LÓRÁNTFY ÖZVEGYE.

Egyszer, néma, rideg, deczemberi éjen Lórántfynénak megjelent Lórántfy. Pánczél-inge ezüst párában fürdött; sisakja csillogott a holdvilágtól. A legendás fekete bársony-fürtök csigákban omoltak alá hatalmas vállára; mandulametszésü szép szemében, e két égő zsarátnokban, kékes láng lobogott. Lórántfyné megismerte Zampa jelmezét; igy jelenhetett meg Lórántfy a barcellonai operában, mikor az andalúz hölgyek a szinpadra dobálták minden virágjokat.

Lórántfyné remegett, mint a nyárfalevél. A jelenés közelebb lépett, s azzal az utánozhatatlan mozdulattal, mely a bordal után mindig taps orkánokat támasztott, igy szólt:

– Zsuzsánna! El ne felejtkezzél a zálogczédulákról!

– Igenis – felelt volna Zsuzsánna. Az ajka mozgott, de hang nem jött ki összeszorult torkából.

Másnap Lórántfyné jókora lázra ébredt. De az urfiak és a kisasszonyok iskolába mentek; föl kellett őket öltöztetnie.

Csak a legkisebbik maradt otthon. Ez az egy azonban, hogy ha magában volt, több dolgot adott Lórántfynénak, mint a többiek sokadalma.

Még fel se húzta a kis bársony-nadrágját, már elkezdet nyivákolni:

– Zsuzsa néne, mesélj valamit.

Zsuzsa néne egy kicsit elgondolkozott. Igen; úgy harmincz nappal ezelőtt megint lejárt vagy három czédula. Az angol királynő gyűrűje, a Grisi zafiros amuletje, s a bajor király arany-érme, az az egy példány, melyet Lórántfy tiszteletére veretett, mikor ez a Troubadourt először énekelte. Sietni kell, hogy oda ne veszszenek.

A bársonynadrágos kis fiú türelmetlenül játszott arany óralánczával, melyet Miklósnapra kapott a nagyapjától.

– Zsuzsa néne, téged azért fizetnek, hogy mesélj nekem. Mondd tovább, hogy mi történt a hamupipőkével.

Lórántfyné folytatta, a mit este elhagyott:

– Mikor a királyfi megtalálta a kis czipőt, igy szólt: Ej, haj, micsoda kis czipő! Keressétek meg azt a lányt, a ki ezt a kis harangvirágot elvesztette, mert az a lány lesz az én feleségem!

Déltájban Lórántfyné bement a méltóságos asszonyhoz s szabadságot kért az ebéd idejére.

– Mi baja magának, Lórántfyné?

A méltóságos asszony megijedt az öreg bonne violaszin arczától. Sok gyereke volt s rettegett minden betegségtől.

– Nekem? Semmi, méltóságos asszony. Egy kis dolgom volna a városban, s mivel a nevelőnő úgy is itt lesz…

Elbocsátották; de az ebédnél feltünt, hogy nincs helyén, a macska-asztal elnöki székében.

– Hát Lórántfynéval mi történt? – kérdezte a háziúr.

– Lórántfyné? – vágott közbe a vendég, egy festő, a ki a Viola kisasszony arczképén dolgozgatott abban az időben. – Még ma is viseli valaki ezt a regényes nevet?

Egy hét óta ebédelt már a házban, de azért nem sejtette, kiről lehet szó. Lórántfyné nem sok vizet zavart.

– Az a sápadt, öreg hölgy, a ki a gyerekek közt szokott ülni – magyarázta Viola kisasszony.

– Valami szegény rokona a nagy énekesnek?

– Annyira rokona, hogy az özvegye – felelt a háziúr.

– Ugyan ne tréfáljanak velem – szólt a festő. – Nem sokat tudok abból, a mi a születésem előtt történt, de azt tudom, hogy Lórántfyné igen fiatalon halt el s hogy az egész ország részvéte kisérte a sirjába. A mi nagy költőnk róla irta azt a hires verset, a mely így kezdődik, hogy: »Meghalt a pacsirta…« s véletlenül azt is tudom, hogy egy sokat emlegetett úr, a közélet egyik nevezetes alakja, a kinek ifjúkori, s mint mondják, plátói szerelme volt, vagy három évtizeden át minden héten friss virágokat vitt a sirhalmára, egész a haláláig… Ezt nevezem aztán szerelemnek!

