II.

Oly büszkék vagyunk lelki világunkra s egy rocska hidegvíz elég rá, hogy szétszórja legmakacsabb gondolatainkat, elnyomja rossz sejtelmeinket s elfelejtesse velünk azt az érzésünket, melyet már-már urunknak és parancsolónknak tekintettünk. Ha lelked zaklatott, háborgó: állj a zuhogó alá s mire megtörülköztél, egy pár óráig más szemmel nézed az egész világot.

Vidovics Feri, mikor este nyolc óra tájban kilépett a fürdőszobájából, teljesen megfeledkezett arról a veszedelemről, mely őt Van der Kerkhoven kisasszony képében fenyegette; egy pillanatig se foglalkozott azzal, hogy rosszat álmodott s nem emlékezett rá, hogy aznap délelőtt, mámora ködében, két leányfejet látott, amelyek mintha integettek volna feléje a fehér jácintok és rózsaszínü gardeniák közül.

Csak arra gondolt, hogy egy pár nap mulva San-Remo olajfái között fog bolyongani, pompázó tavaszban, melyhez képest a mi májusunk zord, szigoru időszak. Találgatta, vajjon átrándul-e a galamb-lövésre s előre örült az excentric alakoknak, az átutazó Héróknak és Juliáknak, akikkel a vendéglő-élet vásári zsivajában köt majd ismeretséget „pour une éternité“, ami nála annyit fog jelenteni, hogy: a soha viszont nem látásra.

De mit csináljon az ember Vásáros-Berényben este nyolckor, ha egy órával előbb tökéletesen kialudta magát? Az ember elmegy a színházba, mint mindenki. Berényben, ahol a társaságos életnek megvannak a maga külön törvényei, ez az a hely, ahol élned és halnod kell. Ha éhes vagy: megvacsorázol a páholyodban, ha a jókedv pirosra festi képed: narancsokat dobálsz a színpadra s ha nem tudod miért, elfog a spleen: pezsgős pohárral a kezedben várod Hamletet, mert arcod víg a bánat idejében…

Behivatta a legényét s kiadta neki a parancsot:

– Akármikor jövök haza, hat órakor felköltesz s megmondod Gyurkának, hogy fogja be a két szürkét. Szent-Jánosra megyek. Ha a tiszttartó bejönne, nem kell befogni.

Aztán kisétált az utcára.

A nagy csűr, ahogy Vidovics a házát nevezte, közel volt a piactérhez; csak egy pár lépést kellett tennie s már ott volt Berény város szívében.

A piactérre már ráborult a nyugodalmas éj. A boltajtók nagyobbrészt zárva voltak; itt-ott hallatszott egy-egy elkésetten gördülő vasajtó csikorgása. A villámos lámpák alatt álldogáló subás falusiak, a József-napi vásár utolsó vendégei, hazafelé kászolódtak, s a piacot körülölelő kis utcák gyorsan szítták föl magukba a pihenésre siető, sötét alakokat. A roppant térséget, ahol egy negyedórával ezelőtt még bunyevác, magyar, sváb és rác parasztok tarka sokasága nyüzsgött, birtokba vette a csend és homály. A tér északi szélén magánosan álló nagy templomot mélységes sötétség környékezte, s mögötte, az egész tájékon, vak homály és kisérteties némaság ült.

Csak délnyugatról, a Metropole-szálló oszlopos homlokzata felől hallatszott némi lárma s a tér keleti részén csillogott élénkebb világosság, ahol a felhők közt bujkáló holdtól ezüstszürkére enyhült szemhatáron az új színház barokk formái rajzolódnak.

Vidovics szerette ezt a roppant piacot, mely terének bőségével és pazarságával a rónaság áldásaira emlékeztette. Arra gondolt, hogy a köröskörül békén pihenő, rengeteg sikságot, melyre oly kegyesen tekint a jóságos ég, nem teheti immár szegénynyé és nyomorulttá semmiféle civilizáció: se a villámos lámpák fényüzése, se a Metropole-szállóba importált pezsgőtenger, se a fegyveres béke őrzőinek egész szárazföldi lovas és gyalogos állománya, se a cigányzene szította szenvedelmek, se a Kékessy Andor színművész úr tíz lépésnyi távolságban csillogó cilindere, mely hősünkre nézve a nyugati eszméket, Hauptmann Gerhártot, Ibsent, Sudermannt, Planquette-et és Varneyt, sőt magát Párist jelentette.

Ebben a pillanatban két fiatal hölgy haladt el mellette, gyorsan, könnyedén, mint egy fecskepár. Olyan váratlanul surrantak el az oldala mellett s olyan messze jártak a legközelebbi villámos lángtól, hogy az arcukat nem láthatta, de lehetetlen volt a járásukat meg nem ismernie. Odébb Kékessy úr tisztelettel köszönt nekik s a hölgyek fejbiccentve fogadták az üdvözlést.

– Ezek az én szinész-kisasszonykáim, – szólt Vidovics Feri magában – akik úgy hasonlítanak egymáshoz, mint két vadgalamb. Vajjon csakugyan olyan vadak volnának-e? Nem hinném. A művészet jelentékenyen szelidíti az erkölcsöket; legalább a régiek így tartották.

