III.
Haller Lola – T. c. Haller Xavér Ferenc úrnak
Budapesten,
Gyár-utca 117. szám,
III. em., 98. ajtó.
Kedves Atyám!
Már háromszor is figyelmeztettem Mirát, hogy teljesítse, amit Kedves Atyám a lelkére kötött s legalább pár sort írjon, hogy: szerencsésen megérkeztünk, kezét csókoljuk, de ez a leány, mióta megérkeztünk, folyton alszik; az igaz, hogy a vasúton is aludt, ki se pillantott az ablakon; soha se láttam ilyen leányt, aki minden iránt közömbös.
Persze, erőtetni nem akartam, mert első nap én is fáradt voltam; a vonat nagyon összerázott bennünket. Másnap azt találta ki, hogy a füst rettenetesen csípi a szemét, ami különben igaz lehetett, mert a fogadóban kellett vacsorálnunk s az alacsony teremben olyan sok volt a commis voyageur, hogy akár csak gőzben ültünk volna. Mira rosszul is lett a hőségtől s Fröhlich nénit, aki egy kicsit messzebb ült, valóságos köd takarta el előlem, mint a tündéreket a Szentivánéji álom-ban. Őszintén szólva megbántam, hogy nem a Metropole-ba mentünk, de a szinészek azt mondták, hogy a Metropole rémdrága; végre is két napot kiáll az ember akárhogy.
Ma pedig a szinházban voltunk s mikor onnan haza jöttünk, Mira egy szót se szólt, csak bebujt az ágyába. A téáját is ott itta meg s csak nézett ránk, mint egy kis macska.
– Nem írsz a papának? – kérdeztem tőle.
– Nem, – felelt angol hidegvérrel s a másik percben már aludt.
Így tehát, Kedves Atyám, az én levelemmel kell megelégednie, az elkényeztetett kis majom helyesirási hibái helyett. Olyan édesen alszik, mintha jó dzsinek őriznék azt a Rheingoldot, mely a hangszálagaiban rejtőzik. Ó, kedves Atyám, miért is nem juttatott a jó Isten ebből az adományból nekem is, egy másik porciót?!
Örömmel értesítem Kedves Atyámat, hogy a lakásunk kellemes s aránylag igen olcsó. Szép, nagy, világos szoba; az ablakok az utcára néznek. A háziasszonyunk szives, uri nő. Igaz, korrepetitorunk is van már: a szinház karmestere; azt hiszem, nem valami nagy muzsikus, a szinészek azt beszélik róla, hogy a boszniai okkupáció óta soha senki se látta józannak, de azért majd csak megleszünk vele.
Én szerdán este már énekelek; a Hoffmann meséit adjuk. Azt hiszem, csak ez az egy operájok van készen; azért Mira, picike repertoárjával, csak a jövő héten léphet föl először. Képzelheti, minő lesz az az előadás, amelyre mindössze egy hétig készülnek! A remete csöngettyüjé-ről van szó. Azt hiszem, jobb volna, ha már előbb bemutatkozhatnék, például Rip-ben; azt tudják itt is.
Legyen nyugodt, Kedves Atyám, távollétében is szorgalmasan fogunk tanulni, nem vesztegetünk el egyetlen pillanatot se s ha Isten segít, nemsokára olyan helyzetben leszünk, hogy végre-valahára meghálálhatjuk azt a sok jót, amit értünk tett. Mindig eszünkben van, mily óriás áldozattal járt neveltetésünk s hogy Kedves Atyám a legszükségesebbet is megvonta magától, hogy jövőnket biztosítsa.
De megbocsát, Kedves Atyám, hogy ma csak röviden irok; délelőtt próbáltam, délután tanultunk s már Fröhlich néni is alszik, az idő éjfélre járhat. Holnap-holnapután már nem engedem el Mirának, hogy részletesen tudósítsa Kedves Atyámat; én is írni fogok, mihelyt egy kis szabad időm lesz.
Kezét csókolja
engedelmes leánya,
Lola.
Haller Xavér Ferenc – Haller Lola úrhölgy őnagyságának
Vásáros-Berény.
A szinháznál.
Kedves leányom,
a leveledet megkaptam, köszönöm. Ha fölléptél, írj, kérlek, megint; hogyan fogadtak, meg voltál-e elégedve magaddal, küldj egy pár ujságot is. S írj különösen Miráról, nagyon féltem az egészségét. Mit csinál a kis haszontalan?
