III.

Vizkereszt táján lehettünk, s emlékszem, hogy rémitő hideg volt. Délelőtt egy auripigment szinű, fáradt, szomorú nap fagyoskodott az égen, olyan köd közepette, a minőt máskor csak a Trafalgar Square-en látni; estére eloszlott a köd, ellenben a hőmérő kénesője valósággal rohant lefelé. Kilencz óra tájban vadászoknak való idő volt; az a barátságtalan csöndességgel teli, kemény hideg, mely a maga néma ridegségében félelmetesebb a bundátlan emberiségre minden égi háborúnál. A természet is olyan, mint az asszony; a mig haragszik, oda se neki; a haragja nem tart sokáig. De van egy hosszantartó, hangtalan, csökönyös hideg; ha ez beáll, akkor bizony, öreg úr, jó lesz otthon ülni.

A hogy kitekintettem az ablakon, az első gondolatom az volt, hogy augusztusig nem mozdulok ki hazulról. A Józsefváros elhagyott utczáin békén pihent a tél, s az a néhány kalandos férfiú, a ki kapuzárás után sietett haza, mintha valami láthatatlan ellenséggel küzdött volna az utczán. Ez az az idő, mikor az ember apró páragömbök formájában meglátja a tulajdon lélekzetét, ez az az idő, mikor az ember fú, dohog és káromkodik odakünn, noha egyedül van és nincs kit szidnia. Különben szép, holdvilágos este volt, de a holdvilág hiába ragyogott oly biztatóan, a kisérteteket se csalta ki odvaikból; szegények, megfagytak volna a szabadban. Ilyenkor nem járnak kisértetek; ilyenkor egyáltalában senki sincs az utczán, csak az éjjeli őrök, a lánczhid jegyszedői, meg a javithatatlan korhelyek.

Háromszor is letettem, majd ujra elővettem Ernő hegyes szarkalábjait. Ez a levél tudatta velem, hogy a mi közös barátunk az egész napot Budapesten tölti, s hogy melyik órában hol találhatom őket. Tudatta végül, hogy ha előbb nem mehetnék, kilenczkor okvetetlenül elvárnak egy csésze teára.

Előre tudtam, mit jelent ez a tea. Egy kis zenét, sok képzőművészetet s az egész világirodalmat. Mit keressek én ezen a gályán? – kérdezgettem magamtól a festők hagyományos önzésével. De utóljára is győzött a kiváncsiság, a mely tudvalevőleg örök emberi.

Fölkerekedtem.

A mig elértem a Sándor-utczát, tizszer is megbántam az elhatározásomat. Szerettem volna Kairóban lenni, s egy cseppet se törődni semmiféle művészettel a világon. Éppen nem voltam lelkesülő kedvben; úgy találtam, hogy tengereim, a maguk végtelenségében, s kőszikláim, a maguk kopárságában, most kissé utálatosak lehetnek. De végre megérkeztem.

– Eljönni eljöttem – szóltam Ernőhöz, a hogy kinyitottam az ajtót – de haza nem megyek. Micsoda idő, barátom! A verebek és az éjjeli őrök mind megfagytak az utczán. És ezt természetnek nevezik! – tettem hozzá dühvel.

– Annál jobb – felelt Ernő – nekünk úgyis fehér éjszakát kell csapnunk, mert a Viktor vonata reggel félhatkor indul.

Pedig akkor már fehér volt szegény a fehér éjszakáktól.

Ha még fehér nőkkel lettek volna teli ezek az éjszakák! De meghalni azért, hogy az ember eszméket cseréljen!

Ekközben a harmónium mellől előkerült az én festményeim hív barátja. Ernő bemutatott, s azután így szólt hozzám:

– Mondd, kinézted volna ebből az emberből, hogy csak akkor van jó kedve, ha polgárvért onthat?

Nem, nem néztem volna ki belőle. Aldulianu hadnagy inkább középtermetü volt, mint magas, és szőke, szeretném azt mondani, hogy: meginditóan szőke. Csak kis leányok szoktak ennyire szőkék lenni, meg szinésznők, a kik festik a hajukat. A bajusza alig serkedzett; kék szeme tele volt azzal a szelid rajongással, melynek a tárgya rendesen határozatlan valami, s többnyire: minden, a mi szép; azzal a szent, de ártalmatlan tűzzel, mely ott csillog a jól szerkesztett képes-lapok minden hű olvasójának a szemében. Vannak alakok, a kiket nem láthatunk a nélkül, hogy azonnal eszünkbe ne juttassák az édes mamájokat; a mi barátunk ezek közül való volt.

