II.

Hogy mi köze volt Török Ernőnek a kis Pallaynéhoz? Egy kicsit a szeretője volt neki szegényke. De, istenem, olyan kevéssé!

Ugy három esztendős lehetett ez a meglehetősen légies összeköttetés. (Mert viszonynak nem volt nevezhető; legfeljebb viszonyocskának.) Abban az időben keletkezett, mikor egyszer véletlenül találkoztak Meránban.

Egy este az Ernő látogatása valamivel hosszabbra nyúlt, mint rendesen. Ott ültek a Hôtel de France első emeleti nagy szobájában, az erkélyajtó mellett. Az est meleg volt, s a jerikói loncz, mely kívül szerelmesen tapadt a falhoz, bekandikált a szobába, mint egy, rostélyának magasáról csúfolódó kis majom. Versekről beszélgettek. Az enyhe levegő, mint husvétkor a pápa a loggiáknál, csak bocsánatot hirdetett, a kis Pallaynét előtte való nap nagyon elkínozta a fejfájás, aztán Meránban akkor tavasz volt, szóval, nincs mit mondanom tovább. Mindez úgy esett meg, mint az álom. Azt mondják, előfordul ilyesmi a legjobb családokban is.

Hölgyek, a kik kedvelik az érzelmes jeleneteket, az ilyen alkalmakat nem szokták csak úgy, hiába, elszalasztani. De a kis Pallaynénak meg éppen egész tavai voltak a könnyekből. Valóságos síró masina volt ez a szegény kis Pallayné. És világos, hogy nem engedhette el Ernőnek a hasonló helyzetekben szokásos nyilatkozatot:

– Miért akarta ezt, mikor…?!

A többit már csak a tekintete mondta hozzá, de a tekintete elég nyiltan beszélt. Ezt lehetett kiolvasni belőle:

– Miért akarta ezt, mikor tudja, hogy mást szeretek?!

Ernő magában azt mondta rá, hogy: »Hogy miért?… Ezt ugyan kitalálhatná!« – és másnap sokat pödörgette a bajuszát. Ismerte ő már az efféle asszonyi beszédet. Tudta, hogy vannak asszonyok, a kik zárdanövendékek módjára pironkodva mennek keresztül mindenen, de azért keresztül mennek: gázlón, sekélyen s vizeséseken.

Azonban, hogy igazságosak maradjunk hozzá, el kell ismernünk, hogy nem volt sokáig nagyra a hóditásával. Néha később is megtévedett ugyan, s voltak órái, mikor a kis Pallayné odaadásával azokra az elragadó bibliai asszonyokra emlékeztette, a kik, mint Ruth és Rebeka, szolgálóik is tudtak lenni uraiknak és parancsolóiknak: de csak ritkán áltatta magát. A sok sírásban a szegény Klárinak néha-néha szétbomlott a haja, de a kis bibliai teremtés, mihelyt megfésülködött, ismét csak visszaváltozott síró babává. S egyszer, mikor Ernő elég ügyetlen volt észre nem venni, hogy a baba egy cseppet sincs bibliai hangulatában, a kis Pallayné fel is lázadt a sorsfordulat ellen:

– Nem, nem, ez gyalázatos. Ez nem méltó hozzám, de nem méltó önhöz sem.

A leggonoszabb az volt, hogy magában egy kissé igazat adott neki. De semmi se köt le jobban, mint a fél-győzelem, a mely voltaképpen mindig fél-kudarcz.

És mert keresett, talált is egy kitünő okot arra, hogy ne álljon tovább. Elhatározta, hogy visszavonulni, megrongyolt méltóságérzettel, éppen oly nevetséges volna, mint a milyen színarany ostobaság. De bizakodott is egy kissé. Azt remélte, hogy a síró baba majd csak bele fog törődni asszonyi sorsába, asszonyiságból.