De azért nem sietett utánok, pedig megszokta, hogy a színésznőknek az utcán mutatkozzék be, minden körülményesség nélkül. Berényben a víg emberek nem igen kedvelik a ceremóniát.

Csak a tekintetével követte őket, amíg a két leány eltünt a színház tájékán.

– Lám, lám – tünődött – az operette-írók nem találhatnak ki olyan bolondot, amit az élet a maga naiv komolyságával meg ne ismételjen. Tessék: Giroflé és Girofla, az egyik kék, a másik rózsaszín szalaggal. Őszintén szólva: nem hiszek ebben a poézisben. A természet, amire tart valamit, nem produkálja mindjárt két példányban. A csiperkegomba nem sokat különbözik a szomszéd csiperke-gombától, de ki látott valaha két Maréchal Niel-rózsát, amelyek formára, színárnyalataikra, leveleik rajzára, szirmaik összefogózkodására, a százlevelüség minden intimus bájára úgy hasonlítanának egymáshoz, mint két tyúktojás?! Az ikrek mulatságosak, ha akarom: kedvesek is, de azok az ikrek, akiket össze lehet téveszteni, mint Giroflét és Giroflát, nem lehetnek poétikusak.

Ekközben utólérte a szinészt, ki mélabúsan sétáltatta ujonnan vasalt pepitanadrágját Vásáros-Berény középkorias kövezetén.

– Mondja, Kékessy úr, – szólította meg, – ön tapasztalt ember… honnan van az, hogy minden szinésznő rosszul öltözködik?! Hogy – május avagy december hó – minden művésznő másképp jelenik meg a napfényen, mint a többi páváskodó szép?! Hogy ha szegény, egy korona értékü cafranggal, akarja, nem akarja, föl kell tünnie s hogy ha annyi a pénze, mint a polyva, nem tud úgy öltözködni, a hogy – bocsássa meg – az úriasszonyok?! Hogy ha egyszerü és finom akar lenni, cifrább, mint egy mór épület s hogy egy öreg, tudós asszonyban is rá lehet ismerni az egykori művésznőre?!

– Ennek az Országos Szinész-Egyesület az oka, – felelt nyugodtan Kékessy úr s kifejtette, hogy ha ő főispán volna, mit tenne a vidéki szinészet érdekében. Az igazgatói koncessziót nem szabad egyéb föltételhez kötni, mint egy közönséges erkölcsi bizonyítványhoz, más alapokra kell helyezni a nyugdíj-ügyet, véget kell vetni az egészségtelen primadonna-kultusznak s végül szabályozni kell az állami és városi szubvenció kérdését. A szubvenció szónak egyszerü ellehelése elég volt rá, hogy valóságos ihlet fogja el a gömbölyü bonvivant-t s Vidovics Feri kezdte élénken sajnálni, hogy mindeddig nem kinálták meg a főispánsággal, amely kedvező helyzetben egy kategorikus nem-mel véget vethetne e tenger panasznak.

– Igaz, – szólt hirtelen, merész á-propos-val, – a szezon vége szenzációsnak igérkezik. Új erők, új repertoire!…

– Igen, a Haller-lányok! – felelt szomoruan a yorkshirei művész. – Most már pláne párosával kapjuk a primadonnákat! Hová sülyedtünk! Shakspere korában…

– Azt mondják, nagyon érdekes kis jószágok, – rögtönözte Vidovics. – Persze, az operette!…

– Az operette még hagyján, – sóhajtott Kékessy úr, – de most már az operát is a nyakunkra hozzák! Kinek kell itt az opera, ha szabad kérdenem? Zampa és az Alvajáró Vásáros-Berényben! Nevetséges! Ha az Országos Szinész-Egyesület…

– Opera-énekesnők? – vágott közbe Vidovics.

– Igen; az operette derogál nekik. Szép hangjuk van, különösen a kisebbiknek.

– A kisebbiknek? E szerint nem ikrek?

– Dehogy. Csak amolyan mű-ikrek. A nagyobb hatás kedvéért. Különben csak egy vagy két esztendő lehet köztük a korkülönbség.

– De nagyon hasonlítanak egymáshoz?

– Össze lehet téveszteni őket, mert egyformán fésülködnek s egyformán öltözködnek.

– Egészen a kék és rózsaszín szalagig?

– Igen; roppant ápolják a hasonlatosságukat. A kék és rózsaszín szalagra egyébként semmi szükség, mert a hasonlatosságuk csak addig tart, amíg az egyik megszólal. A hangjuk más. Ez az egyetlen, ami bennük, hogy úgy mondjam, egyéni.

– Azt hallottam róluk, egy kicsit rátartóak.

– Rettenetesen nagyralátók. Máris úgy járnak-kelnek a világban, mint két kis Patti, pedig még csak most végezték el az opera-iskolát. Szentül meg vannak győződve, hogy fényes jövő várakozik rájok, amelynek első stációja: Vásáros-Berény, a második: Budapest s a harmadik: Szent-Pétervár. Az apjok telebeszélte a fejöket efféle szamárságokkal; az öreg Svengali egyszerüen bele van őrülve a leányaiba. Nincs az az igazgató, aki megférjen vele. Azzal kezdte, hogy beleszólt minden próbába, kikötött a karmesterrel s reformálni akarta az egész társulatot. Ide már csak úgy szerződtették őket, hogy a direktor kikötötte Svengali papának a visszavonulását. Ha csak beteszi a lábát a városba, a szerződés fölbomlik. Valóságos csapás rájok nézve az a vén ember. Az egész télen szerződés nélkül voltak miatta. Rettenetesen félti szegényeket; úgy látszik, arra számít, hogy főhercegekhez adja őket feleségül.

