I.

Vigliano d’Asti délután öt órakor rózsaszínűnek látta az egész világot, s a mint Georges Pereiretől jövet végig sétált az Avenue de Bois de Boulogne-on, vén legény létére így bölcselkedett:

– Bizony, nincs igazunk; minden jól van úgy, a hogy van. Oktalanság azt képzelni, hogy buta véletlen intézi sorsunkat; ki mit érdemel, megkapja, olyan bizonyossággal, mint a hogy az eldobott kő lehull. Még az emberek is jobbak, mint gondoljuk. És okozzunk magunknak még annyi, akármennyi bajt, élni mégis csak gyönyörűség. Kivált a jó órákban, a melyeket persze meg kell szolgálnunk, mert semmit sem adnak ingyen.

Hogy Vigliano d’Asti ez egyszer, kivételképpen, ilyen derüs élet-felfogásnak örvendett, abban bizonyára jelentékeny része volt Georges Pereirenek. A műkereskedő még soha se volt vele szemben ennyire szives. Bókok kiséretében, szinte boldogan szúrta ki a kialkudott négyezer frankot; azt gondolta volna az ember, hogy valami vad kéjt okoz neki, ha fizethet.

Négyezer frank ugyan nem sok pénz, de Vigliano d’Astinak ebben a pillanatban négyezer frank a megváltást jelentette. Végre! Egy vagy két hónapra megszabadul a legkonokabb hitelezőitől, s egy vagy két hónapig nem kell kölcsönök után futkosnia. És aztán az az összeg csak koronája volt a mai sikerének. A tárlat megnyitójáról szóló ujság-czikkek hasábokon át dicsérték Afroditét; egyik-másik biráló azt is megirta, hogy a nagy érem az idén kétségtelenül Vigliano d’Astit illeti. A Fürdő gyermekek hires szerzőjének nem ez volt az első sikere, s Vigliano azt szokta mondani, hogy csak az első szerelem s az első siker ér valamit, a többi már csak fölhigitása az egyszeri élvezetnek; de bármint gondolkozzunk e tekintetben, a siker zenéjét soha se únja meg az ember.

Mégis, talán nem egyedül a négyezer frank, s nem is az ujabb négyezer frankot igérő siker volt az, a mi Viglianot ilyen kivételesen jókedvűvé tette, hanem egy érzés, mely kétségen kivül szorosan egybefüggött a négyezer frankkal és a magasztaló ujságczikkekkel, egy érzés, melyre már régóta hasztalan vágyódott: a nyugalom érzése.

Vigliano, egész életében először, meg volt magával elégedve. Gyönyörködött a munkájában; büszke volt rá, nem tudott betelni vele. Ez az Afrodite helyet kér a művészetek történetében. Ez az Afrodite igazolása egész életének, mentsége minden meggondolatlanságának, minden könnyelmű cselekedetének, összes léhaságainak. Ez az Afrodite valami igazán szép dolog, a mi eddig nem volt meg, s ezentúl élni fog, a mig az emberek a szépben gyönyörködni tudnak. Csak szép, de mégis gyarapodása a szellemi világnak. És az övé, egyedül az övé. Ő teremtette. Nélküle a világ szegényebb volna egy szép tárgygyal; tehát tett valamit, nem élt hiába. Lehet, hogy igazuk van azoknak, a kik nagyon önzőnek mondják; de a művésznek, a ki ilyet tud alkotni, több szabad, mint másnak.

Ha az ember ilyen munkát végzett, joga van a pihenéshez, s joga van hozzá, hogy kivegye a részét az élet örömeiből. Különösen olyan lázas munka és olyan zaklatott élet után. Micsoda két hónap van mögötte! Izgatottságban égni, az örök dolgokra gondolva, s napestig idegeskedni, kínlódni, mert tizenöt frank kell a gazdasszonynak, s száztizenöt a hitelezőnek. Mennyi nyüglődés, mennyi vészverődés! És e bajok, e gyötrő vergődés, ez örökös lázak közepett ime megszületett Afrodite.

Évohé! Vége a nyomorúságnak, vége a küzködésnek, vége az emésztő, lázas, elernyesztő s elkábitó munkának! Ó mily édes a nyugalom!… És Vigliano d’Asti, mialatt végig ment az Avenue de Bois de Boulogne-on, nem cserélt volna a török császárral.

