II.

Mikor, hét éves háború után, Vigliano d’Asti elvált a feleségétől, Roland már abban a korban volt, a melyben a gyermeket minden törvény az apának itéli. Különben Vigliano d’Asti kijelentette, hogy magára vállalja, a mi hiba csak elképzelhető, szóval, nagyon megkönnyiti a válást, ha az asszony végképpen lemond a gyermekéről, s nem tesz kisérletet rá, hogy a fiút magához édesgesse. Roland évenkint háromszor meg fogja látogatni a mamáját, s ezzel rendben lesz a dolog.

A szép, lusta szőke asszony beleegyezett, hogy igy történjék. A mennybeli üdvösségét is oda adta volna, csak hogy elválhassék ettől az embertől, a ki a hirnevével széditette el, s a kit élete megrontójának tartott. De nem is ragaszkodott nagyon a gyermekéhez. Roland nagyon hasonlitott a gyűlölt, rút Vigliano d’Astira, s látnivaló volt, hogy jobban vonzódik csimpánzpofáju apjához, mint szép, hideg, szigoru mamájához. D’Astiné nem volt érzelgős természetü, s mivel már válópöre idején gyakran gondolt rá, hogy alighanem a Barsan úr felesége lesz, a gyermek csak útjában lett volna. Igy Roland d’Astinál maradt, pontosabban szólva: a d’Asti konyhájában.

Csenevész, sápadt, koravén fiúcska volt, mint azok a gyermekek, a kiket kezdettől fogva cselédek neveltek. Az elérzékenyülés egy órájában d’Asti észrevette, hogy Roland keveset nő s nem igen fejlődik. A gyermeknek családra van szüksége, vélte d’Asti ur, s hogy javitson a helyzeten, szélnek eresztett két kisasszonyt, egy szárazdajkát meg egy nevelőnőt, s a házába hívta hugát, egy már öregedő kisasszonyt, a ki Szavója egyik kis falujában éldegélt valami csekély életjáradékból. A vén leány megszánta a szegény kis fiút, s bár nem szivesen, eleget tett bátyja kivánságának. De a rendszerető, pontossághoz szokott, s csökönyös gondolkozású leánynak teljességgel nem tetszett a d’Asti életmódja, s nem volt oka rá, hogy eltitkolja a véleményét. Ha pedig nem titkolta el, ez igen fennen történt. S Vigliano d’Astinál ismét mindennapossá lettek a zajos családi jelenetek, az asszonyi lárma, s a férfiúi dühös káromkodás.

– Ha a feleségünk gyötör bennünket, az még hagyján, – panaszkodott Vigliano d’Asti a bizalmasainak – a feleségével néha, egy-egy órára, mégis csak kibékül az ember. De ha a testvérünkkel kell csatáznunk, az maga a pokol. Vele nem békülsz ki este; lármával fekszik és haraggal ébred.

Úgy gondolta, a gyermek érdekében cselekszik, ha elnyeli, a mit el kell nyelnie; igyekezett tehát a szóharczban a védelemre szoritkozni, de ha szerét tehette, elmenekült hazulról. Így történt, hogy d’Asti kisasszony, noha minden héten összepakolt, mégis csak Párisban maradt, s így történt, hogy Roland akkor is csak pillanatokra látta apját, a mikor Vigliano úr pihent.

Pedig Rolandnak nem volt nagyobb öröme, mintha az apjával kisétálhatott valahová; egy séta a Bois de Boulogneban Rolandot egész esztendőre boldoggá tette. Csak rosszat hallott erről a sokat korholt vén fiúról, a ki majom-szeretettel, de csak keveset beszélgetett vele, s minél több rosszat hallott róla, annál jobban imádta. A jó istent soha se látjuk, mégis szeretjük.