– Ejha! Akkor hát hiába hívnám meg őket vacsorára?

– Mit képzel? Hozzánk, a kollégáikhoz is ritkán ereszkednek le. Most vagy két este együtt vacsoráltak velünk a fogadóban, de csak azért, mert még nem volt lakásuk. Az őszszel is egy társulatnál voltunk: Balajtinál Miskolcon. De ott két hónap alatt nem ért bennünket ez a szerencse. Mihelyt lakásuk van, egész nap otthon ülnek s előadás után sonkát meg sajtot vacsorálnak.

– És ők ezt mulatságosnak tartják?

– Várják a főherceget.

– És mindjárt kettőt!

Eközben a szinházhoz értek s Vidovics észrevette, hogy a sötétből egy szivarozó alak nagyot köszön feléje.

– Ah, jó estét igazgató úr. Nos, hát hogy vagyunk?

– Bizony, kérem, nagyon megérezzük az árokszállási névnapot. Tegnap Lear király-t adtuk; Leart magam játszottam, Edmundot Kékessy, Cordeliát Ilonka: s tizenöten voltak a szinházban. Ma pláne a Bőregér megy s még ma is csak félházunk van.

– Hja, vásár után vagyunk.

– De vasárnap. Nagy baj az, kérem, hogy itt az értelmiségnek csak akkor kell a szinház, ha se névnap, se megyegyülés…

– Se disznótor. Igaza van. Én a mi értelmiségünket nem is nevezem értelmiségnek. Pedig hallom, most már operát is kapunk.

– Mit csináljak, kérem? Az ember bele öli a vállalatba egész vagyonát s hiába. Néha, ha ez az aranylánc nem volna, mely még boldogult nagyatyámról maradt rám, nem tudnám fizetni a társulatot. De nekem már a véremben van, hogy ne sajnáljak semmi áldozatot.

– Kékessy úr azt mondja, hogy az új énekesnők nagyon kedvesek.

– Az egyiknek olyan hangja van, mint a La Grange-nak s a másik olyan muzikális hogy két nap alatt betanul akármit.

– Akkor hát kár, hogy két példányban születtek. Egy személyben többre vinnék, mint így kettecskén.

– Ó, nagy jövő vár rájok, különösen a kisebbikre, aki még nem tud semmit. Majd megtetszik látni. Előadjuk az Alvajáró-t, Zampá-t, a Remete csengetyű-jét, Hoffmann meséi-t… Apropos, valamire bátorkodnám kérni a szivességét. A vidéki operák ügyében egy szerény memorandumot szerkesztettem; holnap vagy holnapután küldöm el a belügyminiszter úrhoz. Ha véletlenül Pestre méltóztatnék utazni, kegyeskedjék néhány jó szóval figyelmeztetni rá a kegyelmes urat.

– Kedves igazgató úr, Warga ő excellenciája messziről rokonom ugyan, de olyan messziről, hogy e nagy távolság miatt mindössze kétszer vagy háromszor találkozhattunk, amióta a világon vagyunk. Nagyon kevéssé ismer s tudtommal csak egyetlen egyszer emlékezett meg rólam. Ez akkor történt, mikor a fiát Kalocsán megbuktatták. Nagyon dühös volt s elhatározta, hogy református gimnáziumba adja a gyereket, hadd pukkadjanak meg a jezsuiták. Azt mondják, az első pillanatban Berénybe akarta küldeni, de aztán mást gondolt s így szólt egy közös rokonunkhoz: „Mégis csak Debrecenbe viszem, mert ha Berénybe adom, olyan korhely fickó lesz belőle, mint Vidovics Feri.“ Az én ajánlatom tehát nem sokat használna az ön memorandumának. De majd beszélek a sógorommal; az nagyképü ember s a szava sokat nyom a latban.

Ezzel jóéjszakát kivánt a művészeknek s belépett a szinházba.

Hogy a bérelt helyére juthasson, végig kellett mennie az egész nézőtéren. Elég hangtalanul járt, de még se tehette ezt némi föltünés nélkül. Ahhoz képest, hogy hatezer hold első minőségü bácskai földet mondhatott a magáénak, Vidovics Ferinek igen jó termete volt; talán mint szegény fiu is szembe tünt volna, de így bajos volt észre nem venni. Aztán meg a szinházi közönség megszokta ugyan a jövését-menését, de ma senkit sem vártak a jeunesse dorée-ból s megjelenése az avatatlanoknak – de egyszersmind érdeklődőknek – azt adta hirül, hogy az árokszállási dáridó, mely Vásáros-Berényt néha egy hétre is kivetkőztette rendes formájából, immár vége felé jár. Azért ezúttal a szokottnál is nagyobb érdeklődés kisérte a helyére s mialatt illő csendben haladt végig a zártszéksorok között, a nézőtér figyelmét meglehetősen elvonta a szinpadtól. A szaténblúzos polgárkisasszonykák dühvel elegy melankóliával tekintettek utána, a szerényebb sorsu értelmiség hölgytagjai kiváncsian pillantottak az üres páholyokra: nem bukkan-e ki valahonnan a hollandus kisasszony feje s a jobboldali szinészpáholy összes messzelátói mozogni kezdtek.