Én még a jövő héten se mehetek le hozzátok; a husvéti szent ünnepek előtt aligha látlak benneteket. Két énekkarral kell bajlódnom minden nap; leckém is több van, mint a mult hónapokban.
Nem irtál arról, milyen a város, milyen a közönség, hogyan töltitek a napot, kik azok, akikkel nem kerülhetitek el az érintkezést. Ne feledjétek a tanácsomat: lehetőleg huzódjatok vissza a fölösleges ismeretségektől; az efféle órákat rabol el a tanulási időtökből, s a reklám meg a baráti tapsok sohase érnek annyit, mint amennyibe a megszerzésök kerül.
Te okos leány vagy s meg tudod érteni, hogy nektek másképpen kell élnetek, mint a többi tizenhét-tizennyolc éves leánynak, akiknek egyetlen menedéke: a reménybeli férj. Nektek semmiféle szórakozás kedvéért nem szabad megfelejtkeznetek arról, hogy ezek az ernyedetlen munka napjai. Nem énnekem, hanem a tehetségteknek tartoztok vele, hogy egy-két évig megvonjátok magatoktól még a gyermeki örömeket is, melyek korotoknak kiváltságai.
Gondoljatok arra, hogy két-három év és célnál vagytok. Akkor aztán tietek az élet, dicsőség, vagyon, amit akartok. Ki ne fáradjatok fél-uton; oda ne adjátok gyerekségekért a jövőtöket, azt a fényes jövőt, melyet elérnetek csak tőletek függ!
Isten veled, édes lányom. Írj Miráról, s írjon ő is, a kis álmos. Ölel mind a kettőtöket
szerető atyátok
Haller Xav. Ferenc.
Haller Mira – T. c. Haller Xavér Ferenc úrnak
Budapest,
Gyár-utca 117.
Kedves apuskám!
Lola tegnap föllépett! Óriás siker, nyolc-tíz kihivás minden fölvonás után, bokréták, nagyon sok bokréta.
Én is kaptam egyet, pedig még senki se hallotta a hangomat. Az én bokrétám Pesten készült; Lola is kapott ilyet.
Az egészségem jó, csak fáradt vagyok egy kicsit, mert tulságosan sokat tanulunk. De Lola nem hagy békét.
A fiatalság bankettet akart rendezni Lola tiszteletére, de nem mentünk el. Megbosszulták magukat s éjjeli zenét adtak Lolának; az itt nagy divat. Két óra tájban jöttek a muzsikájokkal s még Fröhlich nénit is felköltötték. A zene azzal biztatott bennünket, hogy a fiatal urak Lola képével alszanak el, de eszük ágában se volt elaludni. Csak hajnal felé szabadultunk meg tőlük.
Képzelheti, apuskám, mennyire össze volt törve a mai próbán szegény Friquet Rózsi. De Berényben nem lehet másképpen.
Pá, apuskám, kezét csókolja
jó kis leánya:
Mira.
Haller Lola – Haller Xavér Ferenc urnak
Budapesten,
Gyár-utca 117. sz.
Kedves Atyám!
Ne tessék megijedni, ha azzal kezdem, hogy párbaj volt miattunk. (Mira miatt, vagy miattam? – magam se tudom. Annyi bizonyos, hogy én Mirát gyanusítom s éppen azért írom meg a dolgot, mert kérni akarok Kedves Atyámtól valamit.)
Nem lett ebből a párbajból semmi nagyobb veszedelem. Egy Vidovics nevü úr, aki meglehetősen erőszakoskodó és kellemetlen fráter, megvágott egy huszártisztet, valami Cipriáni bárót. A báró aznap este fölkötött karral jelent meg a szinházban, éjjel a két ellenfél megint együtt mulatott: ez az egész história.
Úgy beszélik, a cigányon különböztek össze, akkor, mikor az éjjeli zene szerencséjében részesültem; a báró ki akarta vinni a cigányt valahová, egy szomszédos pusztára, a másik nem engedte… szóval valami izetlenkedés volt a párbaj oka. De nem ez a nevezetes a dologban.
Képzelje, Mirának roppantul hízeleg ez az izetlen história.
Azt fogja mondani, Kedves Atyám, hogy az lehetetlen. Igazán, nem akarja elhinni az ember. És tessék.
