VIII.

Egy téli éjszaka – három óra felé járhatott az idő – Luis Galvez de Montalvo két ifju legény társaságában iddogált a Szent Izidor-kávéházban.

Szokása szerint tökrészeg volt; a nyolczadik grognál tartott.

Arcza kiveresedett az italtól; mereven bámult maga elé s szüntelen motyogott. Senki se figyelt rá; a fiatalok se, a kikkel ivott.

Egyszerre nagy társaság állitott be a kávéházba, lármázva, vigan. Az ujonnan érkezők egy lakomáról jöttek, a hol február tizenharmadikát ünnepelték.

Akkoriban volt negyvenedik évfordulója a »februári napok«-nak. Annak a forradalomnak, mely Esteban de Montalvot megölte.

A szabadelvü kormány, hogy elterelje az ország figyelmét azokról a pénzügyi zavarokról, melyeket a legutóbbi háboru okozott, elhatározta, hogy szokatlan fénynyel ünnepli meg ezeket az emlékezetes napokat. Már vagy hatodik hete dúlt a kegyelet. Megünnepelték február nyolczadikát, tizedikét, tizenharmadikát, megünnepelték volna február harminczadikát is, ha egyáltalán volna február harminczadika. Madrid városa teljesen átadta magát a lelkesedésnek.

A lakoma igen jó lehetett, mert azok a kitartó honfiak, a kik a kávéházban óhajtották végezni az ünnepet, fölötte emelkedett hangulatban üdvözölték a legközelebbi évfordulót, február tizennegyedikét. Egy igen rekedt s igen kopasz úr, a ki két év óta mindennap két-három órán át siratta Spanyolországot, ujra megkezdte a felköszöntő-mondást, s azt javasolta, hogy a februári ünneplést ismételjék meg augusztusban; nevezetes napok évfordulója lesz akkor is s a lelkesedés lehet sok, ámde soha se lehet elég. Vagy lehet elég, de soha se lehet sok.

– Ostoba! – szólalt meg hirtelen a holtrészeg Montalvo, azon a hangon, mely egykor nagyon hasonlitott a mennydörgéshez. – Hagyjátok már egyszer békében azokat, a kik meghaltak; keressetek más fejős teheneket!…

S még folytatta, de a többit már nem lehetett hallani.

Óriási lárma kerekedett.

– Ki az?

– Mit akar?

– Verjétek agyon!

– Megsértette a vértanuk emlékét!

– Rugjátok ki a hazaárulót!

S az ittas vén ember igen rosszul járt volna, ha a két fiatal segitségére nem siet.

– Nem látják, hogy részeg? Fogalma sincs róla, hogy mit beszél. Nincsen magánál. Már nyolcz óra óta iszik, s részeg, mint a csap.

Csakugyan alig tudták haza szállitani. Egy pár percz mulva teljesen elvesztette az eszét, s hiába támogatták, nem tudott lábára állani. Nagynehezen mégis haza vezették.

– Szegény öreg! – szólt az egyik fiatal ember, mikor végre megszabadultak terhüktől. – Hova züllött ez az ember, Istenem, hova züllött!…

– Nagyon is sokáig élt – vélte a másik. – Neki ott kellett volna meghalnia a torlaszokon!

Aztán egyébről beszéltek. Politikáról s mindenféléről, a hogy fiatal emberek szokták, a kik egész éjszakákat átkóborolnak s hajnalig vitatkoznak az utczán.

Eltünődtek Spanyolország jelen állapotán, s a mint a vértanuk piaczán elhaladtak Esteban de Montalvo szobra mellett, egyikük felsóhajtott:

– Istenem, ha ő élne!

– Igen, ő még megmenthetné Spanyolországot – felelt a másik, mély meggyőződéssel.