Még a szinpad is fölelevenült egy percre. Orlovszki herceg életunt vendégei, akik az imént fagyos nyugalommal konstatálták, hogy Eisenstein esete
Fura eset, ha-ha-ha!
Soha ilyet, ha-ha-ha!

hirtelen összesugtak; Adél személyesítője pedig fölhasználta az általános elszórakozást és sietett megismételni a couplet-ját:
Márki, szivem,
Higyje nekem,
Hogy bánt ez a dolog,
Mert csak aki vak,
Mondana olyat,
Hogy én szobalány vagyok.

Mindezt Vidovicsnak énekelte, aki ezalatt elfoglalta helyét az első sorban. A szegény Adél csak az előbb tudta meg, hogy a szinügyi bizottság a jövő évre nem akarja szerződtetni; egyetlen reménysége az a fiatal ember volt, aki most ült le vele szemben. Vidovicsot jó fiunak ismerték; ha a szinügyi bizottság csak ő belőle áll, az egész színtársulat ott vénült volna meg Berényben.

Hanem ez egyszer kárba veszett a zengő kacérkodás, a meleg tekintet és a delejes mosoly. Vidovics alig hogy letelepedett, oldalt fordult a szinpadnak s körültekintett a nézőtéren. Azonnal megtalálta, amit keresett. A két leány ott ült a második emeleten, egy baloldali páholyban, közel a szinpadhoz. De mintha nem igen akartak volna mutatkozni; meghuzódtak a nézőtér felé eső sarokban. Az egyiknek, aki bizonyosan a padon ült, csak a frizurája látszott ki; a másik pedig, aki lentebb, az előtérben foglalt helyet, minduntalan hátrahuzódott a páholy belsejébe. Vidovics nekik szegezte turfmesszelátóját s várt türelmesen.

Azok hamarosan észrevették a tolakodó érdeklődést és védekeztek. Hol a szinházi nagyító-üvegüket tartották az arcuk elé, hol elbujtak egészen. Ha ki-kipillantottak s látták, hogy az ostrom egyre tart, hirtelen elfordultak s a nézőtér másik felén kerestek nézegetni valót, vagy tettetett áhítatossággal temetkeztek belé az Orlovszki herceg nem éppen tündéri szoaréjába. De a legtöbbször, alig mutatkoztak, máris eltüntek. Abban az állhatatosságban, melylyel a nagy bolond angol messzelátó mindenüvé követte őket, mint egy hű kutya, több volt a komikum, mint a szemtelenség, s üldözőjüknek úgy tetszett, mintha ez az enyhítő körülmény se kerülte volna el a figyelmöket.

Bár csak egy-egy pillanatra mutatták meg a fejecskéiket, e pillanat alatt is meglátszott rajtok, hogy tulajdonképpen maguk se tudják: nevessenek-e vagy bosszankodjanak?

Sőt mintha, ama nagy buzgalom ellenére, melylyel futottak, menekültek az üldöző tekintet elől, gondjuk lett volna rá, hogy ha egy-egy szempillantásra is, mégis csak megmutassák magukat. Kacérkodtak-e egy kissé, vagy a nőiesség önkéntelen mozdulata volt ez, megnyilatkozása a szendergő asszonyiságnak, melynek örök óhaja: legyőzöttnek lenni? – Vidovics nem volt tisztában vele. De mindegy. Annyit elért, hogy az a minden képzeletet meghaladó s még Vásáros-Berényben is feltünő nembánomság, melylyel már vagy tíz perc óta bőszítette a körülötte ülő hölgyeket, nem maradt eredménytelen. Ha a közönség nem is, ő már látta Giroflét és Giroflát.

S így szólt magában:

– Milyen vakok az emberek! Azt mondani erről a két leányról, hogy egyformák, hogy csodálatosan hasonlók! Igen, egy a fejök nemes formája, a teint-jök, mely szinte áttetsző s hasonlók a vonásaik is. Még a termetük is egy stílü; mind a kettőnek a növésében van valami, ami a prerafaelisták liliomaira emlékezteti az embert, azokra a végtelenül gyöngéd, bájosan karcsu, láthatóan a paradicsom kertjében termett liliomokra, amelyeket mintha egy lehellet is megtörne s amelyeket a valóságban nem, csak ama régi képeken látni. Egyforma végre a hajviseletük s főképpen az öltözködésük. De micsoda barbár az, aki ezt a két fejet összetéveszti! Az egyiknek a haja majdnem szőke, a másiké sötét gesztenyeszinü; az egyiké bágyadtan puha, selyemszerü, a másiké tömött, buja és bársonyos fényü. A szőkének a szeme világos, derűs, nyájas kék, mint a zürichi tó vize egy áprilisi délelőtt, a barnáé olyan, mint egy melegtüzü zafir. Amannak az ajka egy gyönyörüen megrajzolt csókos ajk, aminőket Fragonard festett, emezé az az édes száj, amely mintha még nem vesztette volna el az anyatej emlékét, az a száj, amelyet a Murillo kedves kis bamba angyalkáin látni.

