IV.

Kinyitotta a szekrénykét. Csakugyan annak az úrnak a neve volt a levélen, a kire gondolt. Nem ismerte ezt az urat, csak hallott róla egyetmást. Annyit azonban tudott felőle, hogy már esztendők óta valahol a pusztáján él és gazdálkodik.

Egy kissé el volt érzékenyedve, a hogy megpillantotta az ismerős irást. Az ő kis szarkalábjai! És nem nagyon zavarta meg, hogy ezek a kedves szarkalábak most azt fogják mondani annak a másiknak, hogy: »Mindig csak téged szerettelek, a sírban is szeretlek« – vagy más hasonló ostobaságot.

Egy perczig sem kételkedett benne, hogy el fogja küldeni a levelet. De csupa olyan dolog járt az eszében, a mely azt suttogta, hogy a kötelesség nem olyan világos. Végre is, micsoda gyerekség! Aztán ez a neki osztott szerep! Szerelmi levélhordója legyen annak, a kit szeretett! A közvetitő közte és a közt a másik közt! A férj, az özvegy háta mögött, a kivel kezet szokott fogni! És ilyen komédiázás a halál után! Persze, hogy elvállalta a megbízást, de nem azért, mintha komolyan vette volna a dolgot, hanem azért, hogy megnyugtassa szegénykét.

És vajjon ő megirta volna-e ezt a levelet a halála előtti napon? Az alatt a két év alatt sok megváltozott. Beszélni nem beszélt róla azóta; ki tudja, talán meg is felejtkezett a leveléről? Az asszonyi szív nem ismer lehetetlenséget.

Mindegy. Persze, hogy el fogja küldeni a levelet. S egy hétig mindennap mondta magában:

– Persze, hogy el fogom küldeni a levelet.

A nyolczadik nap aztán véletlenül megpillantotta az ujságban annak az úrnak a nevét. Azt olvasta róla, hogy kellemetlenségei vannak a biróságnál. Olyan szerencsétlenül találta megfegyelmezni az egyik béresét, a ki a búzáját lopta, hogy a jámbor elköltözött apáihoz, ama bizonyos mezőkre, a melyek alkalmasint búzaföldekben is dúsabbak, mint az idevalók.

– Ugy látszik, az én levelem nem sürgős – jegyezte meg magában Török Ernő. – Alighanem jobban érdekli most a béres esete, mint az én levelem.

S halogatta a dolgot még egy pár napig. De aztán véleményt változtatott:

– Nem, nem szabad késnem. A halál mindnyájunkkal szabad. Hátha addig, a mig habozom, őt üti agyon egy másik bérese?!

Elküldte a levelet s egy nagy kő esett le a szivéről.