III.

– Kerestél, papa? – kiáltozott Roland, mikor meghallotta, hogy apja kijött a fürdőszobából.

– Kerestelek – felelt Vigliano d’Asti – el akartalak vinni a nyári czirkuszba.

– És ma, ma már nem vihetsz el? – kérdezte Roland aggodalmasan. – Ó, vigyél el valahová, papa, akárhová, csak vigyél el! Úgy szeretek veled lenni!

– Igen, csakhogy ma már dolgom van – felelt Vigliano, kissé zavarodottan.

Az igazság az volt, hogy nem akart lemondani a háromezer frankjáról. Ki tudja, hátha egy pár száz frankkal még mindent visszaszerezhet?! A maradék ezer frankból úgy sem elégitheti ki éhező oroszlánjait.

Hanem a mint a fiára pillantott, megesett rajta a szive. Rolandnak előbb ragyogott a szeme, s arczocskája kipirult az örömtől; most leverten nézett maga elé, mint egy kis öreg, a kit valami nagy csapás ért.

– Tudod mit? – szólt Vigliano – gyere el hat órakor a körbe. A Rue Drouotba, hisz tudod!… De magad gyere, ne a nénéddel. Mondd meg a kapusnak, hogy hívjon le, s a mig kijövök, várj meg a szobájában.

– Ó papa, milyen jó vagy te! – hálálkodott Roland.

Vigliano megcsókolta a fiát s rohant a pénze után. Annyira sietett, hogy hat órára kényelmesen elveszithette volna az utolsó garasát is. De mint a szerelmi drámák, a kártya-tragédiák sem eshetnek meg némi előkészület nélkül. Az ember nem veszitheti el a pénzét, a mikor akarja; a kik nyerni fognak, előbb kéretik magukat. Meg akarják mutatni, hogy csak unalomból fanyalodnak erre a mulatságra. Itt is meg kell tartani a formákat.

Végre, fél hat felé, megalakult a parti. Vigliano leült, vesztett és ujra vesztett. Épp az utolsó száz frankját bocsátotta vízre, mikor jelentették, hogy Roland odalenn várja.

– Mondja meg neki – szólt Vigliano halkan a komornyiknak – hogy hozasson egy pohár narancsvizet és várjon egy kicsit. Mindjárt megyek.

A komornyik lement s átadta az üzenetet.

– Veszit a papa? – kérdezte Roland.

– Nem tudom, fiatal úr – felelt tartózkodóan a komornyik.

– Jól van – szólt Roland s tovább beszélgetett a kapussal.

A kapus és Roland már régóta barátok voltak s órákig el tudtak beszélgetni. A műveletlen ember és a koravén gyermek megbecsülik egymást. A kapus bámulta a tizenegy esztendős öreg úr komolyságát és finom modorát, Roland pedig csodálta ennek az egyszerű embernek az életbölcseségét.

– Én csak azt mondom önnek, fiatal úr – szólt a kapus – hogy egy garas meg egy garas, az már két garas!

És elbeszélte, hogy a mult héten házat vett Asniéres-ben.

Majd másról beszélgettek. Roland elmondta, hogy milyen furcsa állatok élnek a tenger fenekén. Ő mindezt olvasta. A kapus nem hitte volna el, hogy ha nem Roland mondja.

Kilencz óra tájban a kapusnak eszébe jutott, hogy már nagyon régóta barátkoznak.

– A papa elfelejtette, hogy a fiatal úr várja – szólt jóakarólag. – Majd felmegyek és szólok neki.

– Nem, nem, a világért se! – ellenkezett Roland. – Bizonyosan veszít, másképpen már itt volna. Majd csak megvárom.

Éjfél felé azonban, mikor Roland egy kicsit elbóbiskolt, a kapus nem állhatta meg, hogy föl ne nézzen a játékterembe. Sapkájával a kezében, úgy jelent meg a küszöbön, mint egy udvarias, néma szemrehányás. Vigliano meglátta az eleven felkiáltó jelet s intett, hogy: »mindjárt!«

A szerencsétlen nem vette észre, hogy röppen az idő, s ő már órák óta küzködik a játékasztalnál. Mióta leült, tizszer vágódott földhöz s tizszer kelt fel ujra. Ebben a perczben tele volt reménynyel; néhány száz frankot visszahóditott. Azt hitte, hogy rövid ideje játszik, s hogy egy pár pillanat mulva talpra állhat.

Ismét megvirradt, a mire elkészült. Reggelre kelve, eljátszotta az utolsó garasát is. Megtörve baktatott le a lépcsőn. Lenn a kapus tisztelettel tudatta, hogy Roland odabenn alszik a divánon.

Teringettét, erről megfeledkezett! Ugy éjfél óta nem gondolt többé semmivel a világon, csak azzal, hogy mit kap kettőre: nyolczat, a legrosszabbat, vagy hetet, a legtöbbet?!…

– Miért nem hívattál le? – kérdezte, mikor Rolandot felköltötték. – Azt hittem, hogy haza vittek, hogy a nénéd érted küldött.

Szótlanul léptek ki a kapun, s némán haladtak végig a már napfényes utczán. Végre Roland megszólalt:

– Sokat vesztettél?

– Nagyon sokat – felelt Vigliano d’Asti azzal a meztelen őszinteséggel, melyre csak a mosdatlanság órájában képes a művelt halandó.

– Tudod, mit mondok neked, papa? – folytatta Roland megfontoltan. – Ezek a pinczérek téged kinevetnek! És én nem értem, hogy egy olyan kedves, olyan jó, olyan nagy ember, mint te vagy, miért nevetteti ki magát a pinczérekkel?

– Látod, ez onnan van – felelt Vigliano komolyan – mert… hogy is mondjam?… ezen a világon semmit sem adnak ingyen. Én tudok olyat, a mit más nem tud, legalább is kevesen tudnak, de ennek a váltsága az, hogy néha nem gondolkozom, nem tudok gondolkozni.

Egy darabig megint szótlanul bandukoltak. Viglianot olyan lelkifurdalás fogta el, a minő még sohase hasogatta megviselt gerinczvelejét.

– Azt hiszem – szólt egy pár percz mulva – jobb volna, ha visszamennél a mamához. Mi lesz így belőled?

Roland ijedten tekintett apjára.

– Nem – felelt halkan. – A mama nem szeret engem, mert olyan csúnya vagyok, mint te. Nekem kívüled nincs senkim. Veled akarok maradni.

S fürkésző pillantást vetve apja arczára, így folytatta:

– Kérj kölcsön, és játszszál ujra. Én majd megvárlak. Akármeddig tart, megvárlak.

Vigliano d’Asti nem tudott mit felelni. Két könnycsepp szökött ki a szeméből.

Az idegességtől és hisztériától származó szegény kis teremtés csöndesen ballagott tovább végzete felé. Olcsó czipőcskéje panaszosan kopogott végig a kövezeten.