IV.

Estebanillonak sejtelme se volt róla, hogy mi történik vele. Szivében a golyóval, két lépést tett előre, aztán oldalt bukott, nem is gyanitva, hogy ebben a pillanatban megtalálta a halhatatlanság utját, azt az utat, melyet bátyja ötven esztendeig hasztalan fog keresni.

Mert Estebanillo története voltakép itt kezdődik.

Egy pár hónappal a szegény fiú halála után Spanyolország életében nagy változás állott be. A mob egyet gondolt, még egyszer nekifohászkodott, s ezúttal sikerült elbánnia a hatalmasokkal. A forradalom felülkerekedett.

Ennek a győzelemnek a következése az volt, hogy Spanyolország kormányformát cserélt – mint már annyiszor! – s azok helyét, a kik a kis Montalvot lelövették, elfoglalták a Szent Izidor-kávéház borzas alakjai.

Az uj emberek hatalomra jutván, történelmi multra kezdtek szomjuhozni. Az első dolguk az volt, hogy fölelevenitették a hős korszak emlékeit, s hivatalos ünnepeket rendeztek azoknak a megdicsőülteknek a tiszteletére, kik soraikból elvérzettek. Spanyolország egy álló esztendeig a februári napok áldozatait siratta, ünnepelte.

E hősök közül egy se volt annyira kedvökre való, mint a nagy Esteban Galvez de Montalvo.

A vér-keresztség ugyanis Estebanillonak megszerezte az Esteban nevet. Ő volt az első áldozat. Ő volt a barikádok védői közül a legrégibb, legfényesebb nevü. S ő volt a hősök között a költő.

Áhitattal kezdték olvasni irásait, s rájöttek, hogy Estebannal Spanyolország egyik legnagyobb költője vérzett el, a Cervanteseknek és Calderonoknak egy méltó utódja, a kinek különböző munkái csupa művészet és példaadás.

Ezeket a munkákat olvasni kellett az iskolában. A legjelesebbek kezdték verseit magyarázni; a hazafias sajtó lankadatlanul sürgette, hogy ezeket a szent könyveket minél gyakrabban forgassa minden igaz spanyol, s minél tüzetesebben tanulmányozza az iróművész meg a történetiró. Mellesleg ugyanez a hazafias sajtó tisztelettel emlékezett meg az élő Luisról is, a ki buzgó dolgozótársa volt lánglelkü öcscsének.

De ez csak kezdete volt az Esteban-legendáknak.

Hősök nem születnek mindennap, s a nemzetnek vallásos szüksége, hogy folytonos kegyelettel legyen nagyjai iránt. Béke-esztendők következtek, s ebben a jobb korszakban egyre nőtt Esteban emléke. Egy ünnepi délután márvány-táblával jelölték meg születése helyét, s a lobogódiszbe öltöztetett falucska megtelt miniszterekkel és más előkelőkkel. Ugyanebben az évben obeliszket emeltek a sirjára, s e nagy napon a madridi boltajtók zárva maradtak. Könyveket irtak életének körülményeiről, s a kis Dolorest, a ki szívta édes vallomásai mézét, megtették volna költői alakká; szerencsétlenségére Dolores épp akkor ment férjhez egy fizető-pinczérhez.

Az idő mult s Esteban emlékét egyre jobban kiszínezte az áhitatos képzelet.

Idősebb emberek már úgy emlékeztek rá, mint lánglelkű politikusra, a ki nehéz helyzetekben mindig megtalálta a helyes utat, mint páratlan szónokra, kinek szava vihar volt, s ki mindenha magával ragadta a népet, mint rettenthetetlen harczosra, kinek kezében folyvást villogott a csatabárd. Egyre többet tudtak a szerelmeiről, s életrajzi adatok czímén olyan kalandokat meséltek róla, a melyeket megirigyelt volna maga Don Juan.

Végre vagy harmincz évvel a halála után, szobrot emeltek neki, azon a téren, a hol elesett. A szobor lovon ülő atlétát ábrázolt, kivont karddal, egy Apollo fejű Cid-et, a ki mindenhez hasonlított, csak Estebanhoz nem. A talapzaton arany betűk ezeket a szókat villogtatták: »Jogom és karom! Don Esteban Galvez de Montalvonak a hálás haza.«

Szóval Estebannak gyönyörü élete volt a halála után. Az utókor kinevezte őt nemzeti bálványnyá, a férfiúi és lovagi erények mintaképévé, a harczoló lantosok díszévé, virágává. A madridi érsek a templomban mondotta el, hogy: »Kőből van az, ki nem sír Esteban dalain.«