ELSŐ RÉSZ.

Mayer kis hivatalnok volt a Kiskereskedők Takarék- és Hitelszövetkezeténél. Mayer igen szelid erkölcsöknek örvendett. Mayernek nem volt egyebe, csak egy mélabús kanári madara, s egy szép olajzöld őszi felöltője. Mayer egy porszem volt a világegyetemben.

Egy szép reggel Mayert az igazgató behivatta a szövetkezet józsefvárosi fiókjának legbelső szobájába. Barátságosan kezet nyujtott neki, s szokatlanul ünnepies hangon szólalván meg, rövid szónoklatot intézett hozzá, a mely szónoklatot még Mayerhez mérten is kicsinynek kell vallanunk a nyilvánosság előtt.

Ebben a kicsiny szónoklatban, a terjedelemhez képest, igen sok volt a »tekintettel« és a »miszerint«. Benne volt továbbá a pénzpiacz adott viszonyainak körültekintő mérlegelése s dióhéjban az egész jövő évi költségelőirányzat. De benne volt végre az az örvendetes hir is, hogy az igazgatóság, tekintetbe véve minden tekintetbe veendőt, Mayert kinevezni méltóztatott az intézet harmadik könyvvezetőjévé, nyolczszáz forint évi fizetéssel és százhatvan forint lakáspénzzel.

Az öröm nem öl. Mayer savószinü arcza, a gyors előmenetelhez képest, hirtelen érdekes, előkelő halványságot öltött; de ez volt az egész. Maga is csodálkozva vette észre, hogy ugyanazon a hangon rebeg köszönetet, mint a melyen előbb beszélt, mikor még nem volt ilyen nagy hivatalban.

Mayernak a kartársai, hasonló, kivételes helyzetekben, igen nagy bolondságokat szoktak elkövetni. A megfontolt Kohn tavaly ilyenkor sört fizetett az egész osztálynak; ő maga keveset ivott a sörből s mégis fájós fejjel ment haza. A könnyelmü Varga pedig a januári előléptetéskor elment egy mulatóba, majd egylovasra ült s kihajtatott éjjel a városligetbe, és végül reggel, jóval kapunyitás után ballagott fel a lakására. Mindezek bizonyára igen nagy balgatagságok voltak; de Mayert még jobban megbolonditotta a hirtelen öröm. Ismétlem, Mayer igen szelid erkölcsü fiatal ember volt; s az ilyenek, ha megkótyagosodnak, nem igen ismernek határt a bolondságban.

Mayer azt cselekedte, hogy kiment a Felső-Erdősor 179. számú házába s ott fölment a negyedik emeletre; feljebb már nem mehetett, mert feljebb már nem voltak lakások. Mayer egy idő óta gyakran megjelent ezen a minden világi zajtól messzeeső magaslaton; s ilyenkor három kisasszony közül mindig a legkisebbik nyitott neki ajtót.

Ez a kisasszony mindig koczkás ruhában járt, nagyon szépen tudott mosolyogni s némi hasonlatosságokat fedezett fel Mayer és Orlando gróf között, a kiről sokat olvasott. Egyebet nem igen érdemes róla feljegyeznünk, mert igen elmosódó szerepe lesz történetünkben.

Ellenben jegyezzük fel, hogy szebb időt már képzelni se lehetett, és hogy az ablakok nyitva voltak. A szomszéd kertben két orgona-bokor oly szertelenül illatozott, mintha csak a Zola Emil regényéből ültették volna ide. A közeli kávéházban zene szólott. Azt játszotta, hogy:

Mi két szeretők vagyunk,
A ki’ bujdos’ a világba’…

Ez a hiányjeles költészet mámoritóan hangzott. És Mayer, hetven forinttal a zsebében, a fejébe vette, hogy ő a Rózsaszinü herczeg.

Ah igen, ez tündéri délután volt. A Felső-Erdősor 179. számú házának negyedik emeletén megcsendült a szerelem dala. De, szokás szerint, ennek a dalnak ismét csak bús volt a vége. Mert Mayer földöntúli megindultságában megkérte a koczkás ruhás kisasszony kezét.

Paolo Mantegazza ur, az ő kábitóan tudományos és ingerlően szellemes fejtegetéseiben, szép párhuzamba állitva a nő szerelmét a férfiéval, konok és kétségbeejtő bizonyossággal állapitotta meg az utóbbinak erkölcsi felsőbbségét. Mégis, úgy tetszik, mindenre kiterjedő figyelmét elkerülte egy tapasztalat, mely minden kétséget kizáró ékesszólással szól a tétel mellett.

Ez a tapasztalat az, hogy mig a férfi szerelme minduntalan súrolja a nemes őrültséget, a nőé folyton-folyvást igyekszik a nyárspolgári józanság kikötője felé.

Ha a koczkás ruhás kisasszony szerelme épp oly mély, épp oly magas, épp oly határtalan lett volna, mint a szerelem szaktudósai, élükön a bolygó hollandival, minden Sentától hiába várják, akkor bizonyára így kellett volna szólnia a megbomlott Mayerhez:

– Nem megyek önhöz feleségül, mert szeretem önt. Ha feleségül mennék önhöz, még nagyobb szegénység várna önre s még nehezebbé tenném az életét. De én szeretem önt s meg akarom óvni a szegény családfők apró nyomorúságaitól. Váljunk el szépen egy barátságos kézszoritással. Becsüljük egymást a távolból s egy-egy szép, júniusi estén gondoljunk néha első, utolsó, egyszeri szerelmünkre.

