I.

Kikenve, kifenve, pirosan a garasos festéktől, hamis gyöngyökkel a nyakán, s lélektelen, hazug mosolylyal a szemében, Dél királynője megjelent a szinen, bókolt s tánczolni kezdett. Félig átlátszó, oldalt megnyirbált fátyolruha volt rajta, ugyanolyan szövetű lebernyeggel, a mely roppant denevér-szárnyhoz hasonlitott. A lebernyegről hét hosszú selyemczafrang omlott alá, s mikor ezek táncz közben röpködni kezdtek, a nézőnek úgy rémlett, mintha maga a hét fő-bűn libegne-lobogna a tánczoló körül…

Mario kimeredt szemmel nézte a fátyolruha alól kivillogó csodákat. »Ez mind az enyém« – gondolta magában.

A lány fekete hajában csakugyan ott ült az ő sárga rózsája, oldalvást, hivalkodva, mint valami kokárda. S a hogy a szerpentin-táncz után fölzúgott a taps, Mario végig nézett a Tivoli-kert népén. Mintha neki tapsoltak volna.

A tetszés zaja lassankint elcsendesült; Dél királynője énekelni kezdett. A műsornak ez a száma csak arra való volt, hogy a közönség nyugodtabban fürkészhesse a fátyolruha nem túlságosan féltett titkait. Mario azonban úgy találta, hogy ennél nincs szebb dal a világon. A közönségnek is tetszett a nóta; s a refraint rendesen együtt énekelte a művésznővel:

»Ojjé, a szerelem…«

Ez egyszer a refrain teljesen a közönségre és Mariora maradt. A művésznőnek hirtelen torkán akadt a hang, s csak kis híja volt, hogy ijedtében össze nem rogyott.

A mint véletlenül a kert mélyébe tekintett, egy hosszú sötét alakot pillantott meg, a ki a nyári viselet minden törvényének daczára magastetejü kalapot viselt, s a ki, keresztbe fonva a két karját, egy lámpa-oszlophoz támaszkodott. Ez az alak megrémitette Dél királynőjét, mint egy kisértet.

De csak egy pillanatra. Mire a zenekar rázenditett az utczai dal második szakaszára, a művésznő magához tért, s teli tüdővel kezdett énekelni. Sőt mintha szilajabbul hangzott volna a dala:

„Ojjé, a szerelem!
Ojjé!“

– Meg fog ölni! – szólt a tekintete, s borzongott a gyönyörűségtől.

A színfalak közt aztán elujságolta a többi leánynak:

– Fabrizio van itt, Fabrizio!

A lányok megirigyelték a szerelmi drámát, mely a mulatóhely csillagára várakozott, s összefutottak körülte.

– Nem félsz? – kérdezte az egyik.

– Rendőröket kellene hivatni – tanácsolta a virágárus leány.

– Legfeljebb megöl! – felelt mind a kettőnek.

Aztán kiküldött egy czédulát Marionak. A papiron ez állott:

»Várd meg az előadás végét, most nem mehetek ki. Csókol

Barbara.«

S lassan átöltözött.

– Ne kisérjünk ki? – kérdezte valamelyik leány.

– Nem, csak hagyjatok magamra. Ezen már át kell esni, előbb vagy utóbb.

Odakünn Fabrizio már várta.

A tekintetök összevillant, s egy pillanatig hallgattak mind a ketten.

– Gyere! – szólt aztán Fabrizio. A hangja parancsoló volt, de a lány nem is gondolt rá, hogy ellenkezzék. Ment utána, mint a hogy a kutya követi a gazdáját.

Ezalatt Mario türelmesen hallgatta az előadást. Mikor az utolsó zeneszám is elhangzott, fölkelt, ott hagyta a mulatókat, s megindult a művészek bejárója felé.

De a művésznő csak nem akart kijönni. Mario hűségesen sétált fel s alá, mintha a lőportornyot őrizné.

Egy leány végre, a ki utolsónak jött ki az öltözőből, megszánta a szegény kis tűzért.

– Barbara már elment, s azt hiszem, nem látjuk mostanában. Fabrizio jött érte.

– Mi az ördög? Hát kiszabadult?!

A katona megvakarta a füle tövét, s aggodalommal teli, visszabaktatott a kaszárnyába.