I.

Aldulianu hadnagygyal a szegény Gál Ernőnél ismerkedtem meg, a mivel azt akarom mondani, hogy Aldulianu hadnagy igen különös katona volt.

A szegény Gál Ernő… de van-e, a ki nem ismerte őt? A ki ebben az országban tollat vagy ecsetet forgat, ha csak az erdőben nem él, mint athéni Timon, négy vagy öt évvel ezelőtt nem igen kerülhette el, hogy minduntalan ne találkozzék vele. S a ki egyszer-másszor meg szokott fordulni a szinházak első előadásain, a hangverseny-termekben, meg a műtárlatban, okvetetlenül emlékezni fog élénk alakjára, mandula vágásu, barátságos szemére, és természettől göndör, szép, fekete hajára, melynek nem egy szerelmet köszönhetett.

De ismerték őt Párisban, Münchenben és Rómában is. A téli városokban mindig hónapokig időzött, a társaságos élet nagy középpontjait évről-évre meglátogatta, s az összeköttetéseit soha se hanyagolta el. Mindenütt megfordult, mindenütt voltak barátai, és Sándor-utczai lakása oly ismert czim volt egész Európában, akár a Café Riche.

Ebben a Sándor-utczai lakásban, ha a házigazda egypár hónapot Budapesten töltött, meglehetősen tarka társaság szokott összeverődni. Találkoztál itt irókkal és festőkkel, grófokkal és szinészekkel, urakkal, urfiakkal, és válogatott czigánylegényekkel. Ma egy rossz kabátú verselőt találtál ott egy nagykövetnek a majoreskójával, másnap egy kiváló zongorázót, a ki a szőnyegen aludt, egy szobrászt, a kit semmi módon nem lehetett megszólalásra birni, egy kezdő szinészt, a kiben Gál Ernő tehetséget fedezett fel, egy idegen országból érkező csodabogarat, a kiről utóbb kisült, hogy a század legnagyobb gondolkozója, s egy festőt, a ki torzképeket rajzolt az egész társaságról. Nem is képzelhettél ennél furcsább népet. A vendégeknek, a kik itt összetalálkoztak, soha se volt egymáshoz semmi mondani valójuk, s általánosságban a Gál Ernő látogatói csak két dologra nézve egyeztek meg: mindnyájan szerették a teát, és mindnyájan szerették a művészetet, ha másként nem, egy-egy csinos szinésznő formájában.

Gál Ernő soha se unta meg ezt a fölötte vegyes társaságot. Valami érthetetlen, konok érdeklődéssel viseltetett a nem közönséges viselkedésü, a sajátságosan gondolkozó, meg a tehetséges emberek iránt, s mint más ember utána jár a nőknek, Gál Ernő azzal töltötte az életét, hogy a tehetségek után járt, a kiket aztán rendre meghívott magához. Azoknak, a kiket egy darabig értékes embereknek tartott, meg kellett ismerkedniök vele. Valósággal gyüjtötte az érdekes alakokat, a mint mások levél-bélyegeket, füzértáncz-jelvényeket, vagy eltört báli legyezőket gyüjtenek.

A török szultánnak, azt mondják, háromszáz felesége van. Ez mindenesetre csodálatos dolog. De én még a török szultánnál is érthetetlenebbnek találtam a szegény Gál Ernőt, a kinek háromszáz barátja volt. Hogy igazságos legyek, el kell ismernem, hogy ez a háromszáz ember mind igaz barátsággal viseltetett iránta. Nem is igen lehetett őt nem szeretni; hisz maga volt a gyöngédség, finomság és nemesség. Úgy élt a létért való küzdelem világában, mint egy virág; soha se okozott még csak egy rossz pillanatot se.

Hogy őt sokan szerették, az érthető volt. De ő, hogyan oszthatta meg az érdeklődését háromszáz barát és nem tudom hány jóismerős között? Pedig nem volt szokása elcsapni a régi czimboráit. Az ő szeretetreméltóságából mindenkinek jutott, mint a bibliai négy kenyérből; s azokat a barátait, a kiket hosszabb ideig nem kereshetett fel, elárasztotta kedvességekkel teli, kissé idegesen élénk, bizalmas levelekkel. Mégis, úgy képzelem, sokkal kevésbbé szerette a meghittjeit, mint a hogy ezek őt; mert mindig keresett és mindig talált uj meghitteket. Koronkint úgy tünt fel előttem, mint a barátság Don Juanja, a ki nem is a barátjait szereti, hanem inkább azokat a meghittségeket, a melyek a barátságból fakadnak; a hogy a sevillai kaland-vadászt nem a szeretői érdekelték, hanem maga a szerelem, egy álmodott és csak óhajtott szerelem, a melyet folyvást űzött, s a melyet nem találhatott fel soha.

