V.

Még aznap vasútra ült. Ment haza, a falujába, a hol már nem volt régen. S este, tiz óra felé, a maga kis tornáczán szítta el a szivarját, közel a réthez, a hol gyerekkorában szaladgált, nem álmodva, micsoda nyomorúságok vannak ezen a szép, holdfényes világon.

Ragyogó júliusi est volt. A tisztes, öreg eperfákon egy levél se rezdült, s a levegőben megvolt az a ritka, édes mozdulatlanság, mely az emberrel megszeretteti a békés Halált. Köröskörül mélységes csend; egy alvó falu csendje. Török Ernő nem emlékezett rá, mikor érezte magát olyan jól, mint ezen a nyugalmas, kezdődő éjjelen. Nem gondolt semmire; csak nézte árnyékfátyola alatt a templomtornyot, mely ott borongott szemben az udvarával, az ismerős tornyot, mely azóta úgy megkisebbedett.

És az álom, mely régen kerülte, szeliden végig simitott a szempilláin. Ugy tetszett neki, hogy ha még sokáig kinn marad, el fog aludni ott, az ültőhelyében.

Egyszerre felriadt a tompultságából. Az egyik templom-ablak fekete mélyedéséből felröppent valami, egy darabig keringett a levegőben, aztán beszállt az udvarába.

Éppen oda szállt a lába elé. Egy fehér galamb volt, mely valami fehér virágot tartott a csőrében. Aligha látta előbb az árnyékban ülő embert, mert mintha nagyon megrémült volna, irányt változtatott; ott hagyta a virágját s fölrepült a magasba.

Ernő lehajolt a virágért s megdobbant a szive. Egy fehér rózsát hozott neki a fehér galamb. Az árnyékban ülő ember arra gondolt, hogy talán csakugyan vannak rejtelmes erők, a melyek éppen úgy hatnak ránk, mint a hang vagy a fény, de a melyeket mégsem a levegő közvetit.