!

És ha Firenze polgárai akkoriban igen sűrűn küldözgették egymást a másvilágra, ez meglehet, nem egyszer tisztára jóindulatból és felebarátságból történt. Azoknak is, a kik inkább csak hirtelen indulatból vagy egyszerűen gonoszságból öltek, némi mentségéül szolgált, hogy gonoszságukat nem tetézték hitetlenséggel s lelkiismeretükön valamelyest könnyítettek azzal a tudattal, hogy embertársukat csupán az egyik és éppen a hitványabbik életétől fosztják meg.

Természetesen Seraphinót nem lehet felelőssé tenni azért, mert kortársai az ő legtisztább szándékait rosszra magyarázták és rosszra használták. Közös sorsa ez minden tiszta szándéknak és öröktől fogva, mert a világi rossz öröktől való.

Nem lehet felelőssé tenni annál kevésbbé, mert Firenze lakosainak csak igen kevés alkalmuk volt arra, hogy az érsek ékesszólását félre magyarázzák.

Érsekségének harmadik évétől fogva Seraphino nem hallatta szavát; egyszer se, soha többé. Hirtelen kivonta magát mindenből, a mi a nyilvánosság előtt folyt le, s halvány, jóságos arcza örökre eltünt a prédikáló székből. Híre terjedt, hogy nagyon beteg; s az, hogy hetekig feküdt, igaznak bizonyult. Nemsokára lábra állott ugyan, de ékesszólásának csodálói ezután is hiába várták. Mindentől és mindenkitől visszavonultan élt a »halmok« magaslatán, és csak ritkán látták, a mint papjai kiséretében, botjára támaszkodva, olykor-olykor kisétált a sorompó felé. A kik sétautján találkoztak vele, fehér arczának láttára, aggodalmasan suttogták:

– A szent ember nagyon beteg!… A szent ember nem fog sokáig élni!…

És imádkoztak az életéért.

Pedig voltaképpen nem volt súlyosabb baja és az élete nem forgott nagyobb veszedelemben, mint azoké, a kik imádkoztak érte. De azt hitte, hogy valami lassan ölő, titokzatos kórság környékezi, úgy érezte, hogy testi ereje rohamosan hanyatlik, és ez az érzés nagyon megriasztotta.

Első ifjúságában ugyanis beteges és rendkívül gyönge testalkatú volt. Gyakran vesződött kisebb bajokkal; koronkint lappangó lázak gyötörték és egyszer olyan csudálatos betegségbe esett, mely társait, a jó testvéreket, valósággal megijesztette. Nem tudott magáról és félrebeszélt. A jó testvérek rémületükben elhivatták Ruggiero mestert, a ki mindenkinél jobban ismerte a csillagok járását, az emberi szervezet titkait és a füvek gyógyító erejét. És a kis Seraphino, vagy az orvosságtól, vagy a sok fejcsóválástól, jobban lett. De mielőtt föllábadt, egy napon, a mikor azt hitték, hogy alszik, kihallgatta Ruggiero mesternek Filippo testvérrel való beszélgetését.

– Attól félek – szólt Filippo testvér – hogy szegény testvérünk nem lesz hosszú életü.

– Bizony, nem sok reménysége van rá – felelt Ruggiero mester. – Mindenből az látszik, hogy fiatalon fog meghalni, de ha nagyon vigyáz magára, ha mindenekben kiméli magát, megérheti, míg érsek lesz belőle.

Ez a beszélgetés nem ment ki a Seraphino fejéből. Nem szólt senkinek, de attól fogva őrizkedett a megfázástól; gondja volt rá, hogy a munkában való elmerüléssel meg ne erőltesse magát; távol tartotta magától az izgalmakat, és ha valaki olyat cselekedett vagy mondott, a mi mást haragra lobbantott volna, Seraphino megfékezte indulatát és így szólt magában:

– Nem, nem… azért is másra gondolok!… mert ha felindulok: ezzel is megrövidítem az életemet!…

Néha a rosszban is van valami jó, és nem lehetetlen, hogy Seraphino lelkének tökéletes épségét éppen ennek a mindig óvatosságra intő, elűzhetetlen, leküzdhetetlen, sötét gondolatnak köszönhette. Mert ifjúkorában őt is megkörnyékezte a kisértés, de Seraphino így szólt magában:

– Nem, nem… a kisértés a gyehennához vezet!… A bűn megöli a lelket… megöli a lelket, és azonkívül aláássa az egészséget is!…

S ez a meggondolás erőssé tette a csábítással szemben.