Gál Ernő, azt hiszem, a lángelmét kereste a barátjaiban. Szinte gyerekes kiváncsisággal nézett a lelkébe minden uj médiumnak; s mikor ezt ismertnek, egyhangúnak, vagy földhöz ragadtnak találta, tovább ment. Uri ember volt, s nem neheztelt rád csak azért, mert csalódott benned; később is ápolta ismeretségedet, de tovább ment, uj barátokat keresni. Bizonyára soha se találta meg az annyit hajszolt, igazi lángelmét; pedig a naplója teli volt fényes és nagy nevekkel.

Önök kétségen kivül úgy találják, hogy ehhez jókora gyerekesség kellett. Meglehet; de legyen szabad hozzátennem, hogy ez a gyerekesség meglehetősen különös volt.

Úgy képzelem, ez a mi szegény barátunk senkit és semmit se szeretett igazán, csak a művészetet. S ennek az ős, örök istenasszonynak alighanem ő volt az utolsó szerelmese.

A művészet ma már bejáratos a házmesteri lakásokba is, de a mióta vulgivaga, igazi, odaadó, önzetlen szerelmesei nincsenek többé. Udvarlói, ó azok vannak elegen. De legyünk őszinték. A művészet ma a legtöbb embernek egy nem közönséges divathölgy, a kivel együtt mutatkozni nem árt; a tömegnek most is az a bizonyos Hekuba; egynek kereső élettárs, másnak egyszerüen fejős tehén; a jobbaknak kellemes ismeretség, a legjobbaknak egy öreg szerető, a kihez mindig visszatér az ember. Olyan emberek, a kiknek az Egyetlen, a Mindenek felett való, a kiknek istensége és az egész világa, olyan emberek nincsenek többé.

Gál Ernő volt az utolsó ilyen ember.

Az ő szerelme igaz, teljesen odaadó, és osztatlan volt, nem úgy, mint azoké, a kik csak az ajkukon hordják ezt a szerelmet, a kik a művészet képében csak a tulajdon érdekeiket szeretik, a tulajdon művészi érzéküknek udvarolnak, a tulajdon hiúságukat legyezgetik. Ne bízzanak önök az alkotókban! Az alkotó önző szerelmes. Az igazi úgy tesz, mint Cordelia; hallgat és szeret. A legszerelmesebb szerelmesek azok, a kik, mint Petrarca, csak sorvadnak s égnek az olthatatlan vágytól, a tizenegy gyermeket pedig a férjre, De Sade urra bízzák.

Gál Ernő nem irt, nem festett, nem faragott, és ha zongorázott, a másét zongorázta. Csak tervei voltak, álomba való, mesés, homályos tervei, a melyeket nem lehetett megvalósítani.

De azért még se érdekelte egyéb, csak a művészet. Minden más dolog közönbös és kicsinyes volt előtte.

Olyan családból származott, melynek minden egyes tagja szerepet játszott a politikában. Ő, ha politikáról volt szó, türelmesen mosolygott, mint mi, hogyha csöndes őrültekkel beszélünk. Volt egy pusztája, a hová koronkint lerándult, de csak azért, hogy a parasztok bölcs beszédének művészi formáin csudálkozzék, s hogy a béreseit passió-játékokra tanítsa be. Az ispánja nem győzte csóválni a fejét ezeken a gyerekességeken, s álmélkodva nézte az orosz festőkből, amerikai verselőkből, s franczia zeneköltőkből álló közönséget, mely a passiót játszó parasztokat bámulta. Viszont Ernő, az ispán láttára, mindig mély sajnálkozással és részvéttel csudálkozott el azon, hogy még most is vannak emberek, a kik mezőgazdasággal foglalkoznak. A tudományból csak a nagy eredmények érdekelték, a katonásdit őrültségnek tartotta; a kereskedelmet enyhébben itélte meg, de abból a kissé zavart nyájasságból, melylyel a művészi hajlandóság nélkül való emberekkel beszélt, ki lehetett olvasni, hogy olyanforma lényeknek nézi őket, mint mi a sziú-indiánokat.

Még az asszonyok se érdekelték igazán. Mert csak olyan nők érdekelték, a kik inkább művésznők voltak, mint asszonyok. Egy hetven éves öreg dáma, a ki szép verseket irt, sokkal kedvesebb volt neki minden szépségnél, a ki csak szépség volt, semmi egyéb.

Szegény Ernő! Meg volt irva róla, hogy fogadóban haljon meg, s szinésznők zárják le a szemét. A betegszoba indiai növények nehéz illatával volt tele, alant, az esplanade-on, a Lohengrin nászindulóját játszották, s a zenekar tulharsogta a tenger csöndes moraját.