Akkor este, mikor az egész város csak a párbajról beszélt, nagy vitatkozásom volt a háziasszonyunkkal. Engem, természetesen, rendkivül fölingerelt, hogy ezek a ripőkök így kompromittálnak bennünket; a háziasszonyunk, mint jó berényi honleány, védelmezni kezdte a tolakodó urfit, hogy nem kell azt olyan komolyan fogni föl; az már itt így szokás. A szinésznők éjjeli zenét kapnak, mert szinésznők s a fiatalok meg-megverekednek néha, mert fiatalok. Enélkül Berény unalmas, szürke volna; enélkül nem volna érdemes élni; enélkül az asszonyok és leányok rá se néznének a fiatal urakra. És hogy ez a fiatalember nem is olyan kellemetlen fickó; jónevelésü, illedelmes, néha szeretetreméltó is.
Azt feleltem neki, hogy semmi közöm a fiatal urak fiatalságához és semmi közöm a berényi don’t-hoz. Nekik se legyen közük hozzám; megkövetelem, hogy hagyjanak békében. Azzal, hogy a szinházban megfizetik helyeiket, nem váltanak jogot arra, hogy engem, otthon, molesztáljanak. És így tovább.
Mira szokása szerint nagyokat hallgatott. Hol egyikünkre, hol másikunkra figyelt s folyton mosolygott. Engem boszantott ez a mosolygás.
Azért mikor a háziasszonyunk kiment, megkérdeztem tőle:
– Neked tán tetszik ez a história?
– Tetszik hát! – felelt.
És nevetett a szemtelen.
– Eh, veled nem lehet beszélni!…
Később pedig, az éjjeli sötétségben, mikor azt hittem, hogy már alszik, egyszerre megszólalt:
– Különben nem tudom, mit tartozik rád ez az egész eset? Nem bántott téged senki.
Elbámultam ezen az impertinencián.
– Te talán azt hiszed, hogy miattad történt a nagyhírü lovagias mérkőzés? – kérdeztem gyanakodva.
– Igen, azt hiszem, hogy miattam történt, – felelt határozottan.
Nem tudtam kiérezni a hangjából, tréfál-e, vagy komolyan beszél? De mintha elgondolkozva s kevélyen mondta volna ezt a pár szót.
Attól tartottam, hogy Fröhlich néni még ébren van s nem firtattam tovább a dolgot. Számítottam rá, hogy ha majd magunkra leszünk, közlékenyebb lesz; úgy történt, ahogy gondoltam.
Másnap, minden ápropos nélkül, egyszerre azzal állott elő:
– A nőegyesület báljára mégis csak el kellene mennünk.
– Ugyan miért, ha szabad kérdeznem?
– Táncolni akarok! – felelte.
– Még ráérsz táncolni. Különben oda meg se hínak bennünket.
– Azt bízd rám, – szólt olyan hangon, mintha titkai volnának.
De ez még nem minden.
Mit mondjak? Ez a csitri határozottan kacérkodni kezd. Igazán jó, hogy mindig vele vagyok, mert még bolondokat találna mondani a gavallérunknak.
Ez a parlagi gentleman, magyarán szólva, tűrhetetlen. Sehogy sem tudom lerázni a nyakunkról, pedig gondolhatja, Kedves Atyám, hogy nem vagyok valami gyöngéd vele szemben. A szép szót nem akarja megérteni, a gorombaságra vígan szalutál. S el kell szenvednem, hogy a szinháztól hazáig folyton a sarkunkban legyen.
De ebbe itt bele kell nyugodni. Berényben a szinésznők akkora kisérettel járnak az utcán, amilyennel a gerolsteini nagyhercegnő. Némelyik az egész tisztikart magával hordja; csak éppen, hogy a katonabanda nem megy utánok. Ha akarjuk, ha nem, nekünk is kijut ebből a díszőrségből.
Ez bosszantó, de Mira a mi gárdánkkal meg van elégedve. A gárda Cipriáni báróból, Vidovics úrból, egy rattlerből és egy tábori kutyából áll. Nekem ez a tábori kutya tetszik a legjobban az egész társaságban. Nagyon okos állat, sokkal okosabb, mint a gazdája. Úgy fogja el a legyet, hogy öröm nézni. Cipriani báró sohase unja el ezt a sportot; egész nap a kutyáját produkálja. Szép mulatság, ugy-e? Nos, ez a mi főszórakozásunk Vásáros-Berényben.