Beszélgettünk. A mi engem illet, én mindig szerettem a vasgyúrókat, a kik a többieket megfenyítik; ő kissé szégyenkezve nyilatkozott az esetéről, s ez a szégyenkezés nem volt tettetett. Látni lehetett rajta, hogy bántja a dolog.

– Biz az nagy oktalanság volt – szólt, szivarjának a füstjébe nézve – mert rosszabbul is végződhetett volna a mulatság. Pedig, valamivel több hidegvérrel, bizonyára másképpen is eligazithattuk volna azt a kellemetlen dolgot. De a mentségem az, hogy először is kénytelenség volt ránk nézve közbelépni, s mentségem az is, hogy nagyon részeg voltam.

Aztán másra tértünk át. Én a hideget szidtam, ő a tárlatot dicsérte. Alighanem azt gondolta magában:

– Ha ez az úr a szűcs-mesterségre adta volna magát, most kevesebbet fáznék.

Nekem pedig az járt a fejemben:

– Miért lett ez az ember katona? Ausztria és Magyarország védő képessége nem csökkent volna nélküle, s a hazai műbirálatnak éppen ilyen emberek kellenének a legnagyobb számban.

Ernő ezalatt a teát töltögette.

– Rummal iszod a teát? – kérdezte közös barátunktól.

– Sok rummal és kevés teával – felelt Aldulianu.

– Te, van egy üveg jó cognacom is. Parancsolsz?

– Ide vele. A mig cognac-ot látok, nem iszom teát.

Ernő előkereste a cognac-ját, a huszár pedig visszaült a harmóniumhoz, s eljátszott egy pár darabot azokból a különös zenekölteményekből, melyeket a Poe Edgar verseire irt. Igazán nagyon szépen játszott. Az álmodozót nem ölte meg benne a virtuóz, csak segitette, s a szerzeményei méltók voltak ahhoz a csodálatos költőhöz, a kit bálványozott.

S a félsötét szobában, melyet csak igen gyöngén világitott meg a széles, kék ernyőjü, japáni lámpa (a gyertyákat eltakarta a harmónium), a különös zene hangjaira megjelent előttünk a Leonora fehér, kisérteties alakja. Ő rá kellett gondolnunk, ki »itt örökre névtelen«.

S kissé hallgatagok voltunk még akkor is, mikor Aldulianu már felkelt a harmónium mellől.

Aztán egy darabig Poe Edgarról beszéltünk. Hogy mit, már nem tudom. Csak arra emlékszem, a mit Aldulianu mondott:

– Nekem azért a legkedvesebb költőm, mert egy álmot, egy kisértetet szeretett. Ha szerelem, hát legyen szerelem; ha álom, legyen egészen álom. Nem tudom megérteni, hogy szerethet bele valaki egy asszonyba, a ki a másé, vagy legalább a másé volt. Ha pedig az, a kibe az ember belebotlik, véletlenül leány, vagy elveszszük feleségül, vagy ha nem lehet elvennünk, kiverjük a fejünkből. Kiverjük a fejünkből, mert ha szeretett, neki is jobb így, nekünk is, s annál inkább kiverjük a fejünkből, hogy ha mást szeret. Epedni egy kisasszonyért, a ki nem akart miattunk a papájával összezördülni, vagy nem akart bennünket a szegénységbe követni: ez nem tarthat sokáig. Az meg éppen világos, hogy a házasság a szerelem halála. Ha a hölgy azelőtt rajongott értünk, ez a rajongás átváltozik kényelmes megszokássá; része leszünk egy csomó apró dolognak, a mi a jólétéhez tartozik, ez az egész. Eh, legjobb egy álmot szeretnünk!

– És ez huszár! – álmélkodtam magamban.

Nem tudom, minő eszme-társitással, a legujabb botrányról kezdtünk beszélni. A legujabb botrány a hindu filozófiához, Szakjamúni a legyezőfestéshez vezetett bennünket. Majd Schopenhauer, az énekes-kávéházak és a mulatók uj csillagai, az impresszionizmus és az esztetisták következtek sorra. Egy óra mulva letárgyaltuk Bismarck legujabb beszédét, az akarat betegségeit, a fonográf és az alanyi költészet jövőjét, Senecát és Dagnan-Bouveret-t, Munkácsy Mihályt és az összes pún háborúkat. De már csak ketten vittük a szót: Ernő meg én.

A katona ezalatt lassankint megitta Ernőnek egész cognac-készletét. Azután elkérte a rumos üveget.

– Most már teázom – szólt s elkezdte poharazni a rumot.

Ernőnek nem volt szokása birálgatni a barátait, de végre nem állhatta szó nélkül:

– Mért iszol annyit? – kérdezte szelid szemrehányással.