Ruggiero mester intelme Seraphinot végig kisérte egész életén. Nem mult nap, hogy ne gondolt volna rá; elhatározásait, majdnem minden lépését ez irányította; nyomot hagyott a szavain, rá nehezedett egész gondolkozására. Később, a mint mult az idő, és még folyvást életben találta magát: a kellemetlen emlék elveszítette erejét; néha, kivált tavasz idején, a napfény óráiban, fölszabadúltnak hitte magát, mint az elitélt, a ki a jó jelekből azt reméli, hogy kegyelmet kapott. De később is megtörtént, jóllehet ritkábban, hogy az éj sötétjében hirtelen felriadt, s virradatig küzködött a felejthetetlen mementóval. Gondolatainak szövevényéből akaraterejének minden megfeszítésével se tudta kiirtani; akármivel foglalkozott, a mementó ott vigyorgott elméjének munkája mögött.

Mikor érsekké lett, az új hivatalával kapcsolatos elfoglaltságok egy kissé elszórakoztatták. A köztisztelet sokféle megnyilatkozása jól esett neki és elevenebbé tette; új tennivalói, az ezekkel járó gond, a több emberrel való érintkezés egy kissé elterelték figyelmét a közelében borongó sötétségről, a melyről azelőtt alig tudta levenni a szemét. De ez nem sokáig tartott. Új környezete egy-két évi megszokás után nem szórakoztatta többé; betelvén legtitkosabb óhajtása is, nem volt, a mit czélul tűzhetett volna maga elé; elfoglaltságát megunta és rábízta alantasaira; tehette, a mit akart, tehát: csak gondolkozott, töprengett, tépelődött.

És ekkor egyszerre, váratlanul, újra meglepték azok a lappangó lázak, a melyek ifjúságát megrontották. Több, mint húsz esztendő múlt el azóta; egy jó harmadrész emberélet. Már elérte azt a kort, a melyben az erősek közül is sokan kidőlnek; elérte, hogy érsekké lett, megélt annyi esztendőt, a mennyit Ruggiero mester a legjobb esetre jósolt, a mennyinél többet a csillagok járása nem igért neki, akárhogyan vigyáz, akárhogyan kiméli magát.

Seraphino megrémült. Mert akármilyen csodaszépen tudta ecsetelni a másvilág örömeit, azért mégse kivánkozott a másvilágra.

A mikor a lopva járó, alattomos láz egy éjszaka ismét felköltötte álmából és szívének vad dobogásából meggyőződött róla, hogy csakugyan beteg, a sötétségben összetette kezét és így imádkozott:

– Rex regum, dominus dominantium! Tudom, hogy ez a földi élet hitványság, siralom; csak pitvara az igazi életnek; keserves föltétel, a melyet a kiválasztottaknak elengedsz; megpróbáltatás, a melyen túlesni boldogság. Tudom, hogy gyarlóság, ostobaság, főbenjáró vétek: ragaszkodni ehhez a hívsághoz; mea culpa, mea maxima culpa! És mégis könyörgök: hosszabbítsd meg földi életemet! Az üdvösség, melyet a jóknak adsz, véges értelmünkkel föl nem fogható; ellenben ez a hitványság közel esik hozzánk, már megvan, szívünk szerint való, és valamint az örökélet, azonképpen ez is a te rendelésed! Érdemetlen szolgád vagyok; sokat vétkeztem, ha tettekkel nem is, legalább gondolatban. De a hit, a tiszta szándék, a jóakarat nem hiányzott szívemből; iparkodtam, hogy minél inkább megtisztuljak, gondosan ápoltam a Benned való bizodalmat és igaz lélekkel, buzgón hirdettem a Te igéidet! Rex regum, dominus dominantium! Esengek, hosszabbítsd meg földi létemet, a melylyel összeforrottam, a melynél egyebet értelmem nem bir felfogni! Avagy ha máskép parancsoltad volna: erősíts meg hitemben, azonképpen, mint szegény szolgád rajta volt, hogy megerősítse hitökben a gondjára bizottakat, megtérítse a tévelygőket és felvilágosítsa a magukkal meghasonlottakat!