És mind a kettőnek más-más a bája. Az egyik egy Régence-alak; ilyen lehetett Madame de Parabère tizenhat éves korában, mikor még leány volt. A másik meg… ilyeneket nem is látni nappal. Csak szerelemmel, mámorral teli, holdfényes éjszakákon, mikor a nő csupa mosolygás, mikor szépünk a gyönyörtől százszor szebbé válik, mikor szemének a ragyogása bevilágítja szobánkat…

Aztán eszébe jutott a festék, a rizspor, a bécsi rongy, a cold cream s így fejezte be monológját:

– Azaz, hogy ma még… Egy félesztendő mulva csakugyan egyformák lesznek.

Valaki megérintette a vállát. Hátra nézett; Sugár Mariska ült mögötte, egy kissé előre hajolva, mintha mondani akarna valamit.

– Ó, jóestét. Bocsásson meg, hogy nem néztem körül, de nem is képzeltem…

– Igen, tudom… Nem ért rá észre venni, sebaj… Hanem hajoljon csak közelebb.

– Parancsoljon.

– Hagyja békében szegényeket!… Ezeket még zavarba hozza az efféle… Meg akarja szalasztani őket?

– Nem hiszem, hogy ilyen ijedősek volnának. Szinésznők, akiket ezer szem lát, mikor fölötte nyárias kosztümben vannak, nem szoktak megriadni egyetlen egy szál publikumtól.

– Vigyázzon, a nagynénjük ül mellettem!… Beszéljen egy kicsit halkabban.

– Eltünjek?

– Nem, hanem viselje magát jól. Mindenki ide néz. Hol rájok, hol magára.

– Meg fogok javulni. A fölvonás végéig engedelmesen a szinpadra nézek s aztán fölmegyek a szinészpáholyba, Apor Ilonkához. Jól van?

– Jól van. Köszönöm.

– Mondja legalább, hogy meg van elégedve a nevelésével.

– No, büszke éppen nem vagyok magára, de szeretem, hogy szófogadó.

Mariska visszahuzódott s Vidovics tovább monologizált:

– Odafönn éppen szemközt leszek velök s még közelebbről láthatom őket…

Aztán úgy cselekedett, ahogy igérte.

Apor Ilonka egy kicsit duzzogva fogadta.

– Csakhogy eszébe jutottam végre! Egy hétig szinét se látni; azt beszélik róla, hogy talán már meg is házasodott s amikor megjön: tessék, rám se néz! Annyira érdekli az a két leány?

– Mondjon róluk valami rosszat, lelkem.

– Én ugyan nem mondok szegényekről, – szólt Ilonka azzal a csöndes, mély szánalommal melyet a szinésznők csak egymás számára szoktak tartogatni, – tőlem akár azt is megkivánhatják, hogy az igazgató külön bejárást csináltasson nekik a szinpadra, diadalkapuval, virág-szőnyeggel és fehérruhás kis leányokkal!… Nézze, derogál nekik közénk ülni; mindjárt külön páholy kell nekik!… Pedig jól nevelt nagynénjök már bent ült a szinházban, mikor ők, nem tudom honnan, megérkeztek – úgy látom, Sugár Mariskától kapott helyet, – de azért a Patti-nővérek mégis külön páholyt kértek s mivel a nézőtér félig üres, hát kaptak is. Itt nem fértek volna el, a kis kényesek!

– Én még nem láttam szinésznőt – felelt Vidovics, – aki ne azzal kezdte volna, hogy lenézte a többit. Az első esztendőben mindegyik más, jobb házból való, mint a többiek; később aztán engednek a zárkózottságukból s új szinésznők jönnek, akik viszont őket is lenézik. Ez világ sora Ilonka.

– És nézze, Blindekuh-t játszanak a közönséggel, a kis kedvesek! Elbujnak s aztán kikukucskálnak. „Fogadjunk, hogy nem találsz meg, Dávidkám!“ Mintha a közönség törődnék velök! „Fogadjunk, hogy nem kereslek, Eszterkám!“ Vagy magával kacérkodnak ilyen kitartóan?

– Meglehet, hogy előlem bujtak el. Amióta feljöttem, nem igen látni őket.

Kopogtattak s Ilonka hátra fordult. A páholynyitogatónő dugta be a fejét.

– A Kati?

– Igen, nagysád.

– Jól van, mindjárt megyek.

A páholynyitogatónő visszahuzódott.

Ilonka begyömöszölte selyem-sachetjába a szinházi holmiját: a cukrait, egy huszonnyolcíves szerepet, a messzelátóját, egy üveg Eau de Colognet, meg a Vásáros-Berényi Hirlap legújabb számát s öltözködni kezdett. Időközben, míg Vidovics segítségégével fölhúzta új, angolos szabásu kabátját, mely hírnevére nagyobb árnyékot borított minden éjjeli zenénél, egy bizalmas kéréssel fordult a barátjához:

– Feri, kérem, adjon Bérczlakynénak két forintot. Először, mert tartozom neki s másodszor, annyi gyereke van szegénynek!… Itt marad? Nem jön be hozzám egy csésze teára?

– Miért? Hogy elaludjék, mint a multkor?

