NICARAGUA ŐRNAGY.

Délután hat órakor Nicaragua őrnagy még aludt. Álmában – végre-valahára – megjelent előtte a Vörös Ász, fiatal szépségének egész pompájában, a Vörös Ász, a kit titkon érző szive óhajtva sejtett, immáron hetek óta…

A jelenésen biborba játszó koráll-szin selyem ruha volt. Gömbölyü nyakán rubint-füzér csillogott; éjszinű hajában tűzrózsák ragyogtak. Intett, s az őrnagy fel akart ugrani fekvőhelyéről, de nem tudott megmozdulni.

… Odább, a másik kis szobában döczögő lábú asztal mellett, a mely folyvást dülöngélt és kopogott, mint valami elégedetlen, dörmögő öreg szolga, egy sápadt, szőke asszony gunnyasztott szegényes kézimunka fölött. Mellette kis fia Robinson történetét betűzte.

Első pillantásra nem lehetett kitalálni, hogy a szőke asszony húsz, vagy negyven esztendős-e? A szine sok szomorú esztendőt vádolt, de a szemében volt valami gyermekies bizalom, a mit az évek még nem tudtak onnan letörülni. Szakasztott úgy nézett a világba, mint a kis fia.

A szobát csak egy gázláng pislogó, sárga fénye tette félig-meddig világossá. A lakás azelőtt bolthelyiség lehetett; s fölhasználva a szerencsés berendezést, a szőke asszony nem égetett petróleumot. A Szerecsen-utcza udvari lakásaiban a pazarlás nem szokásos.

A kis fiú megszólalt:

– A papa nem megy ma hivatalba?

– Még ráér – felelt a szőke asszony. – A hivatal csak kilenczkor kezdődik.

– A mikor én lefekszem?

– A mikor te lefekszel.

A kis fiú egy darabig ismét Pénteknek szentelte a figyelmét, de aztán, tenyerébe hajtva a fejét, megint anyjához fordult:

– Mama, mondd, micsoda hivatala van a papának?

A szőke asszony halovány arczán valami bágyadt pirosság jelent meg.

– A papa őrnagy – felelt röviden.

– Azt tudom – szólt a fiú. – De miért nem visel katona-ruhát, mint a többiek?

– Mert ő már eleget csatázott – magyarázta amaz. – Most a fiatalabbak csatáznak, ő pedig ir a hivatalban.

A kis fiú már tudta, hogy a mit a szőke asszony mond, az szent, s nem kérdezősködött tovább.

A fali óra egyhanguan tiktakkolt tovább. A szőke asszony egy kicsit elmélázott, aztán lassu mozdulattal fölkelt s átment a sötét szobába.

Esze ágában se volt, hogy fölkeltse a férjét. Az őrnagynak valami szívbaja volt; ha fölverték az álmából, három napig se tudta kiheverni.

Leült szépen az ágya mellé s csöndesen várakozott.

Nesztelen volt, mint egy remegő kis egér; az őrnagyot mégis felköltötte ez a tekintet, a mely a sötétben ránehezedett.

– Te vagy az?

– Én vagyok.

– Hány óra?

– Mindjárt hét.

– Gyujts gyertyát.

Engedelmeskedett s visszatelepedett a székébe. Ugy ült ott, mint maga a csöndes megadás.

Az őrnagy zavaros tekintettel nézte az ismerős árnyékot.

– Akarsz valamit? – szólt rövid szünet után. A szőke asszony kérdéssel felelt a kérdésre.

– Vesztettél?

– Vesztettem.

– Sokat?

– Nagyon sokat. Miért?

Az asszony egy kicsit tétovázott.

– A cseléd a bérét követeli – szólt végre. – Már a negyedik hónapja, hogy nem fizettünk neki. A szénszámlát is mindennap elhozzák. Mit mondjak nekik?

Az őrnagy egy kicsit elgondolkozott.

– Várj holnapig – szólt. – Ma lehetetlen. Az egész vagyonom ötvenhét forint.

Mikor ezt mondta: száz évesnek látszott.

Aztán bement a fürdőszobájába, megfürdött és felöltözködött.

Rövid félóra multán, a két lépésnyi sötét zugból egy előkelő megjelenésü, simára borotvált öreg úr lépett ki, kitünően szabott esti ruhában; gyönyörü plasztronján vakitóan csillogott a két hamis kő, s a krizantémum, a mely gomblyukában díszlett, azt a látszatot erősitgette folyton, hogy ennek a gavallérnak a haja ősz, de karja fiatal.

Pár szót váltott a kis fiúval, aludni küldte, s fölvette téli bundáját, a családi klenódiumot. Majd menni készült.

De az ajtóban megállott.

– Igaz – szólt vissza a szőke asszonyhoz – ne nyugtalankodjál a cseléd miatt. Reggel végy ki a tárczámból száz forintot, s fizesd ki, a mi fizetni való.

Ugy intett a feleségének, mint egy nagyurat játszó, kedves szinész a játékos társának, valamely nehéz jelenet után. S elsétált. Ragyogóan sima magastetejü kalapja szinte megszépitette a szennyes Szerecsen-utczát.

Egy darabig gyalog ment, de a Deák-tér közelében kétlovas kocsira ült. A klub-szolgák ne tudjanak meg semmit. Elhelyezkedett a kocsiban, s hangtalanul így beszélt magában:

– Ötvenhat forint.

