VI.

A vak fiu egyedül volt a házban.

Eleinte nem akarta hinni, hogy magára hagyták. És egy párszor megszólalt:

– Kis anyám!… Kis anyám!…

De senki se felelt neki. Szepegett és bebujt a dunyhája alá.

Egyszerre nagy járás-kelés támadt a szobában. Mintha valami nehéz dolgot hoztak volna a házba.

Megint elkezdett siránkozni, de rákiáltottak:

– Hallgass, ne költsd fel!

Később az apja szavát hallotta:

– Ó Dsin! Miért is hallgattam rád?!

Utóljára megtudta, hogy a forró kezü asszony nem mosdatja, nem fésüli meg többet, s hogy az a kéz most már hideg.

* * *

– Apám – kérdezte nagysokára, mikor a halász ujra szóba állott vele – kis anyám nem volt beteg, mért kellett kis anyámnak meghalnia?!

– Gyerek nem tud ahhoz – felelt a halász. – A nagyok se értik azt egészen.