– Akiről ön beszél, az Lórántfynak első felesége volt. De a nagy énekes másodszor is megházasodott, s ez a második feleség az, a ki itt velünk szokott ülni.

A háziúr egy kicsit közelebb hajolt a vendégéhez, hogy a kisasszonyok ne hallják.

– Tudja, magunk közt, azt hiszem, hogy a »feleség« szó e helyütt egy kissé sok. A mi öreg hölgyünk talán inkább csak a betegápolója volt a világhirü Ördög Róbertnek. Lórántfy már csak romja volt önmagának, a mikor Pestre visszakerült. Igaz, hogy ezt a romot egy vakitó dicsőség lehunyó napja aranyozta meg. Ebbe a nagy hirnévbe, dicsőségbe szerethetett bele a mi bonne-unk, mint egészen fiatal leány.

– S Lórántfy második feleségét vagyon, nyugdij, minden nélkül hagyta hátra? – érdeklődött a festő.

– Nem maradt arra egyéb, csak a régi dicsőség, meg sok-sok babér. Ugy hiszem, az utolsó esztendőkben elúszott Lórántfynak mindene, még emléktárgyai is, a melyek valaha egy kis vagyont képviseltek.

– S mégse ment férjhez másodszor?

– Azt képzelem, hogy nem volt módja benne. Különben a mi bonne-unk meglehetősen különös teremtés; kitelik tőle, hogy beérte azzal a sovány emlékkel, a mije maradt. Egy cseppet se közlékeny természetü; s ön nem fogja elhinni, de ennek az öreg asszonynak valami titka van.

– Miből következteti ezt?

– Ne vegye olyan komolyan. Talán csak cselédpletyka az egész. Elég az hozzá, észrevették, hogy titkos útjai vannak. Minden két, vagy három hónapban egyszer elkéredzkedik hazulról, s ilyenkor gondosan eltitkolja, hogy hová megy. Máskor alig lehet rávenni, hogy kilépjen a házból; s ezeken a napokon nem engedi, hogy elkisérjék. De a legkülönösebb ezekben a kirándulásokban az, hogy nagyon sok pénzébe kerülnek. Máskor soha egy krajczárt se költ magára; ilyenkor mindig magával viszi az erszényét s pénz nélkül jön haza.

– Csak nem gondolja, hogy…

– Az én koromban, kedves barátom, az ember nem gondol semmit és nem hisz semmit. Egy elhagyott gyermek… Mit tudom én, mi?…

Aztán másról beszéltek.

Lórántfyné a vacsoránál sem jelentkezett. Haza jött, de olyan betegen, hogy mindjárt ágyba kellett feküdnie.

A gyerekeket gondosan elválasztották tőle, de Violát másnap reggel beengedték hozzá.

– Zsuzsa néni, kedves kis Zsuzsa néni, mi lesz? Olyan rosszul érzed magad, hogy föl se kelsz az eljegyzésem napján?

– Soha se törődjél velem, édes Violám!… Azért én nagyon boldog vagyok ma, hidd el. Féltem, hogy le fognak beszélni erről a házasságról, s az igen nagy baj lett volna. Mert én tudom, bizonyosan tudom, Viola, hogy ezen a világon csak egy boldogság, csak egyetlen egy jó van: ha ahhoz mehetünk férjhez, a kit szeretünk.

A vőlegényről beszéltek; mert Viola úgy se tudott volna másról beszélni.

– Olyan szép szeme van, mint az én emberemnek, – szólt Lórántfyné. – Csak a haja nem olyan szép. Ne engedd, Viola, hogy úgy tövig lenyirassa a haját; az én időmben a férfiak fürtöket viseltek, s az sokkal szebb divat volt.

Viola még sohase találta ilyen közlékenynek.