Cordelia ábrázolója igen jóindulatu leány volt, de egy kissé álmos természetü. Ha nem játszott, kilenc óra tájban már megnehezedtek a szempillái s lehettek körülötte huszárok, tüzérek, zavartalanul adta át magát a teljes lelki békességnek. Ha ilyenkor a szinpadon kellett lennie: járt, kelt és beszélt, de Juliáját és Gauthier Margitját az utolsó fölvonásban valami sajátos apathia fogta el, az utolsó tapsviharokat már nem hallotta s mialatt a szinházból cselédjével haza gyalogolt a harmadik utcába, az úton már szendergett.

Azért nem is erőltette, hogy Vidovics elkisérje, hanem a folyosón szépen elbúcsuzott tőle.

– Holnap nézzen be hozzám s beszélje el, mi történt Árokszálláson. Pá, édesem, adok magának egy puszit.

A cselédjét és a sokgyermekü páholynyitó asszonyt nem tekintette idegeneknek.

Vidovics átszolgáltatta Bérczlakynénak a köteles két forintot s lekisérte Cordeliát a foyerba. Ott elváltak. Shakspere álmos tolmácsolója eltünt cselédjével az utca sötétjében, Vidovics elszítt egy cigarettát, aztán sarkon fordult s újra fölment a második emeletre. Csakhogy most már nem a színész páholy felé ment, hanem a folyosó másik oldalára.

Egy pillanatig habozott.

– Eh, nevetséges!… Hiszen szinésznők!

Kopogtatott s be se várva a feleletet, kinyitotta a páholy ajtaját. Csak aztán kérdezte, hogy:

– Szabad?

S mély meghajlással köszöntve a hölgyeket, várta a feleletet.

A felelet elég kategorikus volt:

– Nem szabad.

A szőkébbik leány szólt, aki a páholy előterében ült s most, az ajtónyilásra, könnyedén hátrafordult. A másik, aki a sötétben kucorgott, nem adott életjelt.

– Ó, bocsánat!…

Vissza akart huzódni, de mialatt betette az ajtót, újra megszólalt ugyanaz a hang:

– Azaz, csak jöjjön be!… Végezzünk egyszer s mindenkorra.

Nem is kellett újra a kilincshez nyulnia; az ajtó kinyilt belülről. A szőkébbik leány nyitott ajtót; aki a „nem szabad“-ot mondta.

Vidovicsnak úgy tetszett, mintha ugyanebben a pillanatban egy kar mozdult volna meg a homályosságban, hogy valamitől visszatartsa a haragos kis szőkét. Mit akart ez a mozdulat? Azt, hogy: „Ne hívd be!“ vagy azt, hogy: „Ne légy nagyon goromba!“ – nem tudta kitalálni. De nem is volt ideje ezen gondolkoznia. Várták; belépett.

– Kedves uram, – szólt, aki az ajtót nyitotta (Vidovics egy szempillantás alatt meggyőződött róla, hogy jó angol messzelátója nem csalta meg) – ön meg akar ismerkedni velünk s úgy találja, hogy a formák fölöslegesek. Én ugyan nem vagyok ebben a véleményben, de belátom, hogy ami magát a megismerkedést illeti, ezt úgy se kerülhetjük ki… Ennek előbb vagy utóbb meg kell történnie. Essünk hát keresztül rajta, bár nekem úgy rémlik, hogy ön nagyon is siet…

– Kisasszony, én…

– Pardon. Előbb foglaljon helyet. Nem… üljön oda, egészen előre. Ha meg akar ismerkedni velünk, ne szégyeljen bennünket. Így; szeretem, hogy szófogadó. Nos, hát ismerkedjünk.

– Esküszöm, kisasszony, hogy a tiszteletlenség eszem ágában se volt. Mi kisvárosiak…

– Hagyjuk ezt, ezen már túl vagyunk. S nem is vagyok kiváncsi rá, mekkorát tud hazudni. Térjünk a dologra. Tehát: engem Haller Lolának hívnak, tizennyolc éves multam…

– Ha akaratlanul, rá is szolgáltam a haragjára… haragjokra…

– Ah, ön úgy véli, hogy előbb önnek kell bemutatkoznia? Nem, ez fölösleges. Mi mindent tudunk önről. Legalább: mindent, amit ön elmondhat. Ön, Vidovics Ferenc úr, a leggazdagabb Vidovics a két tucat Vidovics közül. Nemsokára főispánja vagy képviselője lesz Vásáros-Berénynek. Egyelőre csak a szinügyi bizottság elnöke, mert minden tudományok közül a szinésznőkköz ért a legjobban. Jó táncos, a lawn-tennisben elég ügyes, közepes vivó, ellenben úgy lövöldözi a galambokat, hogy passzió nézni. A földje sok, a búzája csoda, pezsgőben félelmes ellenfél s ha nagyon sokat iszik, úgy tesz, mintha alapjában szomoru ember volna. A legmisztikusabb önben, hogy mindig a szendéknek szokott udvarolni, soha se a naiváknak; az állam-vizsgálaton egyszer megbukott. De már letette, egészben véve nem rossz ember, inkább csak rusztikus egy kicsit s van egy rattlere, amely… vagy aki a legműveltebb kutya Szilas vármegyében, ezt a rattlert Lecocq úr-nak hívják, igen zseniális állat… Mit mondjak még? Nem, nem találok egyebet; különös ismertető jelei nincsenek. Nos, ugy-e, ismerem önt Vidovics Ferenc úr?