De a koczkás ruhás leány nem tudott fölemelkedni erre az erkölcsi magaslatra. Azt mondta, hogy: »igen« s nagyon szépen mosolygott.

Mayer másnap reggel szerette volna a fejét a falba verni. De becsületes ember volt, s tudta, hogy ezt nem szabad tennie. Megelégedett tehát azzal, hogy megvakarta egy kissé.

Aztán kettőzött éberséggel figyelt a pénzpiacznak makacsul állandó s aggasztóan szigorú viszonyaira.

November elsejére fölvett egy kétszobás lakást, november másodikán átvitte uj otthonába őszi felöltőjét és kanári madarát, szemrehányóan nézett rá, s november harmadikán megesküdött a koczkás ruhás lánynyal.

A koczkás ruhás hölgy, a ki iránt, ismételjük, ne tessék érdeklődni, nem vitt magával az uj lakásba egyebet, csak a Dunbar Fáni szoknyáját, mosolyát, mely egyetlen volt e kerek világon, és Máli nénit.

Ez a Máli néni egy öreg cseléd volt, a ki ott szolgált már a koczkás ruhás hölgy nagyanyjánál is. Azt mondhatnók: a házban vénült meg, ha a ház is megvénült volna Máli nénivel. De a ház nem volt ilyen hűséges természetü; ellenkezőleg, sietett idegen kézre jutni, s nem élni másutt, csak szép emlékezetben. A nagy család is pusztult, sorvadt egyre. Nemzedékek haltak ki; ifjak, leányok vándoroltak el szép rendben a temetőbe, csak Máli néni maradt meg tüneményes változatlanságban, mint egy oszlop, a melyre uj és uj, gyenge folyondárok kapaszkodnak.

Mayer nem sokat ügyelt Máli nénire, s eleinte nem vette észre, hogy a család a legkisebbik lánynyal odaadta neki a családi klenódiumot is. Mayer egyátalában nem igen ügyelhetett a konyhájára; nagyon elfoglalták az egyenlegei.

Alig ért rá megnézni: vajon a felesége tud-e még olyan szépen mosolyogni, mint azelőtt? Ha ő sem látta meg, én bizony nem merek megesküdni, vajon nem halványodott-e meg egy kissé az a kedves, igéző mosoly. Istenem, Orlando gróf oly pokoli hidegvérrel veszit el a kártyaasztalnál ötezer font sterlinget, és Mayer oly keserves ábrázattal nyögte ki azt a légies konyhapénzt! Annyit azonban tudok, hogy egészen nem szünt meg mosolyogni. Sőt néha magában is mosolygott, szegényke, valami kicsiny, ismeretlen czélú varrásra hajolva.

Ezenközben Mayer nagyban viaskodott azokkal a láthatatlan, gonosz szellemekkel, a melyekről az összes népek hitregéi megfelejtkeztek, s melyeket a közbeszédben apró adósságoknak szoktak nevezni. Néha csodálta, hogy még megvan, s szabadon rendelkezik a kezével, lábával. Mayer nem szeretett a közügyekkel foglalkozni, de egyet nagyra tartott az uj idők vívmányaiból, azt, hogy a haladottabb kor eltörülte az adósok börtönét.

S mialatt, kiindulván ebből a Cartesiusra emlékeztető megfigyelésből, hogy: »Adósságom van, tehát létezem«, eltűnődött e meglepő folytonosságon, lassankint észre vette végre a konyhában sertepertélő Máli nénit. Be kellett látnia, hogy ennek az öreg cselédnek jelentékeny része van benne, ha ő még folyvást megfigyeléseket tehet önmagán s a rajta kivül lévő dolgokon. Mert Máli néni azzal az adománynyal dicsekedhetett, a melyet a régiek leginkább bámultak: négy kenyérből négyezer kenyérnyit tudott szétosztani. Viszont fizetséget épp oly kevéssé fogadott el a Mayer-családtól, mint hajdan az uraságtól. Három fiatal cseléd helyett dolgozott, s a tiszteletdija az volt, hogy Mayer koronkint bizalmas beszélgetésbe ereszkedett vele.

Mayer nem volt rossz ember, s úgy gondolkozott, hogy Máli néninek bőséges kárpótlást fog adni mindjárt az első jó napokban. De a jó napoknak megvan az a rossz szokásuk, hogy nagyon késlekedve jönnek, s Mayer egy évi várakozás után csak a még rosszabb napokat ismerhette meg.

Ezekben a még rosszabb napokban az történt, hogy a jó Isten oda fenn igy rendelkezett:

Elég Mayer van már a világon, arra az uj kis Mayerre nincsen semmi szükség.

A szegény kis Mayerné ellenkező véleményen volt, mint a mindenség ura. S ennek a nagyon egyenlőtlen vélemény-különbségnek az lett a vége, hogy az uj kis Mayerre csakugyan nem lett szükség s a szegény kis Mayerné örökre megszünt mosolyogni.

Máli néni sírva gyalogolt ki a nagy koporsó meg a kis koporsó után a németvölgyi temetőbe, aztán elbúcsúzott Mayertől s visszaköltözött a haldokló családhoz, a negyedik emeletre.