A nyugalom a legfőbb jó a világon, de ha megvan, az ember nem tudja, hogy mit csináljon vele.

Délután hat órakor Vigliano d’Asti már nem volt boldog. Egy óra alatt a legnagyobb örömet is megszokja az ember, s aztán mással akar foglalkozni. A ki keres, talál.

Vigliano azt találta, hogy mégis csak hiányzik valamije. A munka, a megszokott munka. Az emésztő, a gyilkos, lázban töltött órák, a melyekben vagy két hónap óta olyan bő része volt. Egyszerre valami ürességet érzett a lelkében, s szinte sajnálni kezdte, hogy Afrodite már megvan. Elvesztette azt, a mi az utolsó időben teljesen betöltötte a lelkét.

Szabad, mint a madár, de mit csináljon a szabadságával?

Haza ment, s a fiát kereste. De csak a gazdasszonyt találta otthon.

– Hol van Roland?

– A kisasszony elvitte sétálni.

– Ilyenkor, ebéd időben?

– Már régen megebédeltek.

– Hová vitte? A Tuileriákba?

– Nem tudom.

Elment a Tuileriákba, de nem találta őket. Az ezer kis gyermek között, a kik mind terhére vannak a szüleiknek, véletlenül nem volt ott a kis Vigliano d’Asti.

– Vajjon hová vihette?

Nagyon bosszantotta, hogy nem élhet az apai örömöknek. Mióta Afroditén dolgozott, csak pillanatokra látta a fiát; mindennap szentelt neki egynéhány szórakozott perczet, de ez volt az egész.

Milyen buta véletlen! Végre, valahára, vele tölthetné az estét, s ime, a gyermek éppen ezen a kivételes napon kivánkozik el hazulról. Vajjon hová czipelhette az az ostoba vén leány? Bizonyosan valamelyik czukrászhoz.

Vigliano a nyári czirkuszba akarta elvinni Rolandot. A szomorú kis fiú talán nem örült volna a bohóczoknak, de Viglianot mindenesetre boldoggá teszi, ha szórakozást szerezhet a fiának.

Teringettét, milyen buta véletlen!…

Ahhoz, hogy megvárja őket, már nem volt türelme. Reggel óta folyton szaladgált; az adóhivatalból az adófelügyelőhöz, az adófelügyelőtől az adóhivatalba. Délben végre elhalasztották a másnapra kitűzött árverést. Csak épp egy percze volt bekukkanni a Szalonba, s már sietni kellett, hogy el ne szalaszsza Pereiret. De Pereire nem volt otthon; háromszor is kereste, mig végre rátalált.

A sok izgatottság kimeritette. Egész nap nem evett egy falatot se; éhes volt.

Betért Bignonhoz, megebédelt, s lassankint elfogyasztott egy üveg vörös bort. Aztán, arra gondolva, hogy Rolandot azóta úgy is lefektették, elsétált a Jardin de Parisba.

Tiz óra tájban már jóllakott ezzel az élvezettel. A komédia untatta, s a lányok nem ingerelték. Utálta a megvásárolható örömöket, s egy idő óta torkig volt mindazzal, a mi szerelemhez hasonlitott. Beérte a modelljeivel.

Kikocsizott a Boisba, s onnan, nem tudva, mittévő legyen, a klubjába hajtatott. A vörös bor hatása alatt Dáriusnak képzelte magát, s égi nyugalommal ült le az egyik baccarat-asztalhoz.

Reggelre elveszitett vagy háromezer frankot.

Mikor kilépett a kapun, a nap a szemébe sütött. Mintha a szégyent vágta volna izgatottságtól foltos, fakó arczába.

Az ing égette a testét; izzadt, szennyes, utálatos volt. Iszonyú kedve lett volna agyonlőni magát; egyszer s mindenkorra végezni ezzel a javithatatlan, undok, vén fiúval.

De eszébe jutott Roland, s csöndesen haza ballagott. Fölment a műtermébe, bezárkózott, s ledőlt egy kanapéra.

Azonnal elszenderedett, de mielőtt teljesen elaludt, egy pár pillanatig számok zsongottak a fejében, számok, egytől kilenczig, csupa szám. S Afrodite alkotója, már félig öntudatlanul, igy motyogott magában:

Hat!… Öt!… Hét!…