V.

Rohant az idő, illantak az évek. Langlinak, a ki folyvást az erkélyen ült gyászruhájában, a hosszu várakozásban megdermedt a lába, s Flór homályosra sirta a szemét. Eliant egyedül járt le a rétre virágot szedni.

Eliant karcsú volt, mint a szarvas-ünő, s oly szeliden, annyi bizalommal nézett a világba, mint egy őzike, mely most lépett ki először sziklaodvából, s nem ismerve semmi veszedelmet, nem fél semmitől.

De a hogy hirtelen a pásztorra bukkant, a ki egy levágott fa törzsére könyökölve nézte az égen uszkáló bárányfelhőket, maga sem tudta mért, mégis megrettent.

A kis pásztor megnőtt azóta s már nem félt a fehér-ruhás lánytól.

– Jó napot, kicsi grófkisasszony – szólt vidáman, mert örült, hogy ujra látja a fehér pillangót – csak nem tőlem ijedtél meg?!

Eliant még soha se látott pásztort, de azért nekibátorodott és nem futott el.

– Megmutatom neked a legkisebb báránykámat – folytatta a pásztor. – Fehér, mint a frissen esett hó, s ezüstös csengő van a nyakán.

Eliant örült a báránykának, s kérte a pásztort, szedjen neki virágot.

Azután mindenfélét beszélgettek. A pásztor azt mondta neki:

– Kedves emlékeim, édes reménységeim kis pillangója, oly régen vártalak!

S attól fogva Eliantnak folyvást ez a pár szó járt a fejében.

Nem is titkolta el Flór és Langli előtt:

– Beszéltem a pásztorral, s nekem adta a legszebb báránykáját.

Flór és Langli nagyon megijedtek.

– Többet nem szabad lemenned a rétre – szólt szigoruan Langli.

– Kis Eliantom, felejtsd el a pásztort – könyörgött Flór – én sem gondolok többé a vadászra.

De Eliantnak hiába beszéltek.

– Vissza akarok menni a pásztorhoz – szólt másnap, makacsul, mint a rossz kis lányok. – Látni akarom a báránykámat. Báránykám fehér, mint a frissen esett hó, s ezüstös csengő van a nyakán.

Langli igen megharagudott, s nem engedte, hogy lemenjen a rétre. Flór pedig összetett kézzel kérte, hogy maradjon a toronyban, s igy suttogott a fülébe:

– A királyfinak ma vagy holnap meg kell érkeznie. Mit szól, ha megtudja, hogy nem várod jegyben, gyűrűben, hanem naphosszat künn csatangolsz a réten?!

És a két szomorú leány körülfogta a kis fehér ruhást.

– Emlékezzél vissza apánkra, Ispilánt herczegére! Igy szenteled meg végső akaratját?!

Eliant nem akart rájok hallgatni, de nénjei folyvást a halottról beszéltek neki.

– Még jó, hogy nem érte meg ezt a szégyent! – szörnyüködött Langli.

– Megfordul a sirjában – tóditotta Flór.

De Eliant csak a pásztorra gondolt.

– Virágot szedett nekem, s hogy kedvemben járjon, felkúszott egy gyopárért a meredekre, a hol a madár se jár.

– S nem gondolsz apádra, a ki az életedet adta?

– Kedves emlékei, édes reménységei pillangójának mondott! – suttogta Eliant.

– El kell szakadnod tőle – ismételte Langli.

– Oly régen várt! – könyörgött Eliant.

S egy ideig nem hajtott semmi szóra. De mikor egyszer zivatar rázta meg az ó-torony ablakait, s a szélvihar sirámában Langli felismerte apjuk szavát, megtört az akaratja. A rétre feketeség borult; a pásztor messze volt.

– Legyen – szólt Eliant.

– Jó leány vagy – szólt Langli – s a királyfi le fogja hozni érted az ég csillagait.

– Azért mindig ő rá fogok gondolni – sugta Eliant Flórhoz.

– Egy darabig – felelt Flór. – Aztán elmúlik minden.