V.

A halász bárkáján ült és a fekete vizet nézte. A hová nézett, mindenütt egy-egy hullám született. A hol előbb még forgatag volt, a víz magasra szökkent; valami titokzatos erő utját kereste kifelé a mélyből. A hullám egy pillanatig dagadt, tornyosodott; neki indult, hogy eláraszsza az egész világot, aztán összeesett, hogy örökre megtörjön. A halász fáradt volt. Felhúzta a hálóját és elment haza.

A hogy’ benyitott a sötét szobába, a vak fiu megszólalt kis ágyából:

– Apám, itt van a forró kezü asszony.

– Álmodol, kicsi fiam – felelt a halász.

– Nem, nem álmodom. Ott ül a sarokban, a hol csöndesség van.

A halász oda nézett s meglátta Iniczát. Inicza térdeire könyökölve, a kecskelábu széken ült, s két tenyerébe támasztotta az arczát. Sirt.

– Apám, én félek – szólt a vak fiu.

– Ő nem bánt téged – felelt a halász.

– Tudom. Ő jó. De az arcza csupa viz, s én megfáztam, a mikor megcsókolt.

– Meg kell mondani a leánynak, hogy vessen neki ágyat a kis kamarában. Ha akar, egyék és igyék.

Aztán a hálója után látott s nem jött vissza sokáig.

Inicza bement kamrájába és kibontotta szép selyem haját.

– Vajon tudja-e még a Víg halász nótáját?! – kérdezte magában.

Másnap az egész part-vidék elindult czetfogásra. A halász hét nap, hét éjjel volt oda. Mikor haza tért, azt kérdezte a kis vak fiutól:

– Jól vagy, kicsi fiam?

– Ő inget szőtt nekem – felelt a vak fiu.

– Beszélget veled néha?

– Sokszor. Mikor megmosdat és megfésül, folyvást beszélgetünk.

– Mit beszéltek egymással?

– Azt mondta, hogy édes, kedves vagyok.

– Beszélj vele máskor is.

Hanem azért ő nem szólt Iniczához.

Egy éjszaka a vak fiu felriadt álmából.

– Mi bajod, kicsi fiam? – kérdezte a halász.

A fiu sirva fakadt.

– Add ide a kezed. Rosszat álmodtam.

– Mit álmodtál?

– Azt álmodtam, hogy ránk tört az ár. A viz nőttön nőtt a szobánkban; utóljára már a nyakamig ért. Felkaptál a karodba és magasra tartottál. Aztán lassankint leapadt az ár, de a forró kezü asszonyt magával vitte.

– Fordulj, kicsi fiam, a másik oldaladra. Ne félj, nem bánt bennünket a víz. A víz a mi legjobb barátunk.

– Miért nem beszélsz soha a forró kezü asszonynyal?

A halász nem felelt.

– A forró kezü asszony jó, és imádkozni tanitott engem – szólt a vak fiu.

A halász sokáig gondolkozott.

– Kérdezd meg tőle – szólt – hogy hol hagyta a gyűrűjét, a mit, négy esztendeje, Szent Bálintkor vettem neki?

– A gyűrűjét?

– Igen, a gyűrűjét.

Inicza másnap ablakánál ült s kinézett a végtelen tengerre. A kakukk-óra egyhanguan kopogta:

– Kinn van, kinn van.

– Vajon tudja-e még a Víg halász nótáját? – kérdezte magában Inicza.

Egyszerre az ágyból megszólalt a kis vak:

– Azt kérdezte, hogy hol hagytad a gyűrűt, a mit, négy esztendeje, Szent Bálintkor vett neked?

Inicza olyan fehér lett, mint maga a lótusz-virág.

– A tengerbe ejtettem – szólt. – De meg fogom keresni.