Mikor a kocsi már közel ért az Ifju Magyarok klubjához, rágyujtott a forintos szivarjára. Mint a hamis kövek, a téli bunda és a krizantémum, ez a forintos szivar is csak üzleti befektetés, fundus instruktus volt.

A klubban a semmi iránt se érdeklődő emberek tökéletes nyugalmával járta végig az összes termeket; meg-megállt beszélgetni s a szinésznőkről kérdezősködött. Végre leült az egyik játék-asztalhoz, mint a ki nem tudja, hogy mivel üsse agyon az idejét.

Mindenki elismerte, hogy gyönyörüen kártyázik. A játék menetét egy szóval se zavarta; se jó-, se balszerencse nem látszott meg az arczán. Ugy osztott, nyert, vagy vesztett, mintha mindez a legkevésbbé se érdekelné; mintha unná az egész életet.

A kipirult és elzöldült arczok között csak az ő érdekes feje őrizte meg az első percz hidegvérét. Egy egyiptusi istenség mélységes nyugalmával vett részt a közömbös partikban; a nagy összeütközések alkalmával pedig rideg és ünnepies volt, mint egy főpap, a ki nagy ünnepen celebrál. Mig a többiek, hajnal felé, izgatottan lesték egymás gyűrődött, kiélt arczát, az ő szemén nem látszott indulat, a mint keményre vasalt, hófehér ingén nem lehetett észrevenni a port. Reggel is feltünt az idegeneknek:

– Mily éber és nyugodt ez a szép öreg úr!

Mert arcza, a melyen a szem gyűrűi, az arczcsontok, s az ajak ránczai oly élesen voltak barázdálva, mint a hogy csak arczképeken látni (azoknak a festőknek az arczképein, a kik igen jól rajzolnak s keresik mindazt, a mi stilizált): szép, érdekes arcza egész éjjel egyforma maradt.

Ez este ismét nem volt szerencséje. Minden nagyobb megilletődés nélkül elveszítette ötvennégy forintját s megpillantván egy ritkábban látott ismerősét, nyugodtan abbahagyta a játékot.

– Ugy-e, őrnagy úr, ön pápai zuáv volt? – kérdezte az ismerős, a mint, karonfogva, az étkező terem felé haladtak. – Fogadtam erre valakivel, s azt hiszem, megnyertem a fogadásomat.

– Megnyerte – felelt az őrnagy, s elmondta ismerősének a pápaság egész történetét. Mintha nem is ővolna az, a ki egész vagyonát odakint hagyta a másik teremben.

De magában egy párszor megjegyezte:

– Teringettét, ha Boldizsár ma este nem talál felnézni?!…

Szerencsére, Boldizsár fölnézett.

– Igaz, őrnagy úr, én önnek adósa maradtam száz forinttal…

– Kérem, szót se érdemel!

– Ellenkezőleg, nagyon köszönöm.

Nicaragua őrnagy még egyszer végig sétáltatta unalmát az összes termeken, aztán megállapodott a játékosok mögött. Egy darabig nézte a tusát, s mintha unná az egész földi létet, ujra leült a játékosok közé.

A Boldizsár száz forintja jobban kamatozott, mint az első garasok. Már nyereségben volt, a mikor egyszerre két vörös figura jutott a kezébe. Éppen ő volt az osztó.

– Várlak, szerelmem! – szólt magában, mert eszébe jutott álma.

S oly drágán adta a kártyákat, a hogy csak lehetett. A mi pénz az asztalon hevert, mind a posztó közepére, a játszók közös pénztárába vándorolt. Mikor megnézte a másik két kártyát is: csakugyan a vörös ász mosolygott rá, udvarhölgyével, a vörös tizessel.

A következő perczben vagy ezer forint tornyosodott előtte. Tiz percz mulva megnézte az óráját és hidegen kijelentette, hogy kegyetlenül álmos.

Másnap a kis fiú meglepetve vette észre, hogy a papa nem veszi fel a smokingját, nem halászsza ki a pohárból a krizantémumot, hanem olyan öltözetbe búvik, mint a Szerecsen-utcza többi lakói, és azzal áll elő, hogy: ma a czirkuszba megyünk!

Valóban úgy volt. A Szerecsen-utczai kis udvari lakás egész nap mesés jólétben úszott; még a szőke asszony is kipirult egy perczre. Nagy vigasságot csaptak, és az őrnagy a Városligetben úgy ugrándozott, mint egy öreg kenguru.

Ezen a napon Nicaragua őrnagy egy kopott kabátját vette magára, s otthon hagyta a híres téli bundát, öt krajczáros szivarokat szítt, s nagyokat nevetett. Szóval teljesen megünnepelte a napot. Későn mentek haza s a szőke asszony boldogan aludt el.

Harmadnap: az ezer forintból nyolczszáz vísszaúszott. S a klubból hazajövet, Nicaragua őrnagy igy beszélgetett magában, behuzódva a kocsijába:

– Milyen pompásan mulattunk tegnap tiz forintból! S mily keserves volt ma ez a néhány óra, a mig a nyolczszáz forintnak végére jártam! Igazán, nincs kegyetlenebb robot, mint: kártyázni. De mit csináljak? Élni csak kell valamiből! Végre is első a hivatal, s csak azután a mulatság!