A láz és aggodalom ágyba döntötték. Ijedelmében meghagyta, hogy hívják ágyához Firenze legnagyobb tudósait. Ruggiero mester már régen meghalt, de tanítványokat hagyott, a kiknek annak idején megmagyarázta volt, hogy miképpen kell megfoltozni a mások életét.

A tudósok eljöttek, megnézték a beteget, és nem valami kisebb emberről lévén szó, hanem magáról az érsekről: igen-igen csóválták a fejöket.

Akárhogyan csóválták a fejöket, Seraphino meggyógyult. Meggyógyult, de csak azért, hogy ezentúl már csupán a remegésnek éljen.

A tudósok a csillagok járásából azt olvasták ki, hogy az érseknek kimélnie kell magát. Az érsek tehát kimélte magát. Tenyerének vizsgálatából kiderült, hogy a szellemi megerőtetés tette beteggé; az érsek tehát megfogadta, hogy többé nem fog szónokolni. Szemének fényességéből látták, hogy óvakodnia kell a templom hidegétől; arczának színéből kitűnt, hogy a bőjtölés ártalmára van. Az érsek tehát kikérte a betegeket megillető fölmentést, s tartózkodott úgy a böjttől, mint a misemondástól.

És ettől fogva csak az egészségét ápolta. Nyáron is meleg ruhában járt; gyógyító italokat, kenőcsöket, elixireket használt, továbbá, nemcsak hogy szónokolni nem mert, a közönséges beszédet is kerülte. Ha éppen kellett: suttogva szólt, hogy meg ne erőtesse a mellét. Ha a levegőre ment: testőrökkel vette körül magát, a kik megóvják az utonállóktól és más gonosz emberektől. Ha az étel nem ízlett neki, elszomorodott, és imádkozott, hogy egyébre gondoljon.

Ezután se utasította el a szegényeket, a kik alamizsnáért folyamodtak hozzá; de a kuruzslókat, a kik ápolták, aranynyal fizette.

Multak az esztendők; megöregedett. És egész élete abban telt el, hogy folyton-folyvást oltalmazta földi lételét. Nem csinált egyebet, csak óvakodott a másvilágtól: napról-napra, reggeltől estig, egyedül azon mesterkedett, hogy minél később kerüljön oda.

Már jóval túl járt hatvanadik évén, a mikor harmadszor is megbetegedett. Halálos reszketés fogta el, homlokáról patakzott a verejték, és még a suttogás is elakadt a torkán. Mindenből úgy látszott, hogy meghal. A tudósok már nem is csóválták a fejöket; csak fölemelték szemöket az égre. Papjai összegyűltek ágya körül és sirtak.

Seraphino tudta kötelességét. Összeszedte minden erejét, és érczes, tisztán hallható hangon szólt hozzájok:

– Ne sírjatok! Az Úr azt rendelte, hogy elhagyjam ezt a siralom völgyét… legyen áldott szent akarata! Ne sírjatok, hiszen az örök életbe költözöm át! Hallgassátok meg utolsó szavamat: Gondjaitokba, buzgó gondjaitokba ajánlom anyaszentegyházunkat, lelketekre kötöm, hogy tántoríthatatlan hűséggel, teljes odaadással szolgáljátok! Lángoló buzgalommal terjesszétek az üdvözítő hitet, óvjátok a hívek erkölcsét, világosítsátok föl a tévelygőket és imádkozzatok bűnös lelkemért!

De bensejének legmélyén így könyörgött:

– Rex regum, dominus dominantium! Mindenhatóságodnak zsámolyánál, esengve, rimánkodva könyörgök: hosszabbítsd meg nyomorult életemet még egy évvel… egy hónappal… egy héttel… egy nappal… egy órával!…

Aztán érezte, hogy öntudata elhagyja és azt hitte, hogy meghal… De nem halt meg, csak elveszítette az eszméletét.

S mialatt papjai a haldoklókért szóló imát mormolták körülötte, Seraphino, lázas álmában azt képzelte, hogy immáron egy szűk és nagyon homályos czellában fekszik, melyben csak annyi világosság derengett, a mennyit egy ajtóhasadékon át a kívül égő nagy tűz sugározhat be a sötét szobába. Arrafelé nézett, a honnan a kevés világosság derengett, s a hogy a szeme jobban hozzászokott a sötétséghez, látta, hogy a szűk czella csak háromfalú, az egyik oldalán nyilt, de kívül is vakhomály ül a közelben és a tűzfény csak valahonnan messzebbről jöhet.

