MÁSODIK RÉSZ.

Bizonyára a Gondviselés intézkedik életünk folyásáról; de a Gondviselés nagyon el van foglalva nehéz hivatalában. Koronkint kénytelen egy kis ideig szabadságra menni, s ilyenkor hivatalbeli alárendeltjét, a Sorsot bízza meg az ügyvitellel. Ez a Sors pedig meglehetősen könnyüvérü és eleven ficzkó, a ki szeret tréfálkozni, s nem csupán szabad óráiban, hanem akkor is, midőn komoly és bokros tennivalói vannak. Mindig van egy kis zürzavar a világon, ha az ügyeket a Sors intézi el; mert ilyenkor annyi galibát csinál, hogy a szegény Gondviselés, mikor megtér a szabadságáról, alig győzi a sok bajt helyre hozni.

Egy ilyen pünkösti királyság alkalmával a Sors vidáman nevetett le az ész nélkül forgó földgolyóra, a mint ez a nap körül keringett, mint egy dúgó bogár.

– Milyen mulatságosak ezek a Mayerek! – szólt magában, szivarjából rá fujva a füstöt a horpadt golyóbisra. – Milyen sokan vannak és milyen egyformák! Mindegyiknek van egy kis gyomra, és kis végtagjaik. Csak a fejök táján különböznek egy kicsit egymástól, mint azok a gombostűk, a melyek majd kék, majd sárga, vagy fehér és vörös gömböcskékben végződnek. És milyen udvariasak egymáshoz: »Van szerencsém! Alázatos szolgája«! És hogy szeretnék egymást megenni, hogy ne legyenek ilyen rettentő sokan!… Hátha kiválasztanék egyet közülök, s megtenném fő-Mayernek?! Hogy fognak majd a többiek ádázódni: »Ó, Mayer, Fő-Mayer, ön nem is gombostü, hanem világitó torony!« Ó, ez bizonyosan nagyon mulatságos lesz!

… És Mayer, egy szép reggel, úgy érezte magát, mintha egy kicsit fejbe kollintották volna, s arra ébredt, hogy ő nagy ember.

Persze, bűbájosság volt a dologban, de nem olyan nagy, mint önök képzelik. Először is, az emberek abban a rendben és abban az órában siettek meghalni, a mint és a mikor ez Mayernek a legkedvezőbb vala. És másodszor, a kik elevenen maradtak, nem válthattak Mayerrel egy szót sem a nélkül, hogy azt ne mondták volna magukban, hogy: »Ez a Mayer nagy gazember, de igen kemény legény!« Utóljára Mayer maga is elhitte a dolgot, s valahányszor tükörbe pillantott, mindig elégedetten szólt magában: »Ó mily kemény legény vagyok, ó mily kemény legény vagyok!« Ennyi volt az egész.

De ez éppen elégséges ahhoz, a mit földi szerencsének szokás nevezni.

Mayer oly gyorsasággal lett czégjegyzővé, bankigazgatóvá, majd mindenféle hatalmas vállalatok fő-főkormányzójává, mint ezt az életben fölötte ritkán látni, s akkor is inkább csak az Ördög piluláiban.

Önök tudják a fiziologiából, hogy az emberi szervezet legfőbb ereje bizonyos alkalmazkodási képességben rejlik. Ha az ember gazdag emberré válik, az első az, hogy egészen természetesnek találja a dolgot, és nem kapálózik ellene. Legalább eddigelé még nem találkozott senki, a ki igy lázongott volna: »Ó, mért is lettem én gazdag ember?! Ó, mért is lettem én gazdag ember?!« Mayer is megnyugodott a változhatatlanban.

Viszont nem fogom meglepni önöket azzal sem, hogy idő kell hozzá, mig a gazdag ember le tudja vetkőzni az egykori szegény ördögöt. A tudósok szerint vagy hét esztendő kell hozzá, hogy a test régi állománya egészen ujjal cserélődjék fel. A lélek nem ily nehézkes; annak kevesebb idő kell. Mint hipnotikus kisérletek bizonyitják, a lelkünk tudtunkon kivül is folyékonyan tud latinul és görögül, s nem lehetetlen, hogy mindnyájunk agyvelejében benn szunnyad a gazdag ember sajátságos lelke. De addig is, mig ezek a rejtelmes dolgok egészen megvilágosodnak, maradjunk csak annál, hogy igenis, némi idő kell hozzá, a mig a szegény lélekből gazdag lélek válik.

