V.

Nincs özvegy, a ki keservesebben és hosszabban gyászolná férjét, mint a hogy Luis gyászolta Estebant.

Fájdalma annál szertelenebb volt, mert úgy vélte, hogy ő az oka öcscse halálának. Nélküle nem került volna oda, a hol a halált osztogatták.

Bánatában elhatározta, hogy egész életét öcscse emlékezetének szenteli. Nem lesz más czélja, mint: egy életen át dicsőíteni azt, a kinek igazi értékét csak ő ismerte, feltárni az egész világ előtt a vértanú lelkének egész kincses házát, megóvni költő-társa emlékét a hálátlan feledéstől, oltárt állítani testvéri kegyeletének, s mindennap új meg új áldozatot mutatni be ennél a szent oltárnál.

Mikor bánatából valamennyire felocsúdott, mindjárt hozzá is látott életének ehhez a nagy munkájához. Könyvet fog írni öcscséről, s ebben a könyvben elbeszéli, hogy ő már csak multak árnya, hogy belőle a jobb rész elköltözött, s hogy öcscse halála után nem maradt meg lelkének még csak a fele sem. Elmondja, hogy közös munkáikban az oroszlánrész öcscséé, s ha együtt dolgoztak, ő csak a hű íródeák volt. Leírja: mily lángelme, mily nagy fokú lelki érzékenység s mily páratlan sziv lakott abban, a ki testvére volt s a ki minden tekintetben fölötte állott; leírja: mekkora tudás, minő műveltség s mily férfias erények ékesítették.

Ezen a könyvön egy évig dolgozott. A vezeklés buzgóságában nem tartózkodott a túlzásoktól sem, s a szertelen fájdalom elfogultságával átruházta öcscsére mind azt a jót, a mi kettőjüktől kitelt.

Később persze fájdalma lecsillapodott. Az idő minden sebet behegeszt, már tudniillik, ha a sebet nem a test, hanem a lélek kapta. A lélek az embernek a legkevésbbé érzékeny része; járja át ezer dárda, kiáll az mindent, mintha keményfából volna.

Mialatt gyászolt, évek múltak el. Végre hozzá kellett fognia valami más munkához is. De semmi se érdekelte igazán. Mintha öcscsével eltemette volna minden tetterejét, egész nagyravágyását, összes reménységeit.

A kinek a szervezetét valami nagy baj már megviselte, fogékonyabb az új bajok iránt, mint az ép ember, a kinek még nem volt semmi komolyabb betegsége. Érzékenyebb, lágyabb lelkü; és gyöngébb jellem, a kit könnyebben megejthetnek a bolond és bolondul makacs hajlandóságok. A bánatos, sajgó szivü ember alkalomadtán mindig kész vőlegény.

Luis de Montalvo, egy rossz órájában, megházasodott. Talán maga se tudta, hogy a házasságban csak vigasztalódást keres. S egy bajból: csinált kettőt.

Házasélete soha se volt boldog. A felesége sok erénynyel ékeskedett, de szegénynek gyakran fájt a feje s ez állandóan rosszkedvüvé tette. Lánykorában valami szomorú báj ült rajta, a vérben való szegénység bizonyos jele; asszonykorában bájából csak a szomorúság maradt meg. Az örökkön nyafka, zsémbes vagy panaszosan hallgatag asszony közelében Luis úgy fázott, mintha a Spitzbergákon élt volna. Koronkint maga is elhitte, hogy ezt a sok fejfájást mind ő okozta.

Három gyermekük is volt, de mindannyian elhaltak piczi korukban. A közös gyász s az együtt átélt szomorú napok Luist és feleségét csak elidegenitették egymástól. Egyik se sokat bánta, mikor az orvos egy nap szétválasztotta őket.

Az asszony ekkor már szinte ellenséges indulattal viseltetett a férje irányában. Nem tudta megbocsátani neki, hogy becsületes maradt. Az volt az érzése, hogy iszonyatosan megcsalták.