– Hol vagyok? – suttogta Seraphino.

Mintegy feleletül megzendült a vezeklők kara. Nem tudta kitalálni, honnan hallatszanak a borzadályt keltő hangok, de tisztán hallotta ezt a szót:

– Miserere!

Megrázkodott. Valami különös nyugtalanság, majd vad félelem fogta el.

És a láthatatlanok kara mind erősebben, mind rémesebben zúgta a korált… harsonaszó hallatszott, a mely egyre siketítőbben hangzott, átviharzotta a czellát és majdnem megrepesztette a fülét… Kétségbeesetten orditott föl… s a hangok orkánja hirtelen elült.

A csenddel visszanyerte az eszét is; valamelyest megnyugodott. Tehát a másvilágon van. Az igazat megvallva, egy kissé meg volt lepetve. No lám, csakugyan nem szűnt meg teljesen; a végesből csakugyan a végtelenbe lépett át! Nagyot lélekzett; egy kő esett le a szívéről. Akármilyen határtalan a bizalom, a bizonyosság mégis csak jól esik. Odalenn a legigazabbakat is nyugtalanná teszi az, hogy vaksötétbe kell ugraniok. A mit a gondviselés eltakart a földi szem elől, ismeretlenségével mégis csak izgatja egy kevéssé a halandó képzeletét, akármilyen erősen bízzék is az égi irgalmasságban. S a milyen izgató az ismeretlentől való oktalan félelem: olyan vég nélkül megnyugtató a földöntúli béke, a lélek előtt megnyilt bizonyosság. Milyen oktalan volt, hogy annyit rettegett a megígért, várt, remélt, de ismeretlen világtól! És valami nagyon édes érzés járta át.

Hanem a mint tovább nézelődött maga körül, öröme egyre halványabbra vált; a vakhomály, melyen tekintete nem birt keresztül hatolni, megdöbbentette, s a végtelen csend félelemmel töltötte el. Azután valami eddig még nem ismert szorongás szállotta meg. Úgy tetszett neki, mintha köröskörül rémes árnyékok imbolyognának, mintha égő öntudatát jéghideg fuvallat járná át, s mintha lelkének mélyén egy szörny ütné fel a fejét. Újra rettegés fogta el; kiáltani szeretett volna, de nem tudott; mozdulni akart, de nem birt. És hirtelen átsajgott rajta a rémítő tudat:

– A hol vagyok, az nem az igazak örök hazája! Az a tűzfény a tisztító tűz fénye!

Tekintete oda meredt, a hol a kevés világosság derengett, és ekkor úgy rémlett neki, mintha a tűzfény erősödnék. Ez a látvány megriasztotta; nem akart oda nézni többé, de nem tudta elvenni a tekintetét. A czella nyílása pedig egyre világosabb lett. A tűzfény egyre sűrűbb kévékben ömlött a sötét falak felé; a nyílás egészen kivilágosodott; rettenetes, tűrhetetlen hőséget terjesztő fényesség öltögette be vörös és fehéren izzó, útálatos lángnyelveit a padló, a falak és a boltozat felé; végül egy lángtenger hömpölygött odakünn.

Könyörögni akart, hogy ne kelljen látnia ezt a rémséget. De elfelejtette összes imádságait, és érezte, hogy már gondolkozni se bir. Csak megkövesült tekintetében maradt még némi élet.

És látta, hogy a lángtengerben ördögök futkosnak, a hátukon nagy puttonnal, a melyben a lelkeket vitték. Nehezen czipelték terhöket, és igen fáradtak lehettek, mert pántlika-alakú, vérvörös nyelvök ocsmány szájukból egész hosszúságában kilógott. Egy ördög éppen a czella nyílása mellett vonszolta terhét, s a puttonban ülő kárhozott bevigyorgott Seraphinóra. Seraphino dermedten bámult rá: megismerte Bonifácz püspököt.