– Ha valaha odáig viszem, hogy szükség lesz az életrajzomra, mindenesetre Sugár Mariskához fogok folyamodni.

– Jól teszi, mert Vitkovszkiné ő nagysága enyhén itéli meg önt. S ha véletlenül fölpillant ide, bizonyára meglepőnek fogja találni, hogy önt itt látja…

– Kivált ha észre veszi rajtam, hogy sehogy se vagyok képes olyan bűnbánatot érezni, amely megfelelne az elkövetett vakmerőségnek…

– Ó, kérem, hagyja el az efféle izetlenségeket. Talán majd későbben. Most csak azt akartam tudtára adni, Vidovics úr, hogy ön téved. A tévedése menthető. Hozzászoktatták, hogy azokkal a szegény leányokkal, akik a szinpadon ugra-bugrálnak, ne sokat ceremoniázzon. Nos, én közölni kivántam önnel, hogy nekünk semmi közünk az ön életfölfogásához s hogy mi azoktól, akikkel szóba állunk, megkövetelünk minden tiszteletet. Önnek igen sok pénze lehet, Vidovics úr, de mi nem kérünk az ön pénzéből s azért nem is alkalmazkodunk se önhöz, se máshoz senkihez. Úgy akarunk élni, ahogy nekünk tetszik, akármilyen szegény szinésznők vagyunk.

Ezeket az éles szavakat halkan mondta, hogy az előadást ne zavarja s a tompított hang kétszeresen éreztette, milyen ingerült. De a tekintete most is derült maradt; a szeme nem tudott haragudni.

Vidovics úgy nézett rá, ahogy vádlotthoz illik, mikor bírája beszél. S mialatt ezt a világos, derüs, szép szempárt nézte, úgy tetszett neki, mintha egy virágházba látna be rajta, ahol csupa vörös és rózsaszinü, haloványkék és topáz-sárga, ismeretlen déli virág tarkállik.

– Kisasszony, ön igen szigoru…

– Azt hiszem jobb, ha tisztában vagyunk egymással. De most maradjon csendben. A Frank jelenete következik s ez engem jobban mulattat, mint amit ön mondhatna.

– Még csak egy szót. Szeretném jóvá tenni, amit akaratlanul vétettem. De igaza van, egy kicsit rusztikus vagyok hozzá, hogy eltaláljam a módját. Azt hiszem, az én helyzetemben kétféleképpen kérhet engedelmet az ember. Vagy virágot küld… tudja, afféle szegény, berényi virágot… vagy nem alkalmatlankodik többet, hanem eltünik s tovább is mély tisztelettel köszön, de nem mer közeledni…

– Tudja mit, küldjön virágot. Ezt senki sem fogja olyan különösnek találni, mintha holnaptól fogva megint nem ismerjük egymást. Úgy veszem észre, hogy ma esti, nem remélt találkozásunk illő föltünést keltett. Azért szépen megvárja ezt a jelenetet, aztán lekisér bennünket a foyerba s ott ünnepiesen elbúcsúzik tőlünk. Addig is, ha már meg kell lennie, hadd mutassam be a testvéremnek.

S odafordulva a másik leány felé, aki csak ebben a pillanatban vette el messzelátóját a szeme elől, így folytatta:

– Ez az úr azt hiszi, hogy az ő társalgása érdekesebb, mint a Strauss zenéje. Kérlek, győződjél meg róla, igaza van-e. Én még meg akarom nézni ezt a jelenetet.

Vidovics fölkelt a helyéről, nagy reverenciával üdvözölte a másik kisasszonyt s megérintette a feléje nyujtott puha kezecskét. A lecke alatt csak Lolát látta; a homályosságban bujkáló arcot csak most pillantotta meg közvetetlen közelből.

A másik kisasszony barátságosan mosolygott s helyet mutatott neki maga mellett, a vörös bársony padon. Tekintetök találkozott s Vidovics meglepetésében, egy pillanatig nem tudta, álmodik-e vagy hallucinál.

Úgy tetszett neki, mintha, valaha régen, már látta volna ezt az arcot, s igen drámai körülmények között. Egy sötét éjjel, valami nagy vízen, talán a tengeren… a részletekre nem emlékezett. De úgy rémlett neki, mintha akkor mozdulatlanul feküdt volna előtte ugyanez a kedves kis teremtés… s az arca csupa víz volt… a könnyektől-e, vagy a köröskörül csapkodó hullámoktól?…

Aztán eszébe jutott, hogy ez ostobaság; talán álmodta valamikor az egészet.

Hogy láthatta volna valaha régen?! Hiszen tegnap még gyermek lehetett!… S mintha most, előtte virágzott volna ki, ebben az édes mosolygásban, mely bimbóhasadásra emlékeztetett!…

– Talán neheztelni fog ránk, – szólt, s Vidovicsnak ismét úgy tetszett, mintha öröktől fogva ismerte volna ezt a hangot, – de Lola nem gondolta azt úgy, ahogy mondta. Lola csak pöröl. Ha egy kicsit megismeri, majd látni fogja, milyen jó leány. Majdnem egykoruak vagyunk, de azért ő az én kis anyám. Én lusta vagyok s szeretem, ha kényeztetnek; ő babuskál. Mondja, mért néz úgy rám?

