II.

Mikor megérkeztek a lebujhoz, a hol Fabrizio lakott, Barbara hamarjában elmondta magában azt a kis imádságot, a melyet gyerekkorában tanult, s behunyta a szemét, mint a ki nem akarja látni a szivének szánt aczél villanását. Amaz megfogta a leány karját, s egy biztatónak nem igen mondható, ellenben nagyon határozott mozdulattal belóditotta Dél királynőjét a jól ismert vaczokba.

Az úton nem szóltak egy szót se. Ezt a tartózkodást Barbara főképpen az államhatalomnak köszönhette; Fabrizio ugyanis, minden tisztelete mellett is, a melylyel a rendőrség iránt viseltetett, idegenkedett attól a gondolattól, hogy túlságosan sokat érintkezzék a hatóság képviselőivel.

Egy pillanatig, a sötétben, Barbara vaczogott a félelemtől. De Fabrizio meggyujtotta a mécsest, becsukta az ajtót, s a hogy öklét összeszoritva, odaállott a lány elé: Dél királynője megkönnyebbülten lélekzett fel.

– Nem fog megölni – diadalmaskodott magában.

Fabrizio megragadta szeretője kezét, magához rántotta, úgy, hogy a leány térdre bukott, s rámordult:

– Te jelentettél fel, ugy-e?

– Én.

Daczosan vetette hátra a fejét s farkasszemet nézett a szeretőjével.

– Még csak nem is tagadod?! Te rongy, te czafat, te szemét!

S rávágott öklével a szép fejre, melynek a közelsége Mariot mindig megfosztotta attól a kis eszétől… Barbara sikongott, de a szomszédok nem törődtek a családi jelenet lármájával. Abban a házban láttak már másféle szeleket is. Egy pár revolverlövés talán fölkeltette volna a lakók kiváncsiságát, de kit érdekelt volna ott egy kis visitozás?!

Öt perczczel ez után a családi perpatvar után, Dél királynőjére nem igen lehetett ráismerni. Két szép szeme – e két örökös égbekiáltó vétek – nem látszott a kék és violaszin daganatoktól, fülbevalója helyén vérfolt piroslott; moczczanni se tudott: úgy össze volt törve.

S Dél királynője mosolygott.

– Legalább nem kergethetsz haza – nyögte boldogan. – Ezzel az arczczal két hétig se mehetek az utczára. Ugy-e? Aztán bizalmasan megbeszélték az ügyet.

– Mért jelentettelek fel? Mit tudom én! Mert őrült voltam. Látod, nem kellett volna megcsalnod!… Kértelek, rimánkodtam, hogy ne csalj meg. Mikor rájöttem, hogy bolonddá tettél, s megláttalak azzal az aljas teremtéssel, elveszitettem a fejem. Egy óra mulva nagyon megbántam a dolgot, de már későn volt.

– Hogy lehetsz olyan ostoba! – szólt Fabrizio. – Hát te?! Te nem csalsz meg engem?!

– Nem, nem csallak meg – felelt Barbara komolyan.

– Hát a nápolyi öreg kereskedő? Meg az angol? Meg a katona?

– Az semmi. Élni csak kell.

S egy darabig mindaketten hallgattak.

Majd rátértek a vidámabb beszédtárgyakra.

– Hogy szabadultál ki? – kérdezte Barbara.

Fabrizio elmosolyodott; látszott rajta, hogy örvend a kis emléknek.

– Tagadtam és folyvást tagadtam. Utoljára se tudták rám sütni a dolgot.

Nevettek mindaketten.