Olyan iszonyat szállotta meg, a minőt a földön soha se ismert. Érezte, hogy teljesen elveszti az eszét és oktalanságában menekülni akart. De nem birt fölemelkedni fekvőhelyéről; mocczanni se tudott. Ekkor eszébe jutott Jézus Krisztus neve. Segítségül híván az isten fiának végtelen kegyelmét, kétségbeesésében még egy utolsó erőfeszítést tett; és tagjai most már engedtek akaratának, teste összerázkodott, térdének fagya fölengedett, törzse megmozdult, feje felszökkent fekvőhelyéről, és hátrafelé fordult, a menekvést keresve.

Csak ekkor látta, hogy valaki mozdulatlanul áll fekvőhelye mögött: egy hófehér lepelbe öltözött, gyönyörű arczú ifju, a ki végtelen nyugalommal nézett rá. Az arcza csodaszép volt, de a tekintete oly merő, hogy Seraphino ezt a tekintetet nem birta kiállani.

Visszabujt helyére, hogy ne lássa a szelíd és mégis vérfagyasztó szempárt, összekuczorodott, a mennyire tudott és fogvaczogva kérdezte:

– Angyal vagy?

– Én a Halál vagyok – szólalt meg amaz a feje mögött. – Én hoztalak ide, hogy nemsokára átadjalak az örök Igazságnak.

– Hol vagyok? – rebegte Seraphino.

– A pokolban – felelt a Halál.

– Mennyei irgalmasság! – nyöszörgött Seraphino – Miért hoztál ide? Csak nem maradok itt?!

– Itt maradsz örökkön – szólt a Halál – innen nincs visszatérés!

– Istennek szent anyja, könyörögj érettem! – nyögte Seraphino – hiszen szándékaim tiszták valának!

– Szándékaid – szólt a Halál – benn voltak az égi serpenyőben, de porszemnek itéltettek.

Seraphino kétségbeesetten tördelte a kezét.

– Quid tunc miser sum dicturus?! – tépelődött. – Mea culpa, mea maxima culpa! A serpenyőben talán úgy találtatott, hogy bizodalmam nem volt elég erős. De hiszen hűségesen hittem, követtem, hirdettem a szent tanítást!… Életemet imádkozással töltöttem el és nem szűntem meg könyörögni, hogy a mennyei irgalmasság erősítse meg bizodalmamat!… Cselekedetem igaz volt, mert mindent elkövettem, hogy megszilárdítsam másoknak a hitét, szándékom tiszta, mert nem volt egyéb igyekezetem, mint hogy egészen megtisztuljak bizodalmamban, még gondolatom is szenny nélkül való, mert végre is hívő voltam, jóllehet ez nekem nehezebb volt, mint másnak!

– Nem azért kerültél ide – szólalt meg újra a Halál. – Ha netalán vétkeztél ily gondolatokkal, bűnöd magától bocsánatot nyert. Az égi irgalmasság nem itéli el azt a lelket, a mely tökéletlenségében, oktalanságában, vakságában, nem éri föl észszel az ő végtelenségét, mindenható voltát és mindenütt jelenvalóságát. A midőn a megismerést elzárta a halandó elől, már előre megbocsátotta az emberi értelem minden megtévedését.

– De hát akkor miért kerültem ide?! – kínlódott Seraphino a kétségek között. – Hiszen nem voltak halálos bűneim! Nem vétkeztem a tíz parancsolat ellen a hét főbűntől tiszta maradtam, égbekiáltó vétket nem követtem el! Miért jutottam mégis a pokolba? Mi volt a bűnöm?

– A legnagyobb bűn! – felelt a Halál. – A bűnök anyja!… az a bűn, a melyben az összes bűnök bennfoglaltatnak: az önzés!

– Az ember eredendő bűnben fogantatik – mentegetőzött Seraphino – de Jézus Krisztus mindnyájunkat megváltott!