– Mert ha nem iszom, nagyon rosszul vagyok – felelt Aldulianu.

A hang, a melyen mondta, olyan különösnek tünt fel, hogy Ernő megrezzent, mintha egy nyitott sebhez ért volna. Már szeretett volna egyébről beszélni, de a katonát közlékenynyé tette az ital.

– Egy kicsit restellem, hogy idáig jutottam, de már nincs mód, hogy megváltozzam. Nekem éppen olyan élet-szükségem, hogy folyvást fűtsem magam alkohollal, mint neked az, hogy kialudd magadat, hogy egyél, hogy sétákat tégy. Olyan gép vagyok, a mely egyszerüen felmondja a szolgálatot, ha nem tömik szeszszel. A mint a lámpa nem ég, ha nem öntesz belé elég olajat, nem élek, hogy ha folyvást nem iszom.

– Csak képzelődöl. Élet-szükség, a rum?! Nem, ez nálad sem lehet egyéb, mint más embernél: borzasztó szokás, a melyről nem tudsz, mert nem akarsz letenni.

Aldulianu csöndesen rázta a fejét. Az alkohol nem tette ragyogóvá a szemét; nem beszélt hangosabban, mint előbb; nem látszott rajta semmi változás.

– Nem, nálam súlyosabb az eset – folytatta, mintha egy öröklött szivbajról beszélne. – Az én állapotom olyan, mint a minő a morfinistáé. Ha bezárnának s megvonnák tőlem az italt, készen volnék egy pár nap alatt. Így azonban csak eléldegélek valahogy. Sőt néha, hogyha nagyon sokat ittam, szinte jól érzem magamat. Láthatod, egészen tűrhető ember vagyok, mikor egy anarkista mértékével töltöm magamba a szeszt. De micsoda pokol, hogyha nem iszom! Ilyenkor – ritkán esik meg rajtam – nem tudok egyébre gondolni, csak az öngyilkosságra. Minden ízem fáj; nem birom a kezem; a fejem mintha szét akarna pattanni. S nincs kedvem, nincs erőm semmihez, nem tudok járni, nem tudok beszélni, nem tudok gondolkozni. Csak aludnám, mindig, egyre aludnám. Bánt a fény, bánt a legkisebb zörej, bánt, ha embert látok, bánt, ha eszembe jut a tegnap, a tegnapelőtt, meg az egész életem. Ilyenkor nem érzek egyebet, csak rengeteg fáradtságot, szüntelen kalapácsolást a fejemben, s kimondhatatlan ön-utálatot. Ilyenkor nem ismernél rám, a mint magam nem ismerek magamra. Kishitű vagyok, mint egy megrémült kanári, érzékeny, mint egy öreg kisasszony, és gyáva, gyáva, mint egy ideges gyerek. Ha ittam, elszállnak a rémek, s ember leszek ujra. Érzem az erőmet, szépnek találom az életet, az agyam ismét működni kezd, ötleteim támadnak, s kinevetem magamat előbbi csüggedésemért, szóval olyan vagyok, mint más, mint te, mint akárki. Ha ittam, férfira találsz bennem; ha józan vagyok, nem vagyok magamnál.

Ernő meg én egymásra pillantottunk, mintha mi volnánk részegek.

– Aztán, látod – folytatta Aldulianu, szomorúan nézve a kiürült rumos üvegre – az a babonám, hogy a mig iszom, gondot visel rám a részegek istene. Szentül meg vagyok győződve, hogy ilyenkor ment vagyok minden bajtól, minden veszedelemtől. Az alkohol engem sebezhetetlenné tesz, mint Cagliostrot az életelixir. Voltam egy párszor nagyon veszedelmes helyzetben, de mindig kivágtam magamat a bajból; hogyan, magam se tudom. Csak azt tudom, hogy olyankor mindig részeg voltam, s valami hihetetlen szerencse jött a segitségemre. A mig részeg vagyok, ne félts semmitől; de ha egyszer tök-józanon látsz, akkor imádkozzál értem.

Hajnal tájban mind a hárman fölkerekedtünk. Aldulianunak eszébe jutott, hogy jobb lesz a szomszéd éjjeli kávéházban.

– Félhatig még megihatunk egy-két pohár cognac-ot.

Ernő nem akarta elhagyni a vendégét; útnak indultunk. A kávéháznál elbúcsúztam tőlük, s nem volt okom megbánni, hogy nem tartottam velök.

– Képzeld – szólt Ernő, mikor legközelebb találkoztunk – micsoda kalandunk volt!

S elbeszélte a dolgot. A mi közös barátunk megint megvert egy embert, a ki belékötött.