Aztán, mikor Viola biztositotta, hogy a gyerekek már gratuláltak neki, megcsókolta a leányt.

– Nem jó – szólt – ha először vén asszony kiván szerencsét. De, tudod-e, Viola, hogy én vettem észre legelőbb a dolgot?! Az én áldásomat nem most viszed magaddal; veled van az már régen.

Megint ölelkeztek, mint asszonynép szokta, mikor egy kicsit elérzékenyül, s úgy volt, hogy az napra elbúcsúznak. Viola már az ajtóban volt, de Lórántfyné visszaszólitotta.

– Mi az, Zsuzsa néni?

Lórántfyné egy kicsit habozott.

– Te, Viola – szólt aztán, kissé megváltozott hangon – tégy meg nekem egy szivességet!

Viola visszament az ágyhoz.

– Parancsolj velem.

Egy kicsit elcsudálkozott, mert Lórántfynétól még soha se hallott affélét, a mi kéréshez hasonlitott.

– Úgy-e, eddig nem igen voltam terhedre? Most is nagyon bánt a dolog. De lásd, attól félek, hogy nagy beteg leszek. Talán elvesztem az öntudatomat is, ki tudja? És ez a… ez a zálogczédula már a mult hónapban lejárt; egy hét mulva már nem lehet meghosszabbitani.

A párnája alá nyúlt, s Lórántfy régesrég megsárgult, megfakult arczképe mellől egy kis erszényt vett elő, a mely telides teli volt kék, sárga, barna, mindenféle szinü zálogczédulákkal.

Violát, a szegénység e levéltára láttára, valami ijedtséggel vegyes megilletődés fogta el.

– De… szivesen, kedves Zsuzsa néni, nagyon szivesen… – hebegte.

– Csakhogy pénzt… pénzt nem tudok adni hozzá – folytatta Lórántfyné egy kicsit elfordulva. – Tegnap kiadtam, a mi volt. Meg kellett hosszabbitanom az angol királynő gyűrűjét, a Grisi amuletjét és a bajor király érmét. Erre már nem maradt.

– Nem engednéd meg, hogy kiváltsam?… – kérdezte Viola félénken. – Ma, hiszen tudod…

– Ne mondd tovább, ne szégyenitsd meg szegény öreg dadádat. Nem úgy gondoltam én, a hogy te gondolod. Azt is, a mi ennek a zálogczédulának a meghosszabbitásához kell, csak kölcsön kérem tőled, majd megadom, hogy ha meggyógyulok. Csak azért vagyok terhedre, hogy oda ne veszszen. Már nagyon sok odaveszett. A barcellonai hölgyek aranykoszorúja s a czár gyémánt-gyűrűje legelőbb. Ezeknek a kamataira nagyon sok kellett volna; nem volt. Azóta is, évről-évre kevesebb az emlékem, a mi megmarad.

Viola szólni akart, de az öreg asszony félt, hogy ismételni akarja, a mit előbb fölajánlott.

– Ne itélj el bennünket ezért, nagyon szegények voltunk akkor… S azóta se tudtam annyit szerezni, hogy kiválthassam az emlékeimet. Tudom, hogy rosszul esik effélét hallanod. Nem mondanám el, ha nem volnék kénytelen vele. De ez a gyűrű éppen a legkedvesebb emlékem. Akkor kaptam tőle, a mikor Párisba vitt magával. Micsoda szép napok voltak azok! A Champs Élysées!… Te még nem voltál ott, nem tudod, hogy mily szép a Champs-Élysées! Azt akarom, hogy ez a gyűrű az ujjamon legyen, a mikor a koporsóban fekszem.

Viola intett, hogy szólni szeretne.

– Nem, ne szólj. Csak kölcsön kérem; majd megadom neked, ha fölgyógyulok. Még élni akarok addig, a mig kiváltom az emlékeimet. Ki fogom váltani őket, Viola.

Ezalatt Lórántfy nyugodtan pipázott odafenn, az elíziumi mezőkön, s lepillantva a földre, ősi megszokásból, halkan ismételgette ezt a szót: »Hozom.«