A jó szándék nem is hiányzott szegényből. Ilyenformán igyekezhetett az elrablott szabin nő, hogy római nővé változzék át. Ernő már-már azt hitte, hogy a győzelme meg van foltozva szépen. De utóbb kiderült, hogy ez az igyekezet tisztára lovagiasság volt. A síró baba mintha csak gavalléros kötelességet teljesitett volna, mikor sorsát átengedte amannak a másiknak. Jónevelés dolgának tarthatta az egészet. Talán úgy gondolkozott, hogy a ki á-t mondott, annak tisztességből b-t is kell mondania. Ernő dühöngött, de azért nem tudta rászánni magát, hogy végre is szakítson.

Ezenközben pedig nagyon megszokta és nagyon megszerette a kis síró babát. Jó kis lány volt az minden regényességével, minden ábrándosságával, minden csacsiságával egyetemben. És ha szabadjára hagyták, a jobb óráiban nagyon kedves is tudott lenni. Ernő leszámolt az esettel, és néha úgy nézett furcsa kis szeretőjére, mintha most látná először.

Lassankint valami evangéliumi hangulat érte utól. Mi haszna tartja szegénykét a karjában, mikor az a rejtelmes kis lélek olyan messzeségben van tőle s oly örökkön megismerhetetlen előtte, mint maga a Sirius?! Hiúságának a sebe hamarább behegedt, mint képzelte volna, s egy nap, az nap, mikor a síró baba először volt nagyon rosszul, azon lepte meg magát, hogy önzése elcsitult, s hogy a mit a szegény teremtés iránt érez, az inkább mélységes szeretet, mint akármi más.

S a mint fáradtan hagyta abba ennek az elérhetetlen, meghódithatatlan érzésnek az üldözését, az a rejtelmes valami mintha közeledett volna hozzá, a hogy egy neki bátorodott őz közeledik a vadászhoz, a ki már megunta a lest s leheveredett a fűbe. A nagyon érzékeny és szemérmes lélek kezdett megnyiladozni előtte. De ez a siker már örömtelen volt. Mert csak azok a könnyek érdekelnek igazán, melyeket értünk ontottak.

Aztán jött a nagy betegség, és utóbb le kellett mondani egészen.

Ernőben ekkor már a bukott Don Juan valóságos dajkává változott át. Ha koronkint ki akart tárulni a karja, csak azért volt, mert szerette volna az ölében hurczolni ezt a szegény, elhagyatott, összeesett teremtést, mint egy kis babát, a kinek a fájdalmai, a bajai, az apró örömei nem a mi fájdalmaink, bajaink és örömeink, s a kit mégis jobban szeretünk, mint összes lelki rokonságunkat. Tudta, hogy a betege menthetetlen, s nem volt egyéb gondolata, mint hogy, a mig lehet, apró örömöket szerezhessen neki. És végezte, a hogy a régi világban kezdették: a troubadourok figyelmességével.

Szerelmük egyre hasonlatosabbá vált a tripoliszi szőnyeg-alakok, a haláluk után érzelgő Jaufre Rudel és Melisande árnyék-szerelméhez. De a síró baba épp ilyennek kivánta az ő spanyolját. Kissé meg is hatotta ez a minden önzéséből kivetkező hűség, s egyszer, egy nagyon kegyes órájában, meg akarta jutalmazni betegápolóvá alázkodó lovagját. Kiválasztott egyet a fehér rózsáiból, s egy királynő mozdulatával, a kinek az ujjai érintése nyomán ereklyék támadnak, ajándékozta meg utolsó udvarlóját:

– Ezt a rózsát magának adom.

Azután mindennap megkapta fehér rózsáját a betegápoló. Azután egyszer megkérdezte tőle: »Hallja, mit csinál maga az én virágaimmal?« (Azt felelte, hogy a rózsák Musset-versek mellett hervadnak el, s magában azt gondolta, hogy már nem fog annyi rózsát kapni, mint a hány rózsátlan Musset-verse van.) Azután ez így volt egy kis darabig. Azután nincs tovább.