Képzelheti, Kedves Atyám, hogy Cipriani báróhoz képest még Vidovics úr is elmés embernek tünik föl. És Mira túlságos hálával honorálja ezt a csekély különbséget. Olyan fölöslegesen sokat foglalkozik vele, hogy tegnap már kénytelen voltam prédikációt tartani neki.
– Elment az eszed? – kérdeztem.
– Mit akarsz? – szólt szenteskedő, álnok pillantással, – ő a szinügyi bizottság elnöke!
Nos, nekem egy csöppet se tetszik ez a dolog. Eszem ágába sincs az a gyanusítás, hogy Mira komolyan veszi Vidovics urat, de az bizonyos, hogy nem tér ki a tolakodó udvarlás elől olyan határozottan, ahogy szeretném. Félórákig eldiskurál vele; kibeszél hozzá az utcára, szóval ostobáskodik.
Félek, hogy el fogja hanyagolni a tanulni valóját: amúgy se valami kitünő tanuló. Egy szép nap föl fog lépni, félig-meddig elkészülten, szórakozott fővel; belesül a szerepébe és fiaskót csinál.
Azért jó volna, ha Kedves Atyám néhány komoly szóval figyelmeztetné arra, amit a lelkünkre kötött. Rám nem hallgat.
Egy pár nap mulva a Remete csöngetni fog s Mira még ma sem tudja tisztességesen Friquet Rózsit. A belépőt meg a harmadik fölvonásbeli nagy áriát úgy énekli, mint talán soha senki, de a szerelmi kettősbe bele fog sülni. A mai próbán igazán csak próbálgatta: vajjon eltalál-e belőle egyetmást? Szerettem volna rákiáltani: „Igen, valahogy ilyenformán van!…“
Képzeljen el, Kedves Atyám, egy Sylvaint, aki a hatvanas évek végén Bukarestben hagyta a hangját, egy karmestert, aki soha sincs magánál, egy Friquet Rózsit, aki bujócskát játszik a karmesterrel, – hol az egyik keresi a másikat, hol a másik az egyiket, – hozzá a berényi előkelőséget, amint a páholyban pezsgőt iszik – mert Friquet Rózsi is Hekuba nekik – s aztán kérdem: vajjon ilyen körülmények között hódította-e meg a világot: Grisi és Catalani?
Isten önnel, Kedves Atyám, kezét csókolja
engedelmes leánya
Lola.
Haller Xavér Ferenc – Haller Lola úrhölgy őnagyságának
Vásáros-Berény.
A szinháznál.
Kedves leányom!
Sikereidnek nagyon örülök, ámbár nem tudom, van-e Berény városában a közönségnek olyan műértő töredéke is, mely tehetségedet és énektudásodat a maga teljes mértékében méltányolhatná.
De mit firkálsz nekem nem tudom miféle Vidovics úrról s nem tudom miféle Cipriáni báróról?!… Miért foglalkozol ennyit apró-cseprő dolgaikkal, kutyáikkal és párbajaikkal?!… Úgy látom, a jó Róza nem elég egészséges arra, hogy a szinházba is elkisérhessen benneteket. Ez a baj.
Különben írtam a jó Rózának, hogy beszéljen Mirával; remélem, ki fog derülni, hogy a kicsike nem olyan gondatlan, mint mondod. Ha lustálkodik a kis semmirekellő, kiálts rá. Szeretnék nálatok lenni, amikor Friquet Rózsit énekli, de mint már közöltem veled, a husvéti szent ünnepekig aligha szabadulhatok. Mindennap több a dolgom. Most ráadásul, egy oratóriumon munkálkodom.
Egyébként a sakk-versenyben is részt akarok venni s ez épp a jövő héten kezdődik.
Ne feledjétek, hogy a munkátlanság a legnagyobb tehetséget is megőrli s gondoljatok szerető atyátokra, akinek soha sincs egy szabad perce, mert folyton-folyvást jövőtökért fárad.
Isten veletek, édes leányom! Ölel szerető atyátok
Haller X. Ferenc.
U. i. Ne hagyjátok nyitva az ablakot; akkor nem néz ki rajta.
H. X. F.