A kérdésében nem lehetett egyéb, csak: gyermekes kiváncsiság.

– Arra gondolok, hogy a legjobb gukker is megcsalja az embert. A második fölvonás alatt a földszinten ültem s azt hittem, hogy ha egy-egy pillanatra is, de jól látom az arcát. S csakugyan láttam a vonásait, a haját, a szemét, a száját. És most mégis más.

– Így tetszem önnek jobban? Vagy messziről szebbnek látszom?

Ezeket a szinte meztelenül kacér szavakat úgy mondta, mint egy gyermek, aki csupa kiváncsiság s aki még nem törődik vele, hogy mit gondolnak róla.

Vidovics komolyan felelt:

– Így tetszik jobban.

– Örülök rajta. Szeretnék szép, nagyon szép lenni; olyan szép, mint Lola. Lássa, azt mondják, hogy nagyon hasonlítunk, sokan össze is tévesztenek, s én úgy találom, hogy Lola százszor szebb, mint én. Van, aki csak a szalagjainkról ismer ránk s engem elkeserít, hogy miért nem lettem igazán éppen olyan, mint ő. Olyan szép, olyan okos, olyan jó, olyan ügyes, olyan tanulékony. Eljön majd, ha Lola föllép?

S tovább fecsegett Loláról, Lola szerepeiről, Lola nagy sikeréről a konzervatóriumban…

– Úgy beszél, mint egy kis gyerek, – szólt magában Vidovics, – mint egy szófogadó, jó kis baba és mégis…

Alig hallgatott oda, csak nézte a sötét zafir csillogását. S ahogy tekintete belefelejtkezett a mosolygó szép szembe, egyszerre azt a megdöbbenést érezte, mely akkor fogja el az ideges embert, ha a hajó lámpájának világánál sokáig néz bele a sötéten csillogó, mély, szédítően mély vízbe.

– Menjünk, – szólt Lola.

A másik kisasszony engedelmesen ugrott föl s mialatt Vidovics bepólyálta a kabátkájába, odafordult a testvéréhez:

– Lenn várjuk meg a nénit?

– Ők is készülődnek már; mire leérünk, már a foyerben találjuk őket.

– Ahogy akarod.

Azt jelentette ez, hogy ő még maradt volna?

Vidovics álmélkodva vette észre, hogy még akkor is ez a kérdés foglalkoztatta, mikor már az első emeleten jártak.

Mialatt lementek, Lola megkérdezte tőle:

– Mit gondol, lesz közönsége az operai előadásoknak? Ha az operette-estéken is csak ilyen kevesen vannak a szinházban, mi alighanem üres ház előtt fogunk énekelni.

Vidovics bizonygatta, hogy ez lehetetlen s elmagyarázta, miért nem volt nagyobb közönsége a már Berényben is elcsépelt Bőregér-nek. Kissé szórakozottan fejtegette a helyi viszonyokat s a másik kisasszonyra nézegetve, így tünődött magában:

– Mily kár, hogy az ének és a mimika ezeket az ajkakat is ki fogja vetkőztetni a formájukból! Ezt a szájat nem azért teremtette az Isten, hogy énekelgessen, hanem egyes-egyedül azért, hogy csókoljon.

A másik kisasszony mindannyiszor visszanézett rá, nyájasan, szívesen, mintha már régi ismerősök volnának.

Odalenn Lola megszólított egy szolgát, hogy hívják ki a nénjét s mialatt egy szempillantásra magukra maradtak, Vidovics hirtelen közelebb hajolt a szemébe mosolygó archoz s halkan, vakmerő bizalmassággal megkérdezte tőle:

– Hogy hívják magát? Maga édes-kedves!

A leány nem haragudott meg; meleg tekintettel felelt a meleg tekintetre s így szólt:

– Az én nevem Mira.

Akárcsak azt mondta volna:

– Tetszik neked ez a név? Ha igen, tedd el a szívedbe. Neked adom.

Lola visszatért.

– Mindjárt itt lesznek s mi ezennel elbúcsuzunk öntől, Vidovics úr.

– Remélhetem, hogy megbocsátotta a tolakodásomat?

(A másikat nem kérdezte.)

– Számítok rá, hogy jóvá teszi a hibáját, s ezentúl gyöngédebb lesz. Jóéjt!

– Jóéjt, kisasszony!

Kezet fogott velök, egy tekintetet váltott Mirával s nagy tisztelettel köszöntötte őket. Aztán látva, hogy a nézőtér ajtaja kinyílik, elmenekült Sugár Mariska feddő szavai elől.

– Lám, lám, – szólt magában, mialatt átsétált a Metropole-szállóba, – nem is olyan vadak, mint a galéria képzeli!…

De egész este nem ment ki a fejéből ez a jelentéktelen kaland s bár korán tért haza, csak hajnaltájban tudott elaludni.

– Mintha sohase lett volna olyan idő, amikor nem ismertem!… – szólt magában.

Reggel felköltötte a legénye.

– Mit akarsz?

– A nagyságos úr azt parancsolta, hogy költsem föl s fogassak be, mivel Szent-Jánosra megy.

– Igazad van, majdnem megfelejtkeztem róla. Menjünk hát Szent-Jánosra.