– Nyiljék meg valahára a szemed! – szólt a Halál. – A te vétked nem az eredendő bűn volt, hanem a legnagyobb vétek: az életnek, az Isten mindenhatóságából kisugárzó erőnek gonosz eltékozlása. Az életben egy megbízást kaptál az Istentől: te ezzel a megbízással visszaéltél. Életednek rendeltetése volt: és te elvontad életedet a rendeltetésétől. Életednek egy czélt kellett volna szolgálnia: te életedet elsikkasztottad ettől a czéltól, és csak arra használtad fel, hogy minél hosszabbra nyújtsd, mert jól esett élned. Erényesnek képzelted magad, mert látszatra megtartottad a szabályokat. De vak voltál és nem láttad át, hogy mindenki annyit ér, a mennyit másoknak tesz, – a mennyi áldozatra, a mennyi önfeláldozásra képes, – a hányszor koczkára teszi jólétét és egész életét az egyetemesért. Azt hitted, hogy látod az Istent; és nem láttad azt, hogy az Isten nem óvja az egyén életét, csak az egyetemes életet óvja. Azt hitted, hogy istenfélő vagy és ügyet se vetettél a törvények törvényére. Hogy az istenségnek mik a czéljai az egyetemes élettel: nem nyilatkoztatja ki a halandónak, nem mondta meg neked sem; de megmondta, beleírta a lelkedbe, hogy az élet nem tulajdonod, csak véges birtokod; hogy nem a te czéljaidra kaptad, hanem rendeltetése van; kinyilatkoztatta előtted is, mert szíved megsugta, mire való az életed; tudtad, miért, mi végre születtél s hogy a földi pálya csak arravaló, hogy: közremunkálj az Ő czéljaira! Te nem vétkeztél a szabályok ellen és értéktelen holmikat nem kapartál félre magadnak, de eltulajdonítottad, elsikkasztottad, elprédáltad a legbecsesebbet: azt, a mi egyedül isteni eredetű; nem loptál felebarátjaidtól, de megloptad az Istent!

Ebben a pillanatban a lángtenger becsapott a czellába. A vérvörös nyelvű, kaján pofájú ördögök berohantak, megragadták az érseket, és kihurczolták a rettenetes tűzbe. Előbb nyársra húzták, és testét, a melyet a földön annyira óvott a hidegtől, a tűzben megpörkölték, aztán beledobták egy forró olajjal teli, roppant medenczébe, a melyben ezer meg ezer kárhozott lélek visított és üvöltött… Seraphino elordította magát, és fölébredt.

* * *

A verejték csorgott a homlokáról, de betegsége elmúlt. Még aznap fölkelt, és környezete álmélkodva látta, hogy frissebb és egészségesebb, mint valaha.

De még jobban csodálkozott mindenki, a mikor kitűnt, hogy az érseket mennyire megváltoztatta az a betegség, a melyből csak valamely isteni csoda gyógyíthatta ki.

Seraphino attól a naptól fogva, a mikor talpra állott, egészen más ember volt, mint előbb.

Az első dolga az volt, hogy elbocsátotta összes kuruzslóit, és az aranyakat, a melyekkel azelőtt szolgálataikat fizette, a szegények között osztotta szét.

Aztán visszatért a városba, és megjelent az emberek között, hogy segítségökre legyen.

Éppen akkor a pestis tizedelte meg Firenze lakóit. Seraphino sorra járta a betegeket; ápolta, s vigasztalta őket, és feladta nekik az utolsó szentséget. Később az Arno kiáradt; az ősz érsek csónakon járta be az elárasztott városrészt, kinyújtotta megerősödött kezét a vízbefúlók felé és partra szállította őket. Ellenség támadta meg a várost; Seraphino beállt a harczolók közé. Tűzvész ütött ki, mely elhamvasztotta Firenze legnépesebb épületeit; az érsek elsőnek jelent meg a szerencsétlenség helyén, elsőnek rohant be az égő palotákba és megmentett kilencz gyermeket.

Százszor tette koczkára életét, de a veszedelem, melyet mindenütt keresett, elbújt előle. És száz évig élt.

Az emberek pedig, midőn látták, mire képes az az aggastyán, a kit hatvan éves koráig haldoklónak ismertek, igen elcsodálkoztak.

Némelyek így suttogtak:

– Milyen erősnek kell lennie annak a hitnek, a mely készséget ad ekkora önfeláldozásra!

Mások meg így:

– Ebben a hitben bizonynyal isteni erő van!

Akkortájt sokak lelkét hitetlenség szállotta meg, az a betegség, a mely ragadósabb és gyilkosabb a pestisnél. Seraphino Istenhez térítette őket, mert a hitetlenek, látván, hogy az ősz ember mind a két karján siránkozó angyalokat hurczol ki a tűzből, önkéntelenül így kiáltottak föl:

– Mégis van másvilág!