IV.

Ernőnek a halála után nem igen hallottam többé a mi hadnagyunkról. De azért nem lepett meg valami nagyon, mikor azt olvastam a lapokban, hogy kőzeteim barátja agyonlőtte magát. Úgy tünt fel előttem, hogy ennek előbb-utóbb be kellett következnie.

– Hja, az alkohol! Ó, az alkohol!… – sóhajtoztam magamban.

Mintha az alkohol avagy egyéb elfogadható okok nélkül soha se halna meg az ember.

Annál mélyebben megilletődtem, mikor, nemrégiben véletlenül megtudtam ennek az öngyilkosságnak a történetét.

Egy tiszttársa beszélte el, a ki ott volt, mikor a szegény fiút ravatalra tették.

A dolog így történt. Aldulianu Szilveszter-este egyedül jelent meg a nagyvendéglőben, a tisztek asztalánál; a többiek valami mulatságra mentek, de a hadnagy, a ki egész nap rosszkedvü volt, nem tartott velök. A szomszéd asztalnál részeg kovácslegények mulattak. Egyikük különösen nagy lármával volt, s minduntalan belebömbölt a czigányzenébe. A többi asztalnál ülőknek természetesen nem tetszett ez a kissé zajos mulatság, de senki se mert kikötni a duhajkodókkal, ellenben annál gyakrabban pislantgattak a vacsorázó tiszt felé, vajjon meddig tűri még a dolgot. Végre is oda kellett szólnia, hogy legyenek csöndesebben. De a felszólitás nem volt elég erélyes, s a tisztnél nem volt kard, csak a lovagló-korbácsa. Mindez igen biztató volt a duhajkodókra nézve, s a megszólított feleletül egy boros üveget vágott oda a hadnagy asztalához. Aldulianu erre felkapta a lovagló korbácsot s egy párszor végig vágott vele a kovácslegény fején. Erre mindnyájan neki estek a tisztnek, leteperték a földre s agyba-főbe verték. Aztán odább állottak. A félholt ember haza vánszorgott s agyonlőtte magát.

Ha az első mukkanásra megtámadja őket, ha nem engedi, hogy észrevegyék a fegyvertelenségét, ha ő kezdi hajigálni a boros-üvegeket, ha részeg és garázdálkodni kezd, egészen másként fordul a dolog. De nem így történt.

A szerencsétlen józan volt.