VII.

Hatvan éves korában Luis Galvez de Montalvo, a ki az utolsó húsz esztendőt özvegységben, bánatban és elhagyatottságban töltötte, igen bolond dologra határozta magát. Feleségül vett egy tizenhat esztendős leányt, a ki férjhez ment volna az ördöghöz is, és a kinek, minthogy másféle kérőt nem tudott találni, jó volt az öreg kopott firkász is.

Egész Madrid megbotránkozott ezen a czinizmuson.

– Hogy bolond és nevetnivaló – szólt egy úr, a ki eddig soha se törődött vele – azt régen tudjuk. Ám álljon a feje tetejére, ha kedve tartja, otthon, a négy fala közt; de a nyilvánosság előtt becsülje meg magát. Neki, a ki ma egyetlen örököse az Esteban de Montalvo nevének, nincs joga megbotránkoztatni az egész világot; nincs joga szégyent hozni a nagy Estebanra, a ki az egész nemzet büszkesége.

Ez volt az általános vélemény, s többen akkép gondolkoztak, hogy ezt a bolond, szégyenletes és kegyelet nélkül való házasságot minden áron meg kellene gátolni.

– Ideggyógyító intézetbe kellene vinni – mondták. – Ha valaki hatvan éves korában tizenhat éves leányt vesz el, az már nem is czinizmus, hanem nyilvánvaló betegség. Vagy nem világos jele-e az aggkorral járó gyöngeelméjüségnek?

De hamarjában nem volt rá törvényes alap, hogy minden nagyobb botrány nélkül az őrültek közé vigyék, s mig barátai azon tanakodtak, miképpen lehetne Esteban emlékét ettől a szégyentől megóvni, Luis de Montalvo titokban elvette a leányt.

A megsértett világrend természetesen megboszulta magát. A tizenhat esztendős asszony ugyancsak megtánczoltatta agg férjét, s Luis de Montalvo nemsokára sirva gondolt az első asszonyra, a ki egykor mint a megtestesült szemrehányás, hangtalanul járt fel s alá az öreg iró szomorú, hideg otthonában, régen, húsz, harmincz esztendővel ezelőtt.