II.

Abban az időben, mikor Gál Ernő még rendesen itthon töltötte a telet, én impresszionista képeket festettem, idegesen, lázasan, tombolóan impresszionista képeket. Az eredetiségem az volt, hogy a tájképeimből kizártam az embert, s kizártam az egész állat- és növényvilágot. Az én festményeimen nem volt se fauna, se flóra; a néma, a látszólag élettelen természet volt az, mely vásznaimon beszélt… és ékesen szólt annak, a ki érti a természet beszédét.

Két kedves tárgyam volt: a tenger, a maga végtelenségében, egyhangúságában és szennyes szinében, és a sziklák, a maguk kopárságában, egyhangúságában és szintelenségében. A szomorú szinü habok s a komor kő volt a különlegességem; a képeimen nem lehetett egyebet látni, csak vizet, vizet és vizet, vagy: szienitet, márgát és bazaltot.

Voltak, a kik kicsúfoltak. Egy biráló, az 1890-iki őszi tárlatról szólván, ekkép emlékezett meg rólam:

»26. sz. Folyadék. 29. sz. Folyadék. 30. sz. Szilárd testek. 31. sz. Szilárd testek. 32. sz. Folyadék. Festette: Kovács Sándor. Sok folyadék, s hatalmas szilárd testek«.

De voltak elszánt híveim is, a kik szembe szálltak értem a közvéleménynyel. S Gál Ernő gyakran szólt hozzám így:

– Tudod-e, hogy Aldulianunak nagyon tetszett az Éj?!… Aldulianu a Téli tájtól el volt ragadtatva… Aldulianu azt mondta, hogy a Szélcsend a te legremekebb munkád…

Kezdtem nagyon kiváncsi lenni erre a katonára, a ki végig kitartott mellettem, s a ki nem csüggedett még akkor sem, mikor már magam is meg voltam rendülve.

A Gál Ernő szavaiból már tudtam róla egyetmást. Aldulianu a mi szegény barátunk meghittjeinek a legszűkebb köréhez tartozott. Hadnagy volt nem tudom melyik huszárezrednél, Kecskeméten állomásozott, s így, rövid szabadsággal, sűrűn feljöhetett Pestre. Tudtam róla még azt is, hogy régi katona családból származik s Boszniában kitüntette magát. Tudtam végre, hogy remek zongorás, a ki egyszersmind zeneszerző is a szabad idejében, s hangulatos dalokban zenésiti meg Poe Edgar, Baudelaire és Dante Gabriel Rossetti legszebb verseit, azokat, a melyek csak rejtelmességekről szólnak, csodálatos, titokzatos hangon.

A véletlen úgy akarta, hogy sohase találkozzunk. Nemsokára az ezredét áthelyezték Temesvárra; csak ritkán járt fel Pestre, s kevesebbet hallatott magáról.

Hanem azért, egy darabig, tisztában voltam azzal, hogy mit gondoljak róla. Gál Ernőnél találkoztam már egynehány katonával, s mondhatom, a Gál Ernő katonái igen furcsa katonák voltak. Derék, kitünő fiuk, a kik rendben végezték a szolgálatukat, de a kiket, első látásra, inkább szép lelkü postatiszteknek nézett volna az ember. Ezek a katonák az Ueber Land und Meer leghívebb előfizetői közé tartoztak, legyezőt és majolikát festettek, czimbalmoztak, este nyolcz órakor jártak haza, nem czigaretteztek, és czitromvizet ittak. Volt köztük egy dragonyos kapitány, a ki lélekre inkább érzelgős tévedtnőhöz hasonlított; s a tulajdon szememmel láttam, hogy egy gyalogos főhadnagy, a ki a Gál Ernő lakása felől jött, a szakadó záporban esernyővel, egy valóságos, polgári esernyővel, szállt fel a lóvasutra.

Szentül meg voltam győződve, hogy Aldulianu barátunk, Poe Edgar rajongó híve, s kőzeteimnek lelkes tisztelője, a hadseregnek ugyanehhez a gyönge állományához tartozik.

Egyszer aztán megpillantottam az arczképét valamelyik képes napilapban. A rajz ezt a czimet viselte

Vitéz lajdinánt Aldulianu,
vagy:
a hadnagy úr mulat.

Csakhogy az arczkép nem Aldulianut ábrázolta, hanem a képviselőház egy ismert alakját. Tudva levő, hogy a képes néplapok, ha valamely ismeretlen férfiú arczképét kell közölniök, a kinek a fényképét nem lehet megszerezni, úgy segítenek magukon, a hogy éppen tudnak. Szóval a kép nem igen lehetett hű.

A szöveg azonban többet mondott minden arczképnél. Mert ebben a szövegben kemény dolgok voltak. Szoldateszka brutalitás, granicsár hazátlanság, lajdinánt henczegés, polgári vér, kutyakorbács és egyéb csinos dolgok. S ennek az országos botránynak a fő-szereplője nem lehetett más, mint a mi kitünő zongorásunk.

Biz ott összekaszaboltak egynehány vármegyei urat. Nem kisebb ok, mint a Gott erhalte miatt történt a barátságtalan összekoczczanás. A földvári rendőrkapitány, a ki látogatóban volt ott, s a ki akkor nagyon el volt keseredve valami örökség-dolog miatt, a komoly hangok hallatára rágyujtott a »Hetes, nyolczas, kilenczes, tizes«-re; ez nem tetszett a tiszt uraknak. A mulatók egy kicsit be voltak csipve, a tiszt urak szintén. Szóval nagyon súlyos szavak röppentek el, s a dolognak az lett a vége, a mit az én képes néplapom a »temesvári vérfürdő«-nek nevezett el. S Aldulianunak a kardja, szerencsétlenségére, valamivel élesebb volt, mint társaié.

Megvallom, hogy bármily sajnálni való volt is az eset, Aldulianu hadnagy ezzel a váratlan szereplésével teljességgel nem vesztett előttem. A viseletét, akármilyen szerencsétlen véget ért a dolog, kifogástalannak találtam, s szerettem, hogy nem ment haza hétkor zongorázni.

Gál Ernő másképpen gondolkozott.

– Micsoda balszerencse! – szólt, mikor az eset után először találkoztunk. – Szegény fiú! Hogy neki, a ki csak nagyritkán megy el vendéglőbe, éppen akkor ott kellett lennie!

Az esetnek különben, a mi barátunkra nézve, nem lett semmi súlyosabb következése. Meg kellett verekednie vagy három úrral, a kiket megvagdalt, leülte a rámért két heti szobafogságot, s lassan elfeledték a dolgot.

Annyival könnyebben, mert a város békéje kedvéért Aldulianut megint áthelyezték. Ugyanakkor egy párheti szabadságot is kapott, s én végre szinről-szinre megláthattam kőzeteim barátját.