III.

Jött azonban az Ifju Szerelem. Az Ifju Szerelem lovag-ruhát viselt s prüszkölő fekete paripán érkezett.

– Szeretlek, szép kis Langli – szólt, s a hogy’ selymes, felkunkorodott bajszát megpödörte, Langli, vörös ruhájában, összerázkodott.

De eszébe jutott apja intése s igy felelt a lovagnak:

– Az én apám Ispilánt herczege s én az apám leánya vagyok. Értem királyfi jön, nyolczlovas hintón, száz főnyi kisérettel, aranynyal himzett, s drágakövekkel kirakott ruhában.

A lovag köszönt, felült lovára s belevágta sarkantyuját paripája testébe. Aztán elvágtatott. Mikor már messzi volt, visszafordult és búcsút intett. Majd tovaszáguldott és szem nem látta többé.

A tündérek is eltüntek a gyepről.

Ezenközben a gróf nagyon elbúsult a jobbágyok renyheségén s jónak látta megtérni őseihez. Egy utolsót sóhajtott:

– Én Fellegvári Hókusz-Pókusz Árgyil gróf vagyok, Henczida és Bonczida örökös ura, Lárifári báró, Ispilánt herczege – s kiadta nemes lelkét.

Langli igen megsiratta őt s mikor könnyei kiapadtak, igy szólt testvéreihez:

– Flór, Eliant, menjetek ki az erkélyre, s nézzétek meg, nem jön-e a királyfi?

Semmit se láttak, Flór és Eliant.