I.

Orgonanyíláskor, egy édes áprilisi este, a kis Pallayné búcsút vett ettől a rossz világtól, s minden nagyobb lárma nélkül szépen lecsukta a szemét, azt a híres nefelejcsszemet. Közel a villához, egy kávéházban, valami malacz-banda Rip van Winklet nyomorgatta; a kocsik szemtelenül dübörögtek az ablak alatt; a hold bepislantott az erkély-ajtón s aztán nyugodtan sétált tovább az égen; egy szobaleány elszaladt a klubba Pallay urért; és a világ tovább forgott.

Mikor az ember egy gyönyörűen fésült rendező karján, először lép be a vigadó nagy termébe, s ott nem lát mást, csak százezer kis csillagot: bizonyára másként képzeli el egy bálkirálynő halálát. De meg volt irva, hogy a kis Pallaynénak, a mint az életében nem sikerült semmi, ne sikerüljön a halála sem.

A temetést elmosta az eső, s a közrészvétet kissé megtompitotta az Operaház uj vendége, egy amerikai énekesnő, a ki Dinorahban hihetetlen gyémántokat rakott magára. Ezek a gyémántok biborszinü tüzükkel lefoglaltak minden érdeklődést, s a kis Pallayné, a kit már három év óta meglehetősen elfelejtett a világ, nem kaphatott a közfigyelemből némi kárpótlást, most, utóljára sem. Az ő halála már régen befejezett ügy volt; s találkoztak, a kik azt kérdezték: »Hát csak most halt meg szegény?!«

Az arczképei lassankint eltünedeztek a kirakatokból s a régi barátnők egyre szórványosabban tárgyalták a szomoru esetet: »Mit szólsz a szegény Klárihoz? A fűző ölte meg; az a bizonyos, mesés, botrányos, képtelen fűző!« Pallay úr egy darabig gyászához méltó komolysággal osztogatta a whist-kártyákat, s illőképpen borongó arczczal hallgatott, ha lányos történeteket meséltek körülötte, de később ő is engedett a szigorúságából. Sőt, amiképpen vihar után az ég, derültebbnek látszott mint azelőtt. Hiába, egy tüdővészes asszony soha se tréfa dolog. S koronkint voltak hangulatai, melyek ismerőseit a műegyetemen töltött éveire emlékeztették.

Helén, az első komorna, birta ki legtovább a gyászszal járó fáradalmakat. Egy hétig tüntető makacssággal járt ki a temetőbe. A másik héten azonban férjhez ment egy derék mészárosmesterhez, a kit a Pallay úr végső utalványa teljesen meghóditott. A lakzi után Helén is jónak látta beszüntetni a temetőt. És a hullámok szépen összecsaptak a kis Pallayné emléke felett.

Azaz, hogy még sem egészen.

Legalább lelkiismeretes életrajz-írók hozzá tennék a kis Pallayné történetéhez, hogy Török Ernő egy fél esztendeig száraznak és ízetlennek talált minden szivart a világon, s untalan korholta a legényét, a mi azelőtt nem volt szokása. Sőt azt is, hogy a nevezett úr néha, hajnal felé, kénytelen volt meggyújtani a lámpáját, csak azért, hogy ne lásson a sötétben folyton egy nefelejcs-szempárt, mely ha mosolygott, akkor is mintha könnyezett volna, ha pedig könnyezett, akkor is mintha titokban kissé mosolygott volna a részvevő baráton.