Mayer tehát eleinte olyanformán gondolkozott, mint szegény ember korában. Évekig könyörületes maradt a nyomorultak iránt, csak lassan szokott le megrögzött jóindulatairól, s hébe-hóba visszagondolt arra az időre, mikor még szegény volt, – néha nyilvánosan is.

Nem kell mondanunk, hogy pontosan megfelelt összes kötelezettségeinek, s szépen kifizette szegénységében csinált adósságait: hiszen pénzember volt. De mégis volt egy tartozása, a melynek a lerovását folyvást halasztgatta, és nem is rosszaságból.

Erre a tartozására gondolt a legtöbbször, s mégis ezzel sietett legkevésbbé.

Mikor még nagyon szegény ember volt, így szólt magában:

– Mihelyt össze tudok szerezni száz forintot, odaadom Máli néninek. Ez az öreg cseléd fizetés nélkül dolgozott az én jóvoltomért, a családom jóvoltáért, s mint jó sáfár gondozta apró érdekeimet, pedig ezek rám nézve főbenjáró dolgok valának. Nem gondolom, hogy megfizetném ezzel a száz forinttal, de oda fogom adni neki az egyetlen tőkémet, s legalább lesz annyija, a miből eltemethetik.

A száz forint hamarább összegyült, mint Mayer gondolta, s ekkor Mayert elfogta a lelkifurdalás.

– Mit? Ezzel a hitvány pár forinttal igyekezzem magam megváltani ettől a súlyos tartozástól?! Nem, ez annyi volna, mint örökre adósnak maradni. Máskép lesz az. Nemsokára uj háztartásom lesz; akkor majd magamhoz veszem Máli nénit, s cselédeket tartok neki, mintha úrasszony volna. Legalább kényelemben éli le a hátralévő napjait.

Mire erre került volna a sor, a gazdag ember már kezdte magát kiütögetni Mayernek a bőrén.

– Eh, bolond gondolat volt! Micsoda váltság volna az tőlem, a gazdag Mayertől, egyszerüen eltartani egy öreg cselédet, a kinek valaha, szegény koromban, meggazdálkodtam a bérét?! Mit mondana ehhez a világ?! Fösvénynek, zsugorinak mondana. Nem úgy lesz az. Nemsokára kastélyt veszek, s Máli nénit megteszem ennek a kastélynak kulcsárnéjává, a felügyelőjévé. Ha nem leszek a kastélyban, a cselédség csak az ő szolgálatára lesz. Ott aztán kedvére gazdálkodhatik, s a falu kisasszonyai meg fogják látogatni. Ez már valami lesz neki.

Mikor a kastély is megvolt, Mayerben már javában dühöngött a szerencsefi, a kinek sikerült felkapaszkodnia az uborkafára. És így okoskodott:

– Eh, vagyok olyan valaki, a ki megengedhet magának holmi apró szeszélyeket! Ne mondhassa senki, hogy Mayer adósa maradt valakinek; Mayer mindent a kamatok kamatjával fizet vissza. S hadd lássa az öreg asszony, hogy ha halogattam a visszafizetést, azért történt, mert királyilag akarok fizetni. A mit a rima-murányi papiron nyerek, Máli néninek ajándékozom. Uri módot biztositok neki s bőséges életjáradékkal látom el.

Mayer bezsebelte a rimamurányi nyereséget is, s ekkor már nem kellett neki semmiféle pénz a világon. Beült a hintójába s elhajtatott a Felső-Erdősorra.

Bizonyára igen kiváló hősiesség volt tőle, felmenni a negyedik emeletre. De kissé kárba veszett a hősiesség.

A negyedik emeleten azt ujságolták neki, hogy Máli néni ezelőtt két héttel elhalálozott, miután előbb néhány napig igen sokat foglalkozott lázas álmaiban egy Péterkével, a kit a Mayer-családban egykor sokat emlegettek, a ki azonban már régen meghalt négy napos korában.

Mayer ur végig sétáltatta üres tekintetét a jól ismert szobán, aztán így szólt:

– Szegény Máli néni!… Várhatott volna még egy pár napot, ha már úgyis olyan sokáig élt!…

Ekkor már egészen gazdag ember volt. Boszankodott Máli nénire, hogy kijátszotta őt, s meghalt az ő engedelme nélkül.