IV.

– Mily szép vagy, Flór, aranysárga ruhádban! – szólt Langli egy gyönyörü őszi este. – Szőke hajadnak fosztott selymét mintha bűbájos törpék fésülték volna meg, s a nefelejts nem oly szelid, nem oly kék, mint két édes szemed! Most már értem, mért nem jött a királyfi. A királyfi terád vár!

De Flór nem felelt. Flór a vadászra gondolt, a kivel nemrég az erdő tisztásán találkozott.

Langli, a ki, mióta apja meghalt, folyvást gyászruhát viselt, nap nap után kint ült az ó-torony erkélyén. A királyfit leste, a Flór királyfiját, a ki bizonyára utban volt már a Fellegvár felé.

– Porfelhőt látok – szólt néha. – Alighanem a királyfi jön.

De Flór sirva fakadt, s egy késő éjszakán megvallotta Langlinak a vadászt.

Langli megrémült.

– Nem, kis Flórom – szólt könyörgő hangon – te ezt nem teheted velünk. Nem felejtheted el ősz atyánk utolsó kivánságát, nem alázhatod meg az én gyászruhámat, büszkeségem és lemondásom sötét öltönyét. A királyfi már nem késhetik soká. Csak még egy kicsinyég várj, édes szerelmem.

Flór sirt és még